Egy ember a sufniból

Miskolc - Ferike régen a padon aludt és üvegeket gyűjtött, ma ő az „életmegkönnyítő menedzser”.

Ferike hajléktalan is, meg nem is. Nincs ugyan saját lakása, se albérleti szobája, de van egy kis sufni, ahol meghúzhatja magát. Miskolc belvárosában, a dombra futó családi házak egyikébe befogadták őt. Ferike (ő kérte, hogy hívjuk így) ezért nagyon hálás. A befogadó családot szinte saját rokonainak tekinti.

Család. Ez bizony szinte ismeretlen fogalom a 28 éves fiatalember számára. Hároméves volt, amikor állami gondozásba került. Édesanyja meghalt születése után néhány nappal, az édesapja pedig többet ivott a kelleténél. Van két bátyja, de Ferike szerint ők nem szeretik, mert őt hibáztatják anyjuk haláláért. Különben is már saját családjuk van, és ha elmegy hozzájuk néha, csak „műmosolyt” lát az arcukon. A nagymamája, akinél gyerekkorában a szüneteket töltötte, már meghalt. A keresztanyja pedig, akinél egy pár évig lakhatott, elköltözött Olaszországba. Úgyhogy egyedül és fedél nélkül maradt.

Üveget gyűjtött

Tegnap látogatóban voltunk Ferikénél. Nyitja a sufni ajtaját, bizony nem nagy és nem is elég magas, nem lehet benne kiegyenesedni, de hát nem szobának épült a helyiség, inkább szerszámtárolónak. Ferike mégis elégedett. Van egy kis priccse, takaróval gondosan letakarva, és egy polca, ahol a könyveit, füzeteit, egyéb holmijait tárolja. A füzet fontos, mert a befogadó család egyszer felvetette, miért nem írja meg saját élete történetét. Azt, hogy milyen az utcán élni, minden napért megküzdeni, amiről a hétköznapi emberek nem tudnak. Mert Ferike korábban az utcán él.

– Úgy, mint a többi hajléktalan. A padon aludtam, üvegeket gyűjtögettem. Különböző házaknál segítettem: kertészkedtem, boltba vagy gyógyszertárba mentem, cigit csavartam, vigyáztam a gyerekekre. Olyan is volt, hogy kihasználtak, akkor onnan odébbálltam. Most segítek ennek a családnak is, amelyik befogadott, azért kapok pénzt, ételt meg szállást – sorolja. – Régen dolgoztam, Pesten voltam masszőr, de egyszer csak elfogytak a kuncsaftok. Pedig szerettem azt a munkát – jegyzi meg.

Ferikének nincs határozott elképzelése a jövőről.

A karácsonyt nem várja, mert nincsenek emlékei szép karácsonyokról. Családra gondolni sem mer, mert tudja, hogy ahhoz normális lakás és normális jövedelem kellene. Dolgozni talán szeretne, de sajnálná mostani életét.

– Megszerettem azokat az embereket, akikhez most járok. Azt szoktam mondani, hogy én életmegkönnyítő menedzser vagyok. Mindenkinek segítek, amiben tudok.

„Nincs bennem félelem”

Nem szokványos történet, hogy egy normális körülmények között élő család befogad egy hajléktalant. Az okok felől érdeklődtünk a család egyik tagjától, aki neve elhallgatását kérte. Elmesélte, Ferikét már két éve ismerik. Egyszer pénzt kért, de inkább munkát ajánlottak neki és fizetést. Így lassan megismerték.

– Nincs bennem félelem amiatt, hogy egy hajléktalan lakik nálunk. Sokan mondták, hogy vigyázni kell az „ilyenekkel”, de nincs vele semmi baj. Nem láttam még részegnek, nem okozott semmi kárt – fogalmaz a családtag.

-Hegyi Erika-