Teljesült László „egyéb kívánsága”: dolgozik

Miskolc - „Jó ideje már csak vegetál a szabad ég alatt” – írtuk Kiss Lászlóról, az akkor huzamos ideje Miskolcon, a Szentpéteri kapuban tengődő hajléktalanról, Egy ember élete, egyetlen boldog pillanattal című cikkünkben. Elhagyta a keserű mondat is a száját: „Az anyám tett hajléktalanná”. Azt is váltig hangoztatta: az igazi gondot az jelentette, hogy megszűnt a munkahelye... Lacit szerdán a munkahelyén látogattuk meg.

Az első találkozás után, a karácsony előtti nagy hidegben sikerült el- és bejuttatni és rábeszélni(!) a végképp fedél nélkül maradt hajléktalant, Kiss Lászlót a Vöröskereszt Hajléktalanokat Gondozó Központjának lábadozójába. Jótevője, Baranyiné Méta, aki a mi figyelmünket is felhívta Lacira, s aki képes volt gyalog elkísérni a Szentpéteri kapuból a Csabai kapuba tüdőszűrésre, majd onnan a Baross utcába –, azóta is nyomon követte (s követi) a sorsát.

Mi beszámoltunk arról: László korábban fájó, sebes lába begyógyult, jólesett neki, hogy lefürödhetett, s tiszta ruhába bújhatott. Az alkoholról lemondott, de mint mondta, nem is hiányzik neki. Az orvos pihenést rendelt számára. Gondozója elégedett volt vele, ő pedig igyekezett segíteni a hiányzó hivatalos papírjai pótlásában. Amikor Méta pár hónapja arról értesített, hogy Laci dolgozik, még vártunk kicsit, hogy megszokja újabb helyzetét. Megkerestük, s ő készséggel állt az újabb riport elébe.

Munkásruhában

Szerda reggel kilenc óra, kánikula. Éppen étkezési idő. A zsidó temető hátsó bejáratánál a fák alatt hűsölő közmunkások között megpillantjuk Lászlót. Így még nem láttuk: tiszta, új munkásruhában falatozik. Megismerkedünk a munkavezetőjével, Kocsándi Józsefnéval.

– Ez év április elsejétől indult ez a közmunkaprogram, azóta dolgozunk együtt Lacival. Odateszi magát, alkalmazkodó, egyetért a kollégáival, megcsinálja, amit kell, mindig rendesen munkába áll, s végigdolgozza a nyolc órát. Semmi rosszat nem tudok mondani róla – összegzi véleményét.

Laci azt sem bánná, ha a munkatársai hallják a beszélgetésünket, de azért kicsit odább vonulunk. Kérdem, mi változott az életében.

– Lett munka. Azzal volt a legnagyobb baj, hogy az nem volt… A hajléktalanszállót megszokni sem volt könnyű, pláne, amíg nem szereztem barátokat, s nem találkoztam a régi ismerősökkel. Különösen addig volt rossz, amíg nem voltak papírjaim, egy hónapig nem hagyhattam el a szállót, csak amikor Méta férje eljött és kezességet vállalt értem, de délre szigorúan vissza kellett menni. Sokat jelentett, hogy kaptam tőlük egy mobilt, azon tartani tudtuk a kapcsolatot. A cigi az egyetlen, amit megtartottam, ők hoztak, ha elfogyott a hüvely. Pénzt is kaptam tőlük. Mikor a közeli boltba indultam, hogy megigyak egy üveg sört, a gondozóm megkérdezte, elkísérhet-e. Mondtam: jöhet, de kettőnknek már nem telik, egy pedig, megnyugodhat, nem vág falhoz. Nem azért, hogy dicsérjem magam, de én még itten részegen egyszer se mentem be. Egy üveg sörnél több alkoholt azóta sem iszom egy nap, pedig azelőtt, hogy el tudjam viselni az életet, két-három liter bor is lecsúszott.

Költözés előtt

Laci a régi szobájából a fizetős részlegre került.

– Öten vagyunk egy szobában, a többiek nyugdíjasok. Annyival jobb, hogy van hozzá külön konyha, főzni is tudunk magunknak, kávét is, ami a fő. Csak feltűnt, hogy valahogy túl gyorsan fogy a kenyerem, így átkértem magam egy másik szobába. Az egyik munkatársam is ott lakik, főnöke a másik brigádnak – mutat a távolabb „tanyázók” felé. Épp költözés előtt állok. Remélem, ott jobb lesz. Persze az igazi egy albérlet volna, csak hát az elérhetetlenül sokba kerül.

Kívánta, kapott

Kérdem, miként sikerült elérnie, hogy munkát kapjon.

– Ki kellett tölteni egy kérdőívet, aminek az volt az alján, hogy „egyéb kívánság”. Hát beírtam, hogy „munkalehetőség”. Úgy látszik, komolyan vették a kérést. A szerződést augusztus 31-ig kötötték, de ez a közmunka­program február 28-ig szól. Indul majd három hónapos tanfolyam, de nem tudom, arra fel vagyok-e írva. Kaptam új munkaruhát, odabenn ruhákat, lábbeliket, mindennap tiszta pólót veszek fel. Mosni, a ruhát kicsavarni nem bírom a rossz kezemmel, de összegyűjtöm, melléteszem a mosószert, s kimosva, összehajtogatva kapom vissza az egészségügyi gondozómtól. A munkást hetente mossák… Kézhez 41 ezret kapok meg a 66 ezer forint nettóból a szállóbérlet levonása után. Az elején nehezen jöttem ki belőle, mert nemcsak edényeket, de a főznivalót, lisztet, kávét, sót meg kellett vennem magamnak.

Tudván, hogy Laci szeretett olvasni, keresztrejtvényt fejteni, arról érdeklődöm: most mivel tölti a szabadidejét.

– Pihenek. Inkább csak újságot olvasok: a Naplót, a Metropolt, az Északot. Mikor melyik van.

Kérdem, szokott-e álmodni.

– Nem tudok róla, mások meg nem mondják – üti el tréfával.

Aztán felteszem: van-e, amit megbánt az életében?

– Hogy megszülettem…

ÉM-SZK

„Gondolkodom, mit kéne jobban csinálni”

Miskolc - Kiss Lászlót, Lacit szenteste előtt vették fel a miskolci hajléktalanszálló lábadozójába. tovább »

Laci a hajléktalanszálló médiasztárja lett

Miskolc - A karácsony előtti nagy hidegben sikerült el- és bejuttatni a végképp fedél nélkül maradt hajléktalant, Kiss Lászlót a Vöröskereszt Hajléktalanokat Gondozó Központjának lábadozójába. tovább »

„Többet megevett már az élet énbelőlem…”

Miskolc - Lacit, Kiss Lászlót mint „mellékszereplőt” ismertem meg egy kutya életének megmentése kapcsán. tovább »

Egy ember élete, egy boldog pillanattal

Miskolc - Apám ivott, verte a muttert. Amikor rajta már nem tudta kitölteni, következtünk mi, gyerekek – emlékszik vissza Laci, a hajléktalan. Kiss Lászlóként, hajdan, forgácsoló szakmát szerzett, 6 évet dolgozott a Digépben, majd, míg fel nem számolták, gépkocsivezetőként a Szerencsi Cukorgyárban, 11 éven át. tovább »

Vendégkommentár: Kellenek a gondolatok

„Hajléktalanom” – Laci – nagy bajban van. Az épületet,ahol meghúzta magát bedeszkázták, nincs hová mennie. Hideg van, éhes és holnap szenteste... Baranyiné Méta írása. tovább »