„A nagymama egyszer fülön fogott, és elvitt a tanárnőhöz zongoraórára”

Miskolc - Sándor Zoltánt, a Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Intézetének igazgatóját senkinek sem kell bemutatni. Egyik nagy terve, hogy Miskolcon újraélessze a Kodály-módszeren alapuló zenei képzést. Az óvodától az egyetemig.

Sokan ismerik önt Miskolcon, hiszen a város művészeti életének meghatározó személyisége. Azt azonban kevesen tudjuk, hogyan lett zenész, mi volt az a pont, amikor eldőlt, a zene lesz az élete.

Sándor Zoltán: Hát nem is tudom, hogy honnan kellene számolni. Én falusi gyerek voltam, és egyszer megjelent a falunkban egy zongoratanárnő, aki elkezdett ott tanítani. Akkor még nem volt olyan szervezett zeneiskolai hálózat, mint ma. A nagymamám pedig fülön fogott, és elvitt a zongoraórára. Ötéves lehettem akkor. Sok-sok évig jártam aztán ehhez a tanár nénihez.

A történet érdekessége az volt, hogy a nagymamám, aki akkor 50 év körüli lehetett, szintén elkezdett zongorázni tanulni, velem együtt. Talán ez volt az első zenével kapcsolatos nekirugaszkodásom. Aztán általános iskolás koromban nagyon sok minden érdekelt, a biológia például. Hetedik osztályban a csapatunk megnyert egy televíziós vetélkedőt, ami után úgy gondoltam, hogy az orvosi pályát választom.

A másik nagy szerelem persze a zongora maradt. A Földesbe jelentkeztem, de nem vettek föl, mert az átlagom csak 4,8 volt, ugyanis matematikából és politechnikából négyest kaptam. Így kerültem a zeneművészeti szakközépiskolába, amit azóta sem bántam meg. Talán ekkor dőlt el véglegesen, hogy nekem a zenével kell foglalkoznom.

Köztudott, hogy ön az alapítója és karmestere a Hassler Ének­együttesnek, mely több mint 30 éves, és számos országos, sőt nemzetközi siker van a háta mögött. Ősszel például a szardíniai Olbián jártak, ahol szintén nagy sikerrel szerepeltek. Hogyan született az ének­együttes, és hová jutottak el?

Sándor Zoltán: Érdekes története van ennek is. Fiatal tanárként Miskolcra kerültem vissza, egykori iskolámba. Egyszer érkezett egy felkérés, hogy valahol énekelni kellene egy kis együttessel. És mivel én a zongora szak mellett a karvezetés szakot is elvégeztem, szerveztem a diákokból egy 4–5 fős csapatot, hogy a felkérésnek eleget tegyünk. Úgy emlékszem, ez egy külföldi fellépés volt, talán lengyelországi. A szereplés jól sikerült, és ezen felbuzdulva a gyerekek azt javasolták, maradjon együtt a csapat. Nevünk azonban még nem volt.

Sok név felmerült, főleg magyar zeneszerzők, de az ő nevük már foglalt volt, hiszen számos Bartók, Kodály vagy Liszt kórus alakult az országban. A végén arra jutottunk, hogy mivel az első fellépésünkön legelsőként egy Hassler-művet énekeltünk, legyen az együttesünk neve Hassler. Azóta, úgy gondolom, hogy bizonyos szinten ismert lett ez a név, Miskolcon biztos, de országszerte és külföldre is nagyon sokat utazunk. Én megszerettem ezt a nevet.

Mennyien maradtak az alapító tagok közül?

Sándor Zoltán: Az eredeti 4–5 fős csapatból csak én egyedül. A valamikori diákok, miután elvégezték a főiskolát, más városba költöztek. Az alapítás után viszont felduzzadt a kórus létszáma, és abból a nagyobb csapatból páran még ma is a kórusban énekelnek. Most 16-an vagyunk. Ez ideális létszám, mert nagyobb és kisebb műveket is meg tudunk szólaltatni.

Hogyan lehet felnőtt embereket az énekegyüttesben tartani? Hiszen, valljuk be, ma már nem számít divatos időtöltésnek a kóruséneklés. Sok minden más van, ami az emberek szabadidejét kitöltheti.

Sándor Zoltán: Amikor elkezdődött az énekegyüttessel a munka, akkor teljesen másfajta kulturális szemlélet uralkodott, mint ma. Olyan példaképek lebegtek előttünk, mint például Kocsis Zoltán, aki szinte a teljes ismeretlenségből vált híres zongoraművésszé. Egy picit olyan volt ez, mint a mai sztárcsinálás, csak akkor olyan emberek lettek sztárok, akik munkával érték el a hírnevet. Elkezdték gyerekkorban a tanulást, gyakorlást, és valamikor 30 éves koruk körül lettek ismertek. Ma viszont bemegy valaki a tévébe, énekel valamit, aztán pár hét múlva kijön, mint az ország legnagyobb sztárja.

