Nem lakást, otthont szeretne - Hogyan kezdett új életet Sárika?

Miskolc - Sárikának sikerült kijutnia a hajléktalanszállóról, és még a szerelem is rátalált. Története tipikus példája a családon belüli erőszaknak, ennek „köszönheti” azt is, hogy a hajléktalanszállóra került.

Egész éjjel nem aludt, mert tudta, kedd dél­előtt el kell mesélnie lapunknak a történetét. És tudta, ez kicsit olyan lesz, mintha újra átélné az egy évtizeddel ezelőtti borzalmakat. Márpedig nem akarta érezni arcában az acélbetétes bakancsot, testében, de leginkább lelkében a fájdalmat. Végül mégis beszélt, és örömmel állapította meg, ma már tud róla beszélni. Egerszegi Tamásné Sárikát a Facebookon ismertük meg, onnan tudtuk, valamikor hajléktalanszállón élt, de sikerült kiköltöznie. Sajnos ez a ritkább eset, így azt gondoltuk, a története érdekes lehet. Majd találkoztunk, és kiderült, nem a hajléktalanság volt a legrosszabb az életében. Története tipikus példája a családon belüli erőszaknak, ennek „köszönheti” azt is, hogy a hajléktalanszállóra került.

Életem legboldogabb napja volt, amikor összeházasodtunk. Egerszegi Tamásné Sárika

Agresszív volt

– Volt egy 11 éves kapcsolatom, de a párom hirtelen meghalt – kezdte mesélni Sárika. – Ezután ismerkedtem meg egy férfival, akivel öt évig éltünk együtt. Neki az volt a baja, ha ivott, agresszív volt, ütött. 2008-ban elköltöztem tőle, béreltem egy garázst, de buta módon, amikor megkeresett, adtam neki egy újabb esélyt. Miért? Mert, ha nem ivott, rendes volt… Végül az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor az acélbetétes bakancsával arcon rúgott. Akkor az éjszaka közepén menekültem el tőle, magammal tudtam vinni a telefonját, az orvosi papírjaimat. A perecesi hegyről leérve, ahol már volt térerő, hívtam a mentőket, bevittek a kórházba, ahol kiderült, nyolc napon túl gyógyuló sérüléseim vannak. Az orvos hivatalból tett feljelentést, így én csak tanú voltam.

A kórházban ugyan óva intették attól, hogy visszamenjen párjához, de nem hittek neki, amikor azt mondta, soha nem menne már vissza hozzá. „Ez már az utolsó utáni pillanat volt, tudtam, ha életben akarok maradni, akkor ki kell menekülnöm a kapcsolatból. A családomhoz nem akartam fordulni, a problémát magamnak köszönhettem, egyedül kellett kimásznom belőle” – fogalmazott.

Maradandó

A kórházból anyaotthonba költözött, de ott csak hat hétig maradhatott. Ezután került be a hajléktalanszállóra.

„Első perctől tudtam, kijövök onnan, tudtam, ez csak átmeneti megoldás a számomra. Akkor már a munkahelyem sem volt meg, mert csoportos leépítés volt a cégnél, ahol telefonos ügyfélszolgálaton dolgoztam. De nem akartam segélyből élni, ezért a munkanélküli időszakomban tanultam, több tanfolyamot is elvégeztem. A hajléktalanszállón jól éreztem magam, mert biztonságban voltam. Persze voltak szabályok, de szabad voltam. A párom nem találhatott meg. Bár többször keresett, könyörgött, menjek vissza hozzá, de nem tettem meg. Már találkozni sem mertem vele, csak nyilvános helyen.

Közben a feljelentés bírósági szakaszba került, de az élettársam az ítélethirdetésen sem jelent meg. A bíró végül 1,5 év felfüggesztettet adott neki, de sehol nem találták. Egyszer-kétszer még láttam, majd soha többet. Nem olyan régen hallottam, hogy a hegy egyik pincéjében halt meg, de csak évekkel később találtak rá” – emlékezett.

„Nem szép ezt mondani, de megkönnyebbültem, amikor meghallottam a halálhírét, bár még mai napig sem hiszem el. Sokszor elkap a remegés, ha arrafelé megyek, ahol laktunk, a házhoz még most sem merek felmenni. Ha valaki hangosabban szól, megijedek. Ráadásul maradandó nyoma is van a bántalmazásnak, az egyik vállam nem tudom mozgatni…” – mondta.

Milyen, ha iszik?

De ma már boldog, bár hozzátette, anyagilag lehetne jobb is a helyzete, de biztonságban van, és a férje szereti.

Sárika a hajléktalanszállón ismerkedett meg Tamással, aki 14 évvel fiatalabb nála. Barátságnak indult, sokat beszélgettek, segítették egymást. „Korábban, de a hajléktalanszállón is szívesen voltam az emberek lelki szemetesládája, mert amíg más baját hallgatom, az enyém háttérbe szorult. A férjemnek is segítettem, és szép lassan szerelem lett, megkérte a kezem. Mielőtt igent mondtam volna, megkérdeztem, milyen, ha iszik. Azt mondta, vigyorog, majd elalszik. Megnyugodtam, hogy nem bánt senkit olyankor sem. Ezért azt mondtam, akkor jöhet…” – emlékezett vissza boldogan.

– Életem legboldogabb napja volt, amikor összeházasodtunk – mosolygott. – Hosszú bordó ruhám volt, ugyanolyan színű szolid csokrom. A ruhára az esküvő előtti napon találtam rá, amikor a férjem meglátta rajtam, annyit mondott csak: Istenem…

Ahhoz, hogy a szállóról kiköltözhessenek, segítséget is kaptak, részt vettek a Máltai Szeretetszolgálat albérlet-­támogatási programjában, 16 hónapig a szeretetszolgálat állta a bérleti díjat. De ma már maguknak fizetik, férje egy gyárban dolgozik, Sárika pedig önkéntesként az Egyke Adományboltban. Egyelőre hárman laknak egy lakásban, egy barátjukkal együtt bérlik ugyanis az ingatlant. Így nem csoda, ha a házaspár arra vágyik, egy otthonuk legyen. „Nem lakás, otthon… ugye érti?” – kérdezte.

- N. Szántó Rita -

Segíteni szeretnének

Sárika, Tamás és egy korábban szintén hajléktalan társuk elhatározták, segíteni szeretnének az önmagukért valóban tenni akaró hajléktalanoknak. Egyesületet szerettek volna létrehozni, de végül csatlakoztak az Egy esély civil szervezethez – ők működtetik az Egyke Adományboltot –, ezen belül segítik a rászorulókat. „Nem szabad feladni, ez a legfontosabb szabály” – tanácsolta sorstársainak.

„Mi tudjuk, milyen a hajléktalanok élete, így tanácsot is jobban tudunk adni. Az emberek azt hiszik, minden hajléktalan koszos, büdös, ez nem így van. Persze vannak sokan, akik tehetnek arról, hogy erre a sorsra jutottak.”