Somhegyi György: "Ezen nem tudok nevetni, nekem ez inkább kínos"

Miskolc - Minden lehet színészet. Csak ne rutin legyen. Interjú: Somhegyi György színművésszel, a Miskolci Nemzeti Színház társulatának új tagjával.

Végzős egyetemistaként került tavaly Miskolcra. Első színészi évadát is itt kezdte, komikus szerepben, nem akármilyen sikerrel. Születhet-e lélegző jelenet pármondatos skiccekből? Létezik-e annyi színészi energia, amivel pármondatos szerepekből is főszerep formálható? Somhegyi Györggyel beszélgettünk.

Hol a változás, ha van, az előző évadhoz képest?

Somhegyi György: Már a tavalyi évad vége felé is kezdtem otthonosan érezni itt magam. Nálam ez abban nyilvánul meg, hogy merem bátran megbeszélni akárkivel, mit gondol ő és én mit gondolok. Akár egy jelenetről: hogyan kellene játszani. Vagy csak úgy ökörködünk. Nagy változás. Szeretem és élvezem, hogy tudok felszabadultabb lenni.

Ekkor kezdték próbálni a Viktóriát – ez az előadás a személyes és zajos sikere lett. Például ezért is?

Somhegyi György: Nagyon jó volt a Viktóriát tavaly év végén próbálni, és most ősszel újra elővenni. Hatalmas munka: egyszerre kell táncolnom, énekelnem, jelen lennem. Szinte végig a színpadon vagyok, és ez olyan energiatöbbletet ad, amit aztán jó átvinni egy másik előadásba. Például Az ember tragédiájába. Ebben a drámában három nagy szerep van, de Ádám, Éva és Lucifer körül végig ott vannak kis szerepekben mások, és a kérdés az, hogyan tudjuk úgy megcsinálni, hogy lélegző jelenetek szülessenek ezekből a pármondatos skiccekből. Azzal az energiával kell dolgozni, mintha végig te lennél a főszereplő.

Létezik ennyi energia?

Somhegyi György: Próbálok nem kiengedni ebből. Még nincs sok szerep a hátam mögött, de az a célom, hogy a következő előadásnál ne ismerős élményként használjam, amit már tudok: „ja, ezt így kell megcsinálni.” Gondolom, ez a hozzáállás, egészen alapdolgokban is, néha butaság. Rengeteg szabálya van a munkánknak, például, hogy ne beszéljünk háttal a nézőtérnek, mert ennek tényleg nincs értelme, pláne nagyszínpadon – jogos, logikus, de közben engem az ilyen szabályok sokszor zavarnak. Már miért ne próbálnánk ki?

Miért igen, ha mások tapasztalata is hasznos lehet?

Somhegyi György: A sitcomok is ilyen szabályokból épülnek fel: egy idő után látja az ember, hogy ezek a filmsorozatok ugyanarra a kaptafára készülnek. Egyfelől jó nézni, mert iszonyat profi, másfelől színészként szeretném elkerülni, hogy így játsszak egy jelenetet: „itt kell tempót váltanod”, „ha alám jössz hangszínben, működik majd, és nevetnek”.

A Viktóriában nem voltak ilyenek?

Somhegyi György: Jó kérdés – a technikai megoldásokat én is élvezem. A Viktóriában is használtunk ilyeneket. Csak azt nagyon nem szeretném, ha játszanék még valaha operettben, hogy ugyanazt és ugyanúgy csináljam, mint itt.

Akkor sem, ha ez megkönnyíti a dolgát? Mondta is: hatalmas munka.

Somhegyi György: Operettet játszani nehéz. De szerintem nagyon jó érzés, ha egyszer csak megérzi az ember, hogyan kell jól belépni. Feladod a szöveget, beszáll a zenekar: ez akkora hatás! Utána rálépsz erre az érzésre: jó buli is, meg észnél is kell lenni. Az egyetemen Mundruczó Kornéllal dolgoztunk, sok dalt használ ő is. Azt mondta: érdemes megtanulni a színésznek, hogy többfelé figyeljen: teljesen benne van egy jelenetben, csak az létezik, ami akkor és ott történik, de kell legyen az agyában valami, ami figyelmezteti rá, hogy mindjárt kezdődik a zene, hogy mi lesz a kezdőhang, és milyen lesz a tempó.

A jelek szerint ez önnél működik.

Somhegyi György: Megtanulható.

Egyébként: mi segít leginkább elkerülni, hogy eluralkodjon a rutin?

Somhegyi György: Ezért jó, hogy az egyik nap harsány zenés darabot játszunk, másnap intim térben, komoly érzésekkel dolgozunk. Mellesleg, a műfaji kereteknek sem feltétlen kell korlátozniuk: a Viktóriában is lehet találni drámai pillanatot, ahogy nyilván bármelyik kamaradrámában is van lehetőség harsány villanásra. A színészetben nincs kizárólagosság, hogy vagy csak a kisreál, vagy csak a ripacskodás. Mind a kettő működhet, és ez felszabadító hatással van az agyamra.

