A nagy riport

A bánya, amit a tizenkilencedik század derekán nyitottak, ma már nem működik. Szántó István jegyzete.Újdondászként mást se keresek, mint a nagy riportot. A meghökkentőt, az izgalmast, a mindenkit érdeklőt. Bari Károly költő, a cigány irodalom jeles képviselője tálcán kínálja nekem az aprócska bányásztelepülés pokoli sztoriját. Azt hajtogatja, hogy a Baross aknára ki kell mennem. Azt látnom kell. Többször is tervezem, hogy megírom. Minden hetemet ezzel kezdem. Egyszer még motorkerékpárral is kimennék, de valami miatt rendre meghiúsul az utazás. Ám a tervem sosem merül feledésbe. Végül Mártha László barátomnak köszönhetően csaknem negyvenöt esztendő után csak azért is elmegyek. Ha már olyan régen megígértem.

A novemberi hideg reggelen a vasgyár elől Lyukóbánya felé autózunk. Vadregényes a táj, az út mindkét oldalán az egykor komfortos hétvégi házak és a pusztulófélben lévő nyomortelepek összevissza váltakoznak. Fejemben Károly évtizedekkel ezelőtti beharangozója kavarog. A bezárt bánya körül is omladoznak a házak, megszűnt a buszjárat, a kisvasút se zakatol már. A vidék élhetetlen, a Baross-akna valahai földi paradicsoma ma Belzebub birodalma. Az ottaniak nem találják a helyüket. Munka nincs, úgy érzik, senkire sem számíthatnak. Apokalipszis a város peremén. Parasznya előtt, a szeszfőzde után elágazik az út. Igazából mesés a táj, a távolban a Bükk-hegység ködfátyolban úszik, egy félig deres legelőt elhagyva kirajzolódik a már csaknem elfeledett úti cél. Nem késtem el. Semmiről nem maradtam le. Időutazáson vagyunk. Ez az a hely, ahol már semmi sem változik. A bánya, amit a tizenkilencedik század derekán nyitottak, ma már nem működik. A dombon, a betemetett légakna mellett még áll a vörös téglás iroda. A szín, a ház építészeti stílusa a vasgyári miliőre hajaz. Nem véletlenül, hiszen itt volt Pereces első bányája. A megye legnagyobb teljesítményű, sokáig az ország legkorszerűbb aknája, ahonnan elsőként szállították a vasgyárba villamos mozdonyokkal a barna (fekete) gyémántot. Itt húzódik a több mint kétezer-háromszáz méter hosszú Graenzenstein-alagút, amely annak idején nemcsak Európában, de az egész világon is rekordméretűnek számított.

Mára a település igazi szellemfalunak tűnik. Vagy mégsem? Molnár István nyugdíjas bányagéplakatos és felesége az út közepén gyalogolnak. Szerencsém van. Kiderül, hogy immár tizenöt éve övék az elhagyott ABC. Megvették lakásnak, bedeszkázták a kirakatát. Onnan a faeresz alól jól belátni a terepet. Molnárné fejből sorolja a településen lakók nevét – Virág Bea, Szenes Attila, Brigitta, Horváth Márió, Virág Gyula, Szaniszló Józsefné, Molnár László, a Jónás család, Ricsi és egy vagon gyermek. Minden reggel értük jön az iskolabusz Parasznyáról. Itt se bolt, se semmi nincs. Molnárné szerint azok, akik máshonnan kiszorulnak, itt helyet találnak. Folyamatos a honfoglalás, jönnek az emberek, de mennek is el innen. Nem mindenki bírja ezt a süket csendet, a majd’ temetői nyugalmat. Az iroda alatt hétlakatra zárva a lőszerraktár. Éppen olyan, mint egy borospince, itt őrizték a paxitot és a gyutacsot. Nem mászom meg a dombot, mert minek? Hiszen a légaknát, és persze a gyalogos bejáratot is lezárták. Fentről viszont rálátnék az állomásépületre. Kétszintes, be sincs vakolva, felül apró ablakokkal. Innen indultak a szénnel teli csillék a vasgyárba, és itt szálltak fel a bánya dolgozói a városba induló kisvasútra. A bakterház mögött egy kis öntöde. Az anyagbeszerzőnek csak idáig kellett mennie. Helyben készültek a bronzcsapágyak és minden, amire egy bányalakatosnak szüksége lehet. Monos János vezérigazgató idejében még jubileumi ajándékokat, díszes fokosokat meg apró ajándéknak szánt karbidlámpákat is készítettek ehelyütt.

Aztán mintha kedvemre akarnának tenni: megelevenedik a halottnak tetsző táj. A romos kis házakból egyszerre száll fel a nedves fát égető kormos füst. A szénnek erre már nyoma sincs. És már nem is lesz…

- Szántó István -