Az ország kedvenc ápolója lehet

Tiszaújváros - Éva főállásban idősek otthonában szakápoló, másodállásban hos­pice-szolgálatnál segít a betegeken.

A tiszaújvárosi Molnár Lajosné Évát lánya jelölte a Ki legyen az ország kedvenc ápolója? versenyre, amelyre a www.nlcafe.hu oldalon lehet szavazni.

Bemutatkozásában a hospice-ápolók kimerítő életéről mesélt Molnár Lajosné, aki főállásban a Tiszaújvárosi Református Egyház Nikodémus Idősek Otthonában szak­ápoló, másodállásban pedig a helyi rendelőintézet otthoni hospice-szolgálatánál segít a betegeken.

Élhetőbbé tenni az életet

Lánya így írt édesanyjáról és munkájáról: „Édesanyám egy református otthonban dolgozik és hospice-ápolóként és házi betegápolóként is tevékenykedik, hogy ezzel is minél több ember életét tegye élhetőbbé, vagy könnyítse meg az utolsó napokat. Senki nem várja el tőle, hogy akár 16 órát dolgozzon egy nap. Szereti a munkáját és a hivatástudat, a segíteni akarás lendíti előre a mindennapjait. Csak néhány jó szó, amit a betegektől hall, egy-egy élettörténet, amit megosztanak vele. De ennyi elég ahhoz, hogy úgy érezze, szükség van rá, és ez lendíti előre a mindennapjait.”

Nagy lelkierő kell

„A pályaválasztásom kezdetben nem volt tudatos, de arra emlékszem, hogy csak az egészségügyi iskolákat jelöltem meg a továbbtanuláskor és meg sem fordult a fejemben, hogy más szakmát is választhatok. Az elmúlt harminc évben sem merült fel bennem, még a nehéz időszakok­ban sem, hogy más területen helyezkedjek el.

Valahogy ez olyan természetes, mint az, hogy az ember reggel felébred – mesélte magáról Éva. – A hivatásom szépségét az adja, hogy az egészséges ember a holnapra gondolva építgeti terveit, de mikor beteg lesz, akkor minden összeomlik, és hozzáértő, segítő szakemberekre van szüksége ahhoz, hogy a betegségéből meggyógyuljon, vagy el tudja fogadni és együtt tudjon élni vele. Ez vagyok én, ezek vagyunk mi.”

„Nagy lelkierőre van szükségem, mert nem halhatok meg minden betegemmel. Nap mint nap találkozom nehéz emberi sorsokkal, amelyek formálnak engem is. Átértékelődtek bennem az élet fontos kérdései. Hosszú évtizedekig dolgoztam a szociális ágazatban mint egészségügyi szakember, és sajnos nagy gyakorlatot szereztem a perifériára szorult emberek ápolásában, gondozásában.

Sokszor járok helyeken, ahol az emberek olyan körülmények között laknak, amit a szociológusok mélyszegénységnek hívnak. Nekem itt is ugyanúgy el kell látni a beteget, a sebeiket kezelnem kell és katétert is cserélek, továbbá a felvilágosító, egészségnevelő munkámra is nagy szükség van. Hospice-ápolóként a beteg otthonában sajátos körülmények között, ténylegesen személyre szabottan kell a munkámat végeznem.”

„Nagyszerű dolog, mikor a beteg vagy hozzátartozó megfogalmazza köszönetét és elmondja: biztonságban érzi magát, mert tudja, bármikor felhívhat és rám számíthat. Minden eddigi betegem benne van a telefonomban, és bár már régen nincs napi kapcsolatunk, mégis számos esetben előfordul, hogy felhívnak, tanácsot kérnek vagy csak egy karácsonyi köszöntés erejéig pár szóval üdvözölnek. Ez az, ami nem megfizethető és erőt ad a nehéz napokban.”

A család a biztos háttér

„Minden eset egyedi és nyomot hagy bennem. Egy középkorú nő nagyon ritka típusú rákbetegséggel küzdött. Másfél évig jártam hozzá egy-két naponta kötéscserére. Végigéltem vele a betegség stádiumait, az egyre súlyosbodó állapotának minden tünetét együtt beszéltük meg. Átéltem vele azt, mikor az onkológia lezárta a kezelését.

Fizikai ereje csökkent, a fájdalma erősödött, s közben a családi élete hullámvölgyeket élt meg, súlyos konfliktusok voltak a háttérben. Tanúja lehettem, hogyan zár ki mindenkit az életéből. Végigélhettem vele a betegség feldolgozását és a haldoklás összes fázisát.”

- ÉM-SZB -