Nyilván közöttük is vannak kiugró tehetségek, de legtöbben nem rendelkeznek megalapozott, szakmai háttérrel. Régen nem volt annyi tévéműsor sem, az emberek örültek, hogy végre ők is tudnak kultúrával foglalkozni. Korábban erre nem volt lehetőségük, hiszen a szegény, egyszerűbb családokban a kultúra felesleges időpocsékolás volt, vagy ha nem így gondolták, akkor az okozott nehézséget, hogy fizetni kellett érte. Tehát az emberek olyasmivel akartak foglalkozni, amiről azt hallották és tudták, hogy fontos és hasznos.

Akkor még egymás után kerestek engem az emberek, hogy szeretnének énekelni az együttesben, de nem mindig tudtam őket felvenni, ha pont abban a szólamban megvolt a létszám. Ma pedig nekem kell utánanéznem, hogy kit tudnék még elhívni az énekegyüttesbe.

Ez történt a kórusmozgalommal is. A ’70-es, ’80-as években mindenütt énekeltek, minden iskolának volt jó énekkara, sőt még a vállalatoknak is. Ma pedig már a gimnáziumok közül is kevesen tudnak felmutatni jó kórust. Vajon miért változott ez meg?

Sándor Zoltán: A ’60-as években karvezetőként én is részt vettem a kórusmozgalomban, de ennek a szónak azért egy kis pejoratív értelme is van. Biztosan ismeri Hofi Géza viccét, hogy „én nem megyek oda dolgozni, mert abban a gyárban még néptánccsoport sincs”. Tehát azért irányított volt az a mozgalom. A virágzó kóruséneklés azonban Kodály Zoltánnak is köszönhető. Neki szakmai körökben és a politikusok között is tekintélye volt. Neki köszönhető, hogy az iskolákban az ő általa kidolgozott módszerrel kezdték oktatni az ének-zenét.

Ezekből sajnos ma már egyre kevesebb van Magyarországon, lassan úgy kell visszatanulnunk Finnországtól vagy Japántól a Kodály-módszert. Tehát a hanyatló kórus­életnek a megfelelő zenei képzés hiánya is az oka lehet. A ’80-as évektől ugyanis folyamatosan kezdték kivonni a pénzeket ebből a zenei képzésből. És ez nem egy politikai irányzatra volt jellemző, hanem folyamatosan történt, valahogy mindig fontosabb dolgok kerültek előtérbe. Most például a foci, mint tudjuk. És megváltozott a szemlélet is. A mai társadalomban nem az a fontos, hogy az emberek alkossanak, hanem az, hogy vásároljanak, fogyasszanak, reklámokat nézzenek. Pedig nagyon hiányzik az iskolai, zenei alapképzés, sőt már az óvodai zenei képzés is.

Úgy tudom, erre keresnek megoldást.

Sándor Zoltán: Igen, a zene­akadémiával közösen megpróbálunk megoldást találni erre a problémára. Az akadémia már létre is hozott Budapesten egy mintaiskolát, ahol a Kodály-módszert az óvodától egészen az akadémiáig alkalmazzák. Mi is próbálkozunk ezzel Miskolcon, hogy milyen eredménye lesz, azt még nem tudom. Annyit tudok, hogy 3 óvodában indult el októberben a képzés. Ígéretet kaptunk Kiss Gábor alpolgármester úrtól a program támogatására, és szeretnénk, ha ez folyamatos lenne. A következő lépcső a Fazekas Utcai Általános Iskola lehetne, és így tovább, egyre magasabb szintre jutva.

Még ma is eredményesen alkalmazható a Kodály-módszer?

Sándor Zoltán: Ez a metódus egy kicsit más, mint az eredeti Kodály-módszer. Mozgással kombinált program, sok-sok improvizációval, mozgási momentumokkal gazdagítva. A mai világban már nem lehet csak úgy leültetni a gyerekeket és szolmizálni velük. Viszont ha a gyerekek aktivitására, improvizálási készségére, kreativitására építünk, akkor fantasztikus eredményeket tudnak produkálni. Csak ehhez képzett zenepedagógusok kellenek, amihez pedig támogatásra van szükség. Egyelőre van rá pénz, megpróbálunk a folytatásra is valamilyen forrást teremteni. Remélem, hogy sikerül. Miskolcon hiányzik egy fontos láncszem, a zene­tagozatos gimnázium. Ezt megpróbáljuk újra beindítani.

