„Ezt tessék megnézni, tanárnő…!”

Miskolc - Nagy összekacsintás a nézővel. Egy hullámhosszon. Közös ügy. Interjú Fandl Ferenc színművésszel.

A Játékszínben látható az Elza, vagy a világ vége című előadás. A miskolci nemzeti a független színházi világ fiatal alkotóit, a k2 Színház író-rendezőit kérte fel, akik ebben a közös produkcióban rengeteg humorral beszélnek az egyébként komor témáról: mi van akkor, ha a világ végleg megérett a pusztulásra.

Mindenkinek jár még egy esély – mondja Fandl Ferenc, aki kettős szerepben lép színre: háztartási alkalmazott és Babits Mihály költő (a Nyugat ügynöke). A színművész arról is beszél a vele készült interjúnkban, hogy a közönség észrevette és szereti az előadást. Mintha a színészek és a nézők közös ügye lenne.

Babits Mihály, amilyennek mutatja, nagyon szerethető. Mi a titok? Talán Nyáry Krisztián élő irodalomtörténeteivel készült a szerepre?

Fandl Ferenc: Erős a kötődésem Babits Mihályhoz. Úgy is, hogy esztergomi vagyok. Ott van az a híres Babits-villa. Nem kerestem alakot ehhez a szerephez. A bajusz, az persze kellett hozzá. Végiggondoltuk a próbák során, vajon Babits miért akarja megmenteni a világot. Talán szeretné elhitetni, hogy az összes magyar verset ő írta. Ez volt az én ötletem. Szerencsére ez az ötlet nem került bele az előadásba. Hogy szerethető lenne? Nem tudom.

Én olyan néző vagyok, aki annak láttam.

Fandl Ferenc: Örülök, ha így van. Igazából semmilyen szándékom nem volt, sem hogy jó, sem hogy rossz színben tüntessem fel Babits Mihályt. Sokat beszéltünk a Trónok harcáról, miközben készült az előadás. Ebben láthatjuk a filmtörténet számomra legmegrázóbb halálát. Miért kellett Ned Starkot lefejezni? Szerintem azért, mert ő volt az egyetlen fenntartások nélkül szerethető, nem befeketíthető figura ebben a történetben. Utána csak azok maradtak, akikről nem lehet eldönteni, hogy a jó vagy a rossz oldalon állnak. És ettől lüktet, ettől kiváló maga a történet. És ettől nagyon életszerű. Azt szerettük volna, hogy a mi előadásunkban se legyen ez eldönthető. Mindenkinek van saját igazsága, bárhogyan cselekszik is. A nézők pedig eldöntik, kiről, miről mit gondolnak.

Attól, hogy az önök előadásában mindenkinek megvan a maga igazsága – vagy esetleg éppen azért – annyira kilátástalan helyzet vár megoldásra, aminek már nincs is valós megoldása, legfeljebb a csoda.

Fandl Ferenc: Bennem mindig az a kérdés fogalmazódik meg, hogy kell-e mindig megoldásnak lennie. Gondolhatták-e a középkori lovagok, hogy a becsületbeli ügyeket valamikor nem a mezőn, bajvívással intézik majd? Vagy a huszadik század elején, hogy két férfi között a vitás ügyek rendezése valaha nem azzal kezdődik, hogy „nevezze meg a segédeit”. Ez nem belenyugvás – minden kornak megvannak a sajátosságai. Az adott kort a haladó szellemek viszik előre. A mi történetünkben a haladó szellemet Elza képviseli. Éppen azokra a kulturális értékekre támaszkodik, amelyek magát a problémát is létrehozták. Akkor és csakis akkor lesz esélye, ha talál követőket.

Az előadás története az örök háború korában játszódik. A probléma, hogy a háborúhoz már indokra sincs szükség. A háború célja a háború. Van-e esélye a kultúrának megoldania ezt a problémát, amiként azt Elza szeretné?

Fandl Ferenc: Az egyik szereplő, Radostyán világlátása, hogy a háború célja a háború. Vele szemben viszont ott van Elza, aki szerint semmi mással nem lehet megfékezni a háborút, csak ezzel. Az a szándéka, hogy a katonák között terjeszti a kultúrát, és a katonák gondolkodása megváltozik majd ettől. Egy emberrel szemben egy másik, aki elvakultan hisz ebben.