Ha jól értem: minden lehet színészet, csak ne rutin legyen.

Somhegyi György: Igen. Mindennek megvan a maga műfaja és azon belül kell jól csinálni.

A Viktória milyen állomás a színészi pályáján?

Somhegyi György: Ez kihívás. Mindenki számára az. És én is annak fogom fel. Akkor jó egy operett, ha jól van eljátszva. És ha a sajátom is. Nekem szükségem van a rákészülésre, hogy ne csak úgy-ahogy eltáncoljam, hanem tényleg jó legyen. Nagyon élvezem. Lehet, más színészek nem ezt mondanák, de nekem tényleg nagy élmény. Szerintem jó munka. Úgy mondom ezt, hogy míg bele nem kezdtünk, azt gondoltam, az operett iszonyat gáz műfaj. De ha csinálja az ember, más. Igazából azt is látom, ami néha tetszik, néha meg nem, hogy mostanában ez az irány: minimum a tragikomédia, ha nem a komédia. Nagyon kevés olyan színház van, amelyik ne próbálná túlsúlyba helyezni a nevettetést.

Miért?

Somhegyi György: Olyan világban is élünk, amin nem tudunk nem megszakadni a nevetéstől. Nagyon nehéz megtalálni, hogy valami ne pátoszos legyen, de közben maradjon halálkomoly. Szerintem annyi sok dolog tűnik kicsinyesnek körülöttünk.

Ha erre gondol, társít mellé valamilyen értéket? Jó vagy rossz ez? Vagy egyszerűen: ilyen, és jó napot?

Somhegyi György: Nem örülök annak, hogy már szinte mindenre úgy gondolok, mennyire piti. Piti, amikor a képünkbe hazudnak, és mindenki tudja, hogy kamu, és mégis mehet, és megy is tovább. Senkit sem érdekel, és nincs is semmi következménye. Annyira fura érzés, pláne nekem, aki próbálok nem hazudni, a magam kis világában.

Nem tévedés, ha egy színház azt hiszi, bármilyen értelemben segít feldolgozni vagy elfogadni az ilyen helyzetet a nevetés?

Somhegyi György: Viccet csinálni belőle, azt gyűlölöm én is. Ha mondjuk egy klasszikus darabot azzal vesz elő egy színház, hogy nincs más gondolatuk róla, csak hogy paródiát gyártsanak belőle. Akkor minek vették elő? Ezen nem tudok nevetni, nekem ez inkább kínos.

Kiragadott mondatok

Somhegyi György: Nagyon élvezem, ha sikerül a figurát a többiekkel megtalálni. Nem csak nekem kell könnyűnek és okosnak lennem. Néha azt érzem, hogy magától megoldja a helyzetet, ha egy másik embert játszom, aki magától reagál, és az sokkal érvényesebb tud lenni, mint ha én találnám ki, hogy mit játszom. Örülnék, ha sok ilyen feladatom lenne. Vannak persze a letagadhatatlan fizikai adottságok, lelkes, mosolygós, alacsony, kölyökképű vagyok, de hát persze, nagyon jó lenne olyasmit is csinálni, amit nem nagy lélegzetvételre, hanem finomban kellene megoldani.

A tények

Előadások, amelyekben a miskolci közönség Somhegyi Györgyöt láthatja:

„Mindig résen van”

A közönség nagyon hálás azért, ahogyan a Viktóriában Jancsit, a prímást alakítja. Honnan tudta, hogy éppen ilyennek kell lennie ennek a figurának?

Somhegyi György: A rendező, Béres Attila erős akcentust kért. Ő is hozott mintákat, még Marosvásárhelyről, ahol egykor tanult, én is utána mentem, szövegeket hallgattam, videókat néztem. Aztán rájöttem, hogy ahogyan beszélek, az tulajdonképpen nem létező beszéd. De akkorra már kezdett kialakulni a karakter, a figura, amit én is megszerettem, ami jó, mert próbáltam is nagyon szerethetővé, emberivé tenni. Hogy olyan legyen, aki tűzbe megy a kapitányáért. Önfeláldozó. Jó fej. Izgultam, hogyan veszi a közönség, hogy esetleg azt hiszik majd, próbálom kifigurázni a romákat.

Most már tudja, volt-e alapja a félelmének.

Somhegyi György: Beszélgettem erről a barátaimmal, akik látták és akiknek a véleményére adok. Úgy érzem, sikerült ezt a látszatot elkerülnöm.

Sajátos mozgással formálja meg ezt a fiút – mintha a mozdulatok segítenének életre hívni a beszédet.

Somhegyi György: Számomra a szerep a beszédből indult. Volt egy próbánk, amikor a rendező azt mondta: a figura teljesen elveszett, nem működik. És én is éreztem, hogy valami nincs rendben. És akkor azt mondta Béres Attila: ez a fiú képtelen megállni akár csak fél percre is. Így aztán van ebben tudatosság, de csak annyiban, hogy Jancsi mindig résen van, keresi, hogy tud-e jobb helyre állni. Muszáj valamit csinálnia, mozgásban lennie.

- Bujdos Attila -