2016.10.02. 14:38

„Nagyon szerencsés a miskolci közönség”

Címkék#színház #interjú #operett #Miskolc #viktória #dolhai attila #Miskolci Nemzeti Színház

Miskolc - Miskolcon kezdte a pályáját, most újra visszatért. Interjú Dolhai Attila színművésszel.

A Viktória című operett Koltay István huszárkapitányának szerepében Dolhai Attilát láthatja a Miskolci Nemzeti Színház színpadán a közönség, akinek sem a szerep, sem ez a színpad nem idegen.

A felkérés a szerepre nem lehetett nagyon meglepő.

Dolhai Attila: 2013-ban a Budapesti Operettszínházban már játszottam ezt a szerepet Béres Attila rendezésében. Most ugyanezt a darabot rendezte Miskolcon, ezért megkérdezte, ha a sors úgy engedi, elvállalnám-e a szerepet. Úgy alakult az életem, hogy igent mondhattam és ezt egyáltalán nem bánom, szeretem ezt a darabot.

Ha ketten már dolgoztak ugyanabban a produkcióban, akkor felmerülhetne a kérdés: miben azonos és miben más a budapesti és a miskolci Viktória?

Dolhai Attila: Nem lehet és nem is érdemes összehasonlítani a két rendezést, és nem csupán azért, mert mások a szereplők. Béres Attila nagyon alaposan válogatja ki a szereplőket, mindenkinek igyekezett testre szabni a szerepét. A szöveg adott, a zene adott, azon nem lehet és nem szabad változtatni, inkább a hangsúlyok tolódnak el picit. A rendezőben a három év alatt továbbért a darab, magam is másként viszonyulok a szerephez, az évek alatt rám rakódott tapasztalatok is befolyásolnak a megformálásban. Minden szereplő a maga adottságai szerint idomul a szerephez, de azt nyugodtan elmondhatom, nagyon jól sikerült összerakni az előadást.

Az operett esetében nem igazán lehet lelőni a poént, azaz a primadonna és a bonviván egymásra talál a darab végén, aligha történik ez másként a Viktória esetében sem.

Dolhai Attila: A legtöbb operettnek happy end a vége. Ez a műfaj erről szól, kivételt jelent talán a Sybill és a Mosoly országa. Egy illúziókeltés, amit csinálunk, de ezt a közönség is tudja jól, ezért is jön az előadásra, és jó, hogy ez így van. A Viktóriában többen is keresik a párjukat, a táncos komikus és szubrett is. A társkeresésnek több módjával is szembesül a néző, így módja van eldönteni, melyikkel tud leginkább azonosulni férfiként vagy nőként. A szubrett kicsit hebrencs, Viktória jóval megfontoltabb, elvhűbb. Mindkét tulajdonságnak megvannak a maga pozitív értékei.

16 év után lép színpadra újra Miskolcon.

Dolhai Attila: Valóban, 2000-ben játszott az Elisabeth című musicalben a Miskolci Nemzeti Színházban. A darab rendezője, Kerényi Miklós Gábor javasolta, hogy felvételizzek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Tulajdonképpen ő indított el a pályán, amiért örökké hálás maradok neki ugyanúgy, mint Miskolcnak. Amikor elkezdtük a próbákat, csak arra tudtam gondolni, nagyon szerencsés a miskolci közönség. Rögtön megragadott az a nagyon erős szellemiség, ami most a miskolci színházat jellemzi. Nagyon kemény munka folyik, nem láttam egy kétségbeesett arcot sem, hogy úristen, mit kezdjek ezzel a szereppel. Azt tartják, ha valaki a színházi büfében arról beszélget, hogy is kellene közelítenie a szerepéhez, akkor baj van. Itt a büfében egymással beszélgetnek az emberek, a szereppel magukban és a próbán foglalkoznak, mert annak ott és akkor van a helye.

Az Elizabethtel indult a pálya, jelenleg a Viktóriánál tart. Az előbbi musical, a mostani operett. Melyik műfajt kedveli inkább?

Dolhai Attila: Nincs bennem vagy-vagy. Mind a kettőt lehet szeretni. A musical inkább épít arra, hogy a katarzis felé közelítsen, ezért nem ritkák benne a tragikus elemek. Az operettben a műfajból adódóan nincsenek nagy tragédiák, még kicsik se nagyon. Itt nagyon erős a humor szerepe. A táncos komikus és a szubrett tulajdonképpen a habot jelenti a tortán, a bonviván és a primadonna pedig inkább érzelmesebb, líraibb vonalat képviselnek. A kettő nincs egymás nélkül, ettől dinamikus az operett. Amikor a bonviván és a primadonna vívódása már-már sírásra készteti a nézőket, akkor berobban a táncos komikus a humorbombáival. Ilyenkor a közönségben is átszakad egy gát, a nevetés, sokkal felszabadultabb. A szomorkodás és a vidámság nincs meg egymás nélkül egy operettben sem, egymásnak dobáljuk folyamatosan a labdát és ezért élvezik ezt a műfajt a színészek és a nézők is egyaránt.