Szerencsére azért még vannak kiváló kórusok. Ezt bizonyítja, hogy minden évben nagy sikerrel zajlik a Miskolci Nemzetközi Kamarakórus Fesztivál, melynek ön az ötletgazdája és főszervezője. Mi adta az ötletet a fesztiválhoz?

Sándor Zoltán: Ez megint erősen kapcsolódik a Hassler Énekegyütteshez. Akkor voltunk ötévesek, amikor először gondoltunk a fesztiválra. Meghívtunk néhány énekegyüttest, akikkel volt már régebben kapcsolatunk. Nagyon jól sikerült, és a közönség érdeklődése is megfelelő volt. Egy kicsit városreklámozás szerepe is van a rendezvénynek, hiszen a koncertek helyszínei műemléktemplomaink (mint az ortodox templom például) és híres koncerttermeink. De vidéki helyszíneink is vannak.

Az első fesztivál után arra gondoltunk, hogy jó lenne ebből hagyományt teremteni. Azt nem sejtettük, hogy ilyen sokáig fog élni, de az idén már a 27. fesztivált rendezzük. Volt, amikor több külföldi kórust tudtunk meghívni, volt, hogy kevesebbet, ez az anyagi lehetőségektől is függ. A rendezvény fesztiváljellegét mindenképpen meg szeretnénk őrizni, de azért gondolkodunk azon, hogy ha nem is lenne verseny, de egy díjat azért alapítanánk, például „A legjobb együttes” díját.

Ön nemcsak a zenével foglalkozik, hanem a Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Intézetének a vezetésével is. Pár éve szó volt arról, hogy az intézetet művészeti karrá fejlesztenék. Hol áll ez a terv?

Sándor Zoltán: Az utóbbi időben semmit nem hallottam róla, úgy gondolom, hogy erre most nincs reális esély. Ami legutóbb komolyan felmerült, az a kassai egyetemmel való együttműködés volt. Kassa adaptálta volna ide az építész kart, és valószínűleg a Zenepalota épületében is lett volna részképzés. Ez lett volna egy jövőbeni művészeti kar bázisa. Nagyon jó lenne pedig, ha Miskolcon létrejöhetne egy sokszínű művészeti kar, hiszen itt sokféle művészeti ág van jelen. A képzőművészet, a táncművészet és a színművészet is nagyon erős a városban.

Mi a szép a kóruséneklésben? Mi a szép abban, hogy egy kórus előtt áll és vezényel?

Sándor Zoltán: A kórusénekléssel csak a főiskolán ismerkedtem meg Reményi János tanár úr kórusában. Nagyon sokat köszönhetek neki, nagyon jó szakember volt. A kóruséneklés azért szebb, mint a szólistapálya, mert ezt nem lehet egyedül csinálni. Ez mindenképpen egy közösséget feltételez. Jelenleg hat kórust vezetek, és mindegyik a maga módján egy sajátos közösség. Megünnepeljük egymás névnapját, tudunk egymás gondjáról-bajáról, ez összetartó erőt jelent. Igaz, szinte nincs is hétvégém, mert a szereplések általában hétvégére esnek, de nagyon szeretem csinálni, ez engem nem fáraszt. Rendkívül hálás vagyok az életnek, mert tulajdonképpen a hobbim a szakmám.

Hegyi Erika

Névjegy

Sándor Zoltán

1975–1976 Egressy Béni Zeneiskola, Miskolc – zongora­tanár

1975–1976 Bessenyei György Tanárképző Főiskola, Nyíregyháza, Ének-zene Tanszék – korrepetitor

1979-től a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Miskolci Tanárképző Intézete (ma Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Intézete) tanára, 1989-től tanszékvezetője, 1992–2001 között és 2005-től igazgatója

1988–1991 Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola, Miskolc – zeneelmélet-szolfézs tanár, kórusvezető

1979–1987 Bláthy Ottó Villamosipari Szakközépiskola Fiúkara

1979–1988 Miskolci Háziipari Szövetkezet Nőikara

1982–1988 114-es Sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet Fiúkara

1988–1991 Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola Leánykara

1986 – Hegyalja Pedagógus Énekkar – Szerencs

1989– Miskolci Bartók Kórus

1990– Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Miskolci Tanárképző Intézete Nőikara (Jelenleg: A Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Intézetének Nőikara)

1984– Miskolci Hassler Énekegyüttes

1988. miniszteri dicséret

1994. rektori dicséret

2001. Signum Aureum Universitatis kitüntetés

2004. Miskolc város Reményi Ede zenei díja

2004. Szerencs város szellemi alkotótevékenységért díja

2009. a „Miskolci Egyetem érdemes oktatója”

2009. ARTISJUS díj

2010. Miskolci Gyémántok díj

2011. Megyei Prima díj