Mégis: Elza eljut a pillanatig, amelyben már ő is esélytelennek látja.

Fandl Ferenc: A Közjáték Vichyben című előadás jut az eszembe, amiben játszottam. Abban hangzik el, hogy „…csak az a gyötrelem, amelyet nem érzünk át, az a halál, amelyet úgy tekintünk csak, mint egy bűvös absztrakciót”. Elza is személyesen lesz érintett a világ problémáiban. Azt mondja: a háború, és a háború miatt előállt helyzet azért tűnik abszurdnak, mert ő annak látja. De ha beáll a sorba, már nem lesz abszurd, hanem az lesz a természetes.

És már csak a nézők maradnak: nekünk kell azt mondanunk, hogy amit látunk az normális. Vagy nem normális.

Fandl Ferenc: Igen.

És mit mondunk?

Fandl Ferenc: Nem tudom. Sok ismerősöm van. Egyikük egy középiskolai tanár. Azt mondták neki a diákjai: „ezt tessék megnézni, tanárnő! Ezt látni kell!”.

De miért?

Fandl Ferenc: Elkezdődött a kasztosodás a diákok között: vannak, akik már látták az előadást, és vannak, akik még nem. Alakul az előadás közönsége. Amikor eddig játszottuk, megtelt a nézőtér. És nagyon szerették. Lényegében nem volt, akinek nem tetszett. Mintha egy nagy összekacsintás lenne ez a nézővel, hamar egy hullámhosszra kerülünk. Mintha közös ügyünk lenne.

- Bujdos Attila -

Kiragadott mondatok

Fandl Ferenc: Amikor elkezdtük a közös munkát Benkó Bencével és Fábián Péterrel, az előadás szövegéből jó húsz oldal volt meg. Azt mondták, erős víziójuk van erről, de velünk együtt szeretnék alakítani a történetet. Úgy is lett, ahogyan az előadás ismertetőjében olvasható: „Babits Mihály Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom című regényét felháborítóan megbolygatva” készült. Az egyik jelenet alakult a másikból. A végén túl sok volt az ötletünk – annyira helyesek voltak, egyikünket sem akartak megbántani. Én most már saját magam konzervatívan érző színésznek tartom, és úgy vagyok vele: nekem, Fandl Ferencnek nem kell tudni, mi lesz a vége. De az alaknak, akit játszom, neki muszáj tudni, mire megy ki ez. És bizonyos esetekben fordítva is igaz: magának az alaknak nem muszáj tudnia, mi lesz a vége, de nekem, a színésznek igen. Eljutottunk a pontra, amikor kértem: „mondjátok meg, hogyan legyen”.

„Kimondom: szeretem ezt az előadást!”

Érdekes kérdést vet fel az előadás befejezése: ha van kiút az örök háború korából, amelyik a saját időnket is az eszünkbe juttathatja, az nem mindenki számára járható út. Ez nem szomorú?

Fandl Ferenc: Számomra nem az a szomorú. Hanem, hogy ennek az előadásnak az alkotói, huszonéves fiatalemberek így látják.

Ez örömre is adhatna okot: van, aki így látja, és előadást készít belőle.

Fandl Ferenc: Hogy előadást készítenek belőle, az nagyon jó. Az a borzasztó, hogy úgy tűnik, a mai világunkban ez a helyzet. És hogy erre kell reflektálniuk. Ez egyébként Az ember tragédiájára emlékeztet: a világ alapvetően el lett rontva, olyan helyre kell menni, ahol még nincs. Ott kell megpróbálni újra felépíteni mindent.

Jár az esély mindenkinek?

Fandl Ferenc: Azt hiszem, jár.

Azoknak is, akik már nem is akarnak változtatni?

Fandl Ferenc: Nekik van a legnagyobb szükségük a változásra. A mi munkánk pont az, hogy mutassuk meg: mindenkinek van esélye. Ezért nem lehet pusztán szórakozásra, szórakoztatásra használni a színházat. Muszáj elérni, hogy a néző kérdéseket tegyen fel. „Mi van velem?”, „ami van, jól van-e így?”. Kimondom: szeretem ezt az előadást. Jó volt készülni rá és jó játszani is. Ezt tényleg úgy nézi az ember, ahogyan akarja. Láthatja egyszerű vígjátéknak. Vagy futurisztikus műnek. És lehet mélyen elgondolkodni a mondanivalóján. Ki mire nyitott éppen.