„Az egyetemen megtanítottak arra: a beteg a legfőbb érték”

Miskolc - Dr. Felszeghi Sára főorvos a Semmelweis Napon az egészségügyben dolgozók legmagasabb elismerését vehette át.

Dr. Felszeghi Sára több mint negyedszázada a családunk orvosa.

Miben segíthetek?

Ha felhívom, mindig az az első kérdése: „Miben segíthetek?” Szívből örültem az újabb elismerésének: a Batthyá­ny-Strattmann-díjának.

Már csak azért is, mert így, gondoltam, kicsalhatom belőle a titkot: hogyan képes egy ember ennyi mindent csinálni (egyszerre? párhuzamosan?).

Mi a titka, hogy ennyi mindenhez ért? Nem elég, hogy egyetemi docens, szakfelügyelő főorvos, foglalkozás-egészségügyi szakorvos, háziorvos, csecsemő- és gyermekgyógyász, de még akkreditált hajóorvos is!

Az orvoslás mellett kutat, oktat. S ha már a Miskolci Egyetemen orvos, úgy gondolta, jogi végzettséget is szerez.

Az eredmény: egy újabb kitüntetéses diploma. Kapaszkodjanak meg, PhD fokozatát az orvostörténet és irodalomtudományok határ­területének témakörében szerezte, szakértők véleménye szerint első könyvével sikerült új műfajt teremtenie!

Zongorázik, fest (porcelánt is), bár újabban a grafika vonzza inkább, tojást karcol, maga tervezi és varrja a ruháit, híresen jól süt-főz… Soroljam még?

A gyökerek

– Székelyudvarhelyen születtem, de az iskoláimat már Marosvásárhelyen végeztem. Édesapám építészmérnök, édesanyám iskolaigazgató, okleveles tanítónő volt. Én vagyok a legkisebb a családban: két bátyám egyike (a nálam tizenöt perccel idősebb ikertestvérem) fogorvos, a másik műszaki végzettségű. A felmenőink döntően tanárok, papok, orvosok voltak, mérnök alig fordult elő. A nagybátyáink között több nagy hírű professzor is volt. Nagy szigorúságban, de nagy-nagy szeretetben nevelkedtünk. Az édesapám a megyei építkezési tröszt műszaki igazgatója, majd több mint húsz éven át a vezérigazgatója volt. Marosvásárhelyen sok minden visszaköszön, amiben benne van a keze munkája. Az édesanyámhoz még nyugdíjas évei alatt is visszajártak a tanítványok, akikből jó hírű emberek lettek. A házunk ajtaja mindig mindenki előtt nyitva állt, aki segítségre szorult. Édesanyámat jellemzi, nem tűrhette, hogy az utcánkban élő, nálunk rosszabb sorban lévő gyermek mondjuk hideg puliszkát egyen uzsonnára, míg mi vajas-mézes kenyeret. Hát bevezette, hogy az utca mind a tizennégy gyereke nálunk uzsonnázik… Nálunk a merkantil szemlélet, a dölyf ismeretlen volt. A mi családunkban az odaadás, a szeretet, a nagylelkűség, segíteni akarás volt az elvárás. A szüleink elvárásokat támasztottak, miközben szabadságot is adtak. Azt mondták, bármivel foglalkozhatunk, amíg az nem megy a tanulás rovására – mesél a kezdetekről dr. Felszeghi Sára.

– Hároméves koromtól tanultam zongorázni, kezdetben édesapámtól, majd összesen tizenhét éven át kitűnő tanároktól, közöttük Erkel Saroltától, Erkel Ferenc unokájától. Aktívan sportoltam is, kezdetben atletizáltam, majd tizennégy évesen kezdtem kosárlabdázni, egy év múlva ifjúsági válogatott voltam – válaszolja arra, hogy ő mit kezdett a szabadsággal. – Az elemi iskoláimat a katolikus leánygimnáziumban végeztem (akkor Unirea liceum), majd a Bolyai Farkas Gimnáziumba felvételiztem. Speciális matek tagozaton tanultam, ami nemcsak azt jelentette, hogy a matematikát tanultuk emelt óraszámban, hanem a fizikát és a kémiát is.

