„Ezt a filmet nekem kellett megrendezni”

Miskolc - Tasnádi István drámaíró és színházi rendező új területre kirándult: filmet forgatott. Talán nem utoljára. Interjú: Tasnádi István drámaíróval, színházi rendezővel.

Pénteken volt a premierje Tasnádi István filmjének, a Memónak a Jameson CineFest miskolci filmfesztiválon. Az író-rendezővel a bemutató előtt beszéltünk, többek között kiderült, hogy a film megszületésének van némi miskolci kötődése is.

Vonz benne, hogy nem egy tiszavirág-életű közéleti téma." Tasnádi istván

Két éven át Miskolcon járt egyetemre, és ön volt az évad szerzője a miskolci színházban 2013/14-ben. Milyen emlékek kötik a városhoz?

Tasnádi István: A Miskolci Bölcsész Egyesületbe jártam színháztudomány szakra, azt hittük akkor, hogy egyetem lesz belőle, hiszen az ország első magánegyetemeként indult hihetetlenül erős tanári karral. Szellemi értelemben is nagy pezsgés volt itt akkor. Emellett akkor szabadultam először ki otthonról, felfedeztem a világot, szóval Miskolc nekem a szabadságnak és a felnőtté válásnak is fontos terepe volt. Akkortájt élénk kapcsolatunk volt a színházzal, Árkosi Árpád volt a főrendező, ő később az első darabjaimat rendezte, azóta is jóban vagyunk. De sok, mind a mai napig létező kapcsolat ideköt. Például a Memónak is van miskolci vonatkozása. Itt ismertem meg Racsmány Misit, ma már dr. Racsmány Mihály, ő pszichológiára járt a bölcsész egyesületbe. Az ELTE tanszékvezetője lett később, ma memóriakutató-csoportot vezet. Csütörtökönként a Gárdonyiban kocsmázás során kezdtünk először beszélgetni, hogy aztán húsz év után megcsináljunk együtt egy filmet.

Csak nem megvolt már akkor az alaptörténet?

Tasnádi István: Csak az érdeklődés. Bár a film forgatókönyvének első változatát már 13 évvel ezelőtt megírtam.

Ön drámaíró, színházi rendező, de ez élete első filmje. Mi az oka, hogy belevágott?

Tasnádi István: Mondhatnám, hogy a véletlen, de nyilván a kíváncsiság is. Nem akartam megrendezni ezt a filmet, 13 évig kerestük a rendezőjét, sok jelentkező volt, több producer, de valahogy mindig dugába dőlt. Talán azért, mert nekem kellett megcsinálni. Színházat is így kezdtem rendezni. Tíz évig csak írtam, majd úgy alakult, hogy feloszlott egy társulat, én pedig beálltam egy üresen álló helyre, hogy tovább tudjunk működni. Most is hasonló volt a helyzet. Amikor volt rendező, akkor nem volt pénz, nem volt pályázat, mire lett pénz, nem volt rendező. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy vagy megcsinálom, vagy ez a film soha nem fog elkészülni.

Korábban színpadra állították Szegeden 2013-ban.

Tasnádi István: Tíz év után ugyanis még mindig a fiókban hevert ez a forgatókönyv. Szerettem volna, hogy a történet valamilyen módon eljusson az emberekhez. Írtam belőle egy színpadi adaptációt, és Bodolay Géza megrendezte. Azután is dolgoztam a szövegen, mert éreztem, hogy ez egy filmes téma. Belemenni valakinek az agyába, és megmutatni, hogy hogyan érzékeli a valóságot, színházban nagyon nehéz. A film technikája viszont alkalmas erre, és animációs elemekkel is kísérletet tehetünk, hogy ennek a hipermnéziás embernek az érzékelését bemutassuk.

Végigkísérte ez a történet az életét. Mi az oka, hogy éppen ez?

Tasnádi István: Úgy érzem, ez egy erős, általános érvényű történet. Ezért lehet, hogy még 13 év múlva is érvényesnek tartom. Sok darabot írtam, volt vagy 30 színházi bemutatóm, de 4–5 van köztük, amiről azt gondolom, ma is érvényesek. Ezzel a történettel olyan modelltörténetet sikerült összerakni, ami nagyon általános és nagyon emberi. Az emlékezés és a felejtés szükségességéről akkor is, most is fontos, és kell beszélni. Vonz benne, hogy nem egy tiszavirág-életű közéleti téma. Az orvos, aki egy hipermnéziás embert keres, aki mindenre emlékszik, valójában az amnéziás apját szeretné meggyógyítani, mert elvesztette az édesanyját, semmi emléke nincs róla, és az édesapján keresztül szeretne hozzá eljutni. Rendezőként az is inspirált, hogy három hálás főszerep is van benne.

