Szerencsen is járt a „Lágerjárat”

Szerencs - A málenkij robotnak állít emléket az utazókiállítás.

Vannak olyan pillanatok, amikor illik csendben maradni, mert nincs olyan szó, kifejezés, gondolat, ami bármit is tudna enyhíteni. Kívülállóként semmit sem érthetünk, érezhetünk a másik fájdalmából, a soha el nem múló szörnyű emlékekről, a tehetetlenül elviselt megaláztatásról, az örökre az agyba égett képekről.

Túlélők

Országos körutazásának szerencsi állomására érkezett a napokban a „Lágerjárat” utazó vagonkiállítás. A különleges tárlat azoknak az ártatlan civileknek a sokáig elhallgatott sorsát mutatja be, akiket a második világháború végén hurcoltak el több évi kényszermunkára a Szovjetunióba. Közel egyharmaduk az embertelen körülmények miatt nem térhetett haza.

A megnyitóünnepségen két túlélő is részt vett: a jelenleg Abaújszántón élő, hajdan Ondról elhurcolt 94 éves Mercs Miklósné Kovács Jolán és Szerencsről a 90 éves Lekner Irén. Irénke néni arra is vállalkozott, hogy néhány mondatban felelevenítse az egykor átélt borzalmakat.

Ketten akkor találkoztak először, amikor a vagonokba terelték őket 1945 januárjában, és amióta hazatértek, most találkoztak újra, pedig nem élnek távol egymástól. A „bűnük” az volt, hogy egy vesztes ország polgárai voltak. A felszabadító és egyúttal megszálló hatalom szörnyű logikája szerint a civil sváboknak kellett megfizetniük a németek okozta háborús veszteségekért is.

A zempléni elhurcoltak sem akkor nem értették, sem azóta felfogni nem képesek, miért kellett családjuk mellől kiszakítva a Szovjetunióba menniük málenkij robotra, ahonnan sokan soha nem térhettek haza, és a visszaérkezettek sem beszélhettek arról, mi történt velük ott, sok ezer kilométerre keleten.

Picit lehetett csak sejteni, mit élt át Kovács Jolán és Lekner Irén, amikor ismét egy, az akkorihoz hasonló vagonba beszálltak. Tartottak-e attól, ismét elindul majd a szerelvény, meg tudtak-e szabadulni a nyomasztó tehetetlenség érzésétől, jó érzés volt-e kiszállni és szabadon hazamenni azzal a tudattal, ilyen borzalom remélhetőleg nemcsak velük, hanem nem történik már meg soha?

Koszorúzás

A vagonkiállítás kulcsát a tárlatot létrehozó Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Körének képviselői, Matkovics-Kretz Eleonóra elnök és Pécsi Csaba adták át ünnepélyes keretek között Koncz Ferenc polgármesternek és Árvay Attilának, a szerencsi német nemzetiségi önkormányzat elnökének.

Az esemény résztvevői az ünnepségen megkoszorúzták a szerencsi vasútállomás előtti téren álló regionális málenkij robot emlékművet.

ÉM-BG

Szomorú adatok

A 2002-ig föllelt dokumentumok és a túlélők tájékoztatása alapján 1862 helységből 101 686 férfit, 29 212 nőt, összesen 130 898 személyt hurcoltak el málenkij robotra. 2005 végéig az orosz Háborús Emlékbizottság szakemberei 66 277 fő, a táborokban meghalt fogoly nevét találták meg a dokumentumokban. A foglyok többségének halálát nem lehet dokumentálni, mert a gyűjtőtáborokban vagy a kiszállítás közben haltak meg.

A málenkij robotról

A málenkij robot a második világháború utáni szovjetunióbeli kényszermunka szokásos magyarországi elnevezése. A Munkás-paraszt Vörös Hadsereg, a Belügyi Népbiztosság (NKVD), az Állambiztonsági Népbiztosság (NKGB) és a szovjet katonai hírszerzés (SZMERS) katonái cinikus módon ennek az orosz kifejezésnek az ismételgetésével vagy csak néhány perces igazoltatás ígéretével, illetve hazugságával hurcolták el a magyar polgári lakosság tömegeit szovjet lágerekbe a második világháborút követően.

A Kárpát-medencei szovjet fogolygyűjtő akció a megtorlás, az etnikai és politikai tisztogatás, valamint a kényszermunkásszerző akciók sorába illeszkedett. A szovjet Vörös Hadsereg által elfoglalt magyar területeken romeltakarításra való hivatkozással fegyveres szovjet katonák a nyílt utcáról gyűjtöttek és vittek el magyar civileket. A Vörös Hadsereg 1944. december 22-én kiadott 0060. számú parancsára gyűjtötték össze és hurcolták el a(z elsősorban német nevű) férfiakat 17-től 45 éves korig és a nőket 18-tól 30 éves korig.