„Nem mehetünk sehova, valakinek itthon kell maradnia, mert betörnek”

Miskolc-Lyukóvölgy - Újra kimentünk Lyukóba, ezúttal Boros Istvánné Zsóka szerette volna elpanaszolni, mivel kell megküzdeniük nap mint nap a lyukói telektulajdonosoknak.

Megint egy másik arcát mutatja Lyukó. Ezúttal a tavaszit. Na nem azt a virágba borult, csupa zöld, színes világot. Pedig valószínű, itt is van – lenne – olyan, csak arra még várni kell. Egyelőre az elolvadt hó alól előtűnő barna földutak rajzolják keresztül-kasul a domboldalt, a lombtalan fákon át belátni a lyukói sűrűbe, ahol félig lebontott vagy éppen patchworkházak, azaz maradékokból – lopott anyagból? – összetákolt épületek bújnak meg. Az út mentén pedig megelevenedik a teljes lyukói élet: hétköznap délelőtt óvodás, iskolás korú gyerekek cipelnek hatalmas bevásárlószatyrokat, mögöttük a szülők, ők is csomagokkal megrakodva. Pár méterrel arrébb egy részeg imbolyog az útszélén. Egyet lép a város felé, kettőt tántorog vissza…Mások felöltözve munkába igyekeznek, csak éppen lekésték a buszt, így most gyalogolhatnak pár kilométert. Van, aki szerszámokkal tart a völgy felé, kerti munka vagy bontás. Nem merjük megkérdezni… Tavasz van, jó idő, nőnap. Így nem meglepő, hogy páran virágcsokorral szállnak le a buszról. Büszkék rá, pedig a kisgyerekek, csomagok mellett csak plusz teher a csokor. Közelebb érnek, látjuk, a fehér-ezüst fólia művirágot rejt. Tavasz van, nőnap, Lyukóban is…

Egykor szép nyaraló

Most is azért mentünk, mert hívtak. Boros Istvánné Zsóka szerette volna megosztani velünk a történetét, a már jól ismert, sokaktól hallott történetet: egykor volt egy szép nyaralója a családnak, boldogság, pihenés, gyönyörű táj, de mára csak a probléma maradt. Zsókának a szomszédok is megígérték, hogy amikor az Észak-Magyarország kimegy, majd ők is ott lesznek, és elmondják a saját történetüket. De ez nem jött össze, Zsóka szerint megijedtek, de határozottan állítja, őt nem lehet megfélemlíteni.

Elindulunk a hétvégi telekhez, de közben többször megállunk házaknál, telkeknél, szinte mindenkit ismer és mindenki történetét tudja. Egy sarki épület tulajdonosa is megígérte Zsókának, mesél nekünk, de éppen nincs otthon senki. Zsókától viszont megtudjuk, oda is betörtek már, több százezres kárt okoztak, még a padlót is felszedték. A tulaj nem lakik ott, de nappal kint van, hogy legalább mozgást lássanak a telek körül.

Ezt a „biztonságtechnikai” megoldást többen is alkalmazzák a Lyukóvölgyben. Zsóka házához közeledve összefutunk Tündével és férjével, Ferivel, akik már 19 éve élnek Lyukóban. Korábban a Vászonfehérítő utcában volt lakásuk, de nem bírták fizetni, kiköltöztek ide. Éppen a boltba indulnak, illetve csak Tünde, a férje a sarokig kíséri. „Egyszerre nem mehetünk sehova, valakinek itthon kell maradni, egyébként betörnek” – magyarázza Tünde. Férje félig tréfásan hozzáteszi: „Egy ideje már el vagyok tiltva a várostól…”

70 évesen hová?