A Bolyai-szellemiség

– A Bolyai-szellemiség különleges dolog – szögezi le. – Bolyai Farkas 1804-es székfoglalójával kezdetét vette annak a szellemiségnek a kialakulása, amit ma Bolyai-szellemiségnek nevezünk, az érték–tudás–kötelesség hármasát jelentette, és megtartóerő volt, mindazon nemzedékeknek, akik ott végeztek. És ez így is van, ez meghatározóvá vált az én életemben is. A nagynevű tanárok megtanítottak arra, hogy a kötelesség, a fegyelem nem öncélú valami, hanem eszköz, út a tudás felé. A szüleim is azt vallották, hogy az adottság, tehetség nem jogot jelent, hanem kötelezettséget. Köteles vagy a közjó szolgálatába állítani mindazt a tehetséget, amivel a környezeted életét jobbá teheted. Nekünk, gyerekeknek kicsi korunktól megvolt a saját feladatunk otthon is, s elvárták tőlünk, hogy azokat teljesítsük.

Hány óra egy nap?

Az időbeosztásra terelődik a szó.

– A gimnáziumban megtanítottak minket tanulni, az idődet beosztani, hiszen napi hat-hét óránk volt, amellett edzésre jártunk, zenéltünk. Aztán ott volt az irodalom is („szárnybontogató” írásaimmal irodalmi díjakat nyertem), ott volt a színjátszás (bekapcsolódtunk az egyetemi hallgatók színjátszó csoportjába, több országos díjat kaptunk), emellett színházba, moziba, koncertre jártunk. Megjegyzem, az órákon is komplex áttekintést kaptunk minden korról. El voltunk kényeztetve a kultúra terén, s az meghatározta az ember szellemiségét. A tanórák után következett a matematika-, filozófia-, fizika- stb. kör. Útravalóul olyan örökséget kaptunk, amelynek alapját az önálló gondolkodás, a tudás, a kötelességteljesítés, a felelősség és az emberi tartás képezték. Ezeket ma is igyekszem hasznosítani.

Azt firtatom: mégis, hogy fért mindez bele a nap 24 órájába?

– Megtanultad, hogy be kell osztanod az idődet. Ne legyenek holtidők. Például edzésre menet megtanulod a német szavakat, hazafele kikérdezed magadtól – kapom a választ.

– A családunkban a kitűnő bizonyítvány elvárás volt. A szüleim azt mondták, mindenki képessége szerint kell hogy teljesítsen, ebben nem kötöttek kompromisszumot.

S hogy ezt mennyire komolyan vették, elmeséli: amikor a testvére, aki válogatott szinten kézilabdázott, kapott egy 8-ast, nem engedték el a csapatával egy külföldi turnéra, az edzők könyörgése sem hatotta meg őket…

Hálás vagyok a szüleimnek, tanáraimnak, professzoraimnak mindazért, amit tőlük kaptam, és ezt igyekszem a betegeim javára kamatoztatni, hallgatóimnak továbbadni, segíteni mindazokat, akik hozzám fordulnak – summázza.

Szalóczi Katalin

Dr. Felszeghi Sára PhD

Végzettség:

Szakképesítés:

Egyéb képesítés:

Publikációk:

Korábbi kitüntetései, díjai:

Gondolatok

Hogyan lett orvos?

– Mindenki természetesnek vette, hogy a spec. mat.-ról valamilyen műszaki pályára megyek. Csakhogy, amint azt az édesanyámtól tudom, én már hatéves koromban kijelentettem, hogy orvos leszek. Ettől nem térültem el, bár történtek elcsábítási kísérletek. Felmerült, hogy legyek kémikus, vagy menjek konzervatóriumban, sőt a testnevelési egyetemre. Az apám azt mondta, döntsem el: egy orvos lehet egyben jó zenész, jó sportoló, de egy zenészből, egy sportolóból nem lesz jó orvos. Így hát az ő bölcsességére hallgatva orvosira felvételiztem. Ezért örökké hálás vagyok a sorsnak, és remélem, a betegeim sem bánták meg. Kitüntetéses diplomával végeztem, első munkahelyem a Marosvásárhelyi Gyermekklinika volt.