Mennyiben volt más filmet rendezni, mint színházi előadást?

Tasnádi István: Nincs akkora különbség, mint előtte gondoltam. Ha jól elő van készítve, ha jók az ember alkotótársai, akik az egyes területekért felelősek – hiszen ez egy iszonyatosan technikai műfaj –, onnantól kezdve olyan, mintha színházban lennénk. Így megtehettem, hogy azzal foglalkozzam, ami a lényeg, a történettel, a színészvezetéssel, hogy ők minél jobbak legyenek. Hogy minél olvashatóbb legyen az a belső folyamat, ami bennük lejátszódik.

Kedvet kapott a filmezéshez?

Tasnádi István: Abszolút. Nem gondoltam volna, azt hittem, ebbe bele kell menni muszájból, és majd túl leszünk rajta, aztán visszavonulhatok a négy fal közé a laptopomhoz. Ehhez képest óriási élmény volt, hogy így végigkísérhetem a történetemet a gondolatcsírától kezdve egészen az utómunkáig, ami szintén nagyon izgalmas volt. A vágás – öt különböző filmet össze lehetne rakni, mindegyik valamilyen módon érvényes lehetne – vagy a fényelés. Kipróbáltam különböző verziókat, hihetetlen, hogy utólag is mennyit tudnak hozzáadni az értelmezéshez ezek a pusztán technikai dolgok. És ebben más, mint a színház. Ott a próbafolyamat végére más lesz az anyag, a színészek elveszik, már többet tudnak róla, mint én. A filmnél a színész kivonul belőle, és az utómunkák során megtapasztalhatom, hogy ugyanolyan személyes alkotás, akár az írás. És igen, lehet még folytatás, már dolgozom is egy újabb forgatókönyvön, de nem biztos, hogy megkapom még egyszer az esélyt, hogy rendezzek.

A film premierje a CineFesten van. Hogyan jutott el Miskolcra, a fesztiválra?

Tasnádi István: A Memo egyik főszereplője, Molnár Áron mondta – ő itt játszott korábban a miskolci színházban –, milyen jó ez a fesztivál, miért nem küldjük el a filmet. Gondoltam, megpróbáljuk. Elküldtünk megnézésre egy kópiát, és nagy örömünkre meghívtak bennünket, és a Kitekintő programban le is vetítik. Ez az első nyilvános vetítés, a premier, egy hónap múlva, október 15-én tűzi műsorra a Duna tévé. Csütörtök este érkeztem, megnéztem Hajdu Szabolcs filmjét, nagyszerű volt, igazi fesztivál­élmény. Láttam, hogy milyen kevés magyar nagyjátékfilm van a programban, hogy milyen erős nemzetközi fesztivál a miskolci, így még büszkébb vagyok, hogy befért ide a filmünk.

Milyennek érzi a fesztivál hangulatát?

Tasnádi István: Elképesztő volt az az este. Csákvári Géza filmesztéta mondta később, hogy ekkora taps talán még nem volt a CineFest történetében, mint Hajdu Szabolcs filmje után. Tele volt a nagyterem, és jó volt látni, hogy mennyire együtt élt a közönség ezzel a filmmel, és hogy mennyire megünnepelték az alkotókat a végén.

Ön a forgatókönyvírója az HBO adó egyik sikersorozatának, a Terápiának is, amelynek szintén pszichológiai a témája. Mennyiben függ össze ez a filmjével?

Tasnádi István: Az írók alapvetően karakterekkel és lélektannal dolgoznak, nekünk az a dolgunk, hogy az emberi psziché és tudattalan mozgásának rendszerét valamiképp ismerjük. De ezen túl engem mindig is nagyon érdekelt a pszichológia, át is hallgattam pszichológia szakra az egyetemen. Amikor a Terápiát csináltuk, komolyan bele kellett olvasni magam újra a szakirodalomba, és volt egy pszichológus szakértője is a sorozatnak, akivel folyamatosan konzultálhattunk. Ez pedig nagyon hasznos volt a Memóhoz is. Az külön jó, hogy ennyi ideig élt bennem ez a történet, mert az évek során bizonyos dolgokat finomra tudtam hangolni benne. Az is jó, hogy nem játékfilm lett, hanem tévéfilm: azzal, hogy sokkal kevesebb pénzből kellett megcsinálni, még inkább le kellett hántani a sallangokat, a sok statisztás külső jeleneteket, és maradt a tisztán emberi történet.

Hajdu Mariann

Névjegy

Tasnádi István 1970-ben született Budapesten.

Műveiből német, lengyel, cseh, szlovák, román és bolgár nyelvű előadások is születtek. Két kötete jelent meg francia nyelven. Darabjai ezenkívül még angol, olasz, lengyel és bolgár nyelvű antológiákban jelentek meg.