Egy darabig még feltartjuk Tündét, aki örömmel meséli, milyen volt a Lyukóvölgy, amikor ideköltöztek. „Nyitott ajtónál is lehetett aludni, a szomszédok kint hagyták a szerszámokat a kertben, soha nem tűnt el semmi. Most? A szomszéd telken nem laknak, hetente törnek be, a kerítést leszedték, viszik a MÉH-be. A kutyák úgy ugatnak minden éjjel, hogy aludni sem lehet tőlük” – mutat a három nagytestű házőrzőjükre Tünde.

Amikor azt kérdezzük, elköltöznének-e innen, a férje válaszol: 70 évesek, hova is mehetnének. „Kacsát, tyúkot tartunk, ehhez kell a kert… Rendőrt csak tévéből ismerünk, ha be is törnek valahova, a tettes mindig ismeretlen” – panaszolja Feri.

Itt újra bekapcsolódik a beszélgetésbe Zsóka, elmondása szerint hiába mondja meg a rendőrnek, ki fenyegette meg, ki vitte el a kerítést, nem történik semmi. Míg beszél, próbálja áttörni a telek biztonsági rendszerét, az elsőre megmosolyogtató színes nejlonokból font kötéllel átkötött kerítéskaput, de rájövünk, az emberek itt mindenféle módon próbálják védeni a tulajdonukat. Igaz, nem sok sikerrel.

A kapuról lekerül a nejlon, bejutunk a kertbe, ahol öt macska jelenik meg, körülveszik Zsókát, aki mindegyiket a nevén szólítja. Hetente jár ki, hogy etesse őket, na és persze azért is, hogy megnézze, nem törtek-e be újra.

Közben Tigriske, az egyik cica beoson egy résnyi helyen a teraszra. Nekünk körülményesebb bejutni, kerékpárlakat őrzi a házat, belül egy újabb lakat, torlaszok. Nekünk nehéz a bejutás, de Zsóka elmondása szerint nem lehetetlen, mint fogalmaz, 66 zár is kevés lenne, hogy ne törjenek be. Igaz, ma már alig van miért, ami mozdítható volt, már elvitték: kerítés, kerti szerszámos – ezt például falanként lopták el –, de a padlást is szétverték, az ajtót kitépték. A házban csak az maradt, amit már nem lehet kivinni, például egy ülőgarnitúra.

„Arra is volt példa, hogy a kertben dolgoztunk a fiammal, közben beosontak a házba, és a pénztárcámat, minden iratommal együtt ellopták” – emlékszik.

Rossz emlékek

A kert egyik öreg fája alatt egy pad, asztal, szalonnasütő. Még őrzi a szebb idők emlékét. Zsóka ott meséli el, hogy 1983-ban vették a telket, és akkoriban milyen gyümölcsfák voltak, milyen volt a kert, milyen gyönyörű volt a telek. Majd a ház alatti lomosra mutat, ahol egy fehér műanyag napozóágy árválkodik. „A kedvenc székem volt, ezt is összetörték” – fakad ki.

A kertben még mindig van bőven látnivaló, igaz, ezek már nem szívderítőek, rossz emlékek: az ellopott kerítés helye, az egykori szerszámos helye, a szétvágott kerítésnyomok. Némi diómaradék a földön, az senkinek nem kellett. Szőlő is terem még, de a gyümölcsfák ágait már lefűrészelték, így vitték el a gyümölcsöt.

Zsóka, tanulva a korábbi esetből, már nem hagyja a táskáját a házban, amíg a kertben sétálunk, az oldalán van. Majd előkerül belőle egy gázspray is, elmondja, enélkül nem mer kijönni Lyukóba. Pedig nem félős, fenyegették már meg a helyiek, azt mondták, megölik, de ő akkor is erélyesen próbált fellépni.

„Megvédem a tulajdonom” – jelenti ki.

Segít, ha tud

De ha kell, segít is a lyukóiaknak. A múltkor egy kályhát adott egy helyi családnak, mert megsajnálta őket. Neki már nem kell, ők meg hasznát veszik. Most is két bútort hozott otthonról, ezeket is – mint fogalmaz – a jobb családoknak adja majd. De előfordult olyan is, hogy közvilágítást intézett az utcába.

„Egyik télen hónapokig nem volt világítás, hiába szóltak a szolgáltatónak, mivel itt nincs utcanév, házszám, csak helyrajzi szám, így nem fogadták be a panaszt. Bementem, intézkedtem, mert sajnáltam a kisgyerekeket, akiknek elemlámpával kellett a téli reggeleken iskolába menniük, este is korán sötétedett, nem mertek hazajönni” – meséli.

– Kint aludni már rég nem merek, sötétedés után sem szívesen vagyok itt – mondja. – De szürkületben nem is javaslom senkinek, hogy itt sétálgasson. Mostanában sok a drogos is, éjszaka itt óbégatnak, a kutyákat piszkálják.

Majd elsorolja még, mi mindent vittek már el tőle. A lista nem teljes, csak ami elsőre eszébe jut: WC-papír, szalonna, létra, bogrács, edények, három fűnyíró. Persze hoznak is, leginkább szemetet. Bedobálják az udvarokra. „Tavaly kitakarítottam a kertet, most már minden újra szemetes, ahol érik, ott dobják el az üvegeket, papírokat” – sorolja.

Büszkén mutatja a tulipánt, ami már kibújt a földből, de hozzáteszi, ültetni ide nem érdemes. „Kinek, másnak?” – kérdezi. Egyébként is mindent álcázni kell, a vízaknát például kutyaháznak, hátha így nem mernek hozzányúlni.

Lassan indulnánk vissza a városba, más munka is van. Zsóka még mesélne, mondja, egész nap tudná sorolni a történeteket. Nincs kétségünk, látjuk, nem könnyű ott senkinek. Elköszönünk. Zsóka is bezárja a 72364/3 helyrajzi számú épület kapuját. Még figyelmeztet, visszafelé utcanevet ne keressünk, ahol van is, az sem az már, ami…

- N. Szántó Rita -

„Valós intézkedésre van szükség, az utolsó órában vagyunk” - Kinyitottuk mi is a lyukói dossziét…

Lyukói történet. Olvasom a mappán, ami az asztalon kikészítve fekszik. Nem túl vastag, de számos cikk van benne, ami korábban lapunkban jelent meg. De találunk benne rendőrségi papírokat, kézzel írt jegyzeteket, valamint a belügyminiszter válaszlevelét, és egy kisebb füzetet. Ebbe Béki Károly részletesen leírta az 1982-ben vásárolt lyukói hétvégi házának történetét.

Pokol – hirdeti a Lyukóvölgy tábla mellett egy másik, angol felirat

A falon az Utolsó vacsora: Jézust körbeülik a tanítványok. A félhomályban nehezen kivehető a Megváltó…

„Amikor nincs fám, akkor cipőt dobok rá, meg rongyot”

Sütővel fűtik fel a lakást, ronggyal gyújtják be a kályhát és majd minden nap tüzet raknak a közkutak alatt Miskolc legnagyobb szegénytelepének lakói. Lyukóvölgyet szinte megbénította a januári havazás, elmaradt a postás, a betegszállító, és korcsolyapályává váltak az utcák, amelyeket főleg a helyiek takarítanak. Hogyan vészelik át a szegények a rekordhideget?

Akár négykézláb csúszva is, de fel kell hozni a vizet Lyukóvölgyben

Inni egy pohár vizet, kezet mosni, egy teát főzni – Lyukóvölgyben ez nem úgy működik, hogy az ember csak megnyitja a csapot. Miskolc, és egyben az ország legnagyobb szegregátumában se iskola, se orvos, se bolt, se utcanevek. A mindennapokat viszont az nehezíti meg a leginkább, hogy a legtöbb házba a víz sincs bevezetve. A várostól távol, közel hat kilométer hosszan elterülő festői szépségű völgyben és a hegygerincen körülbelül négyezer ember él. Többeket a lebontásra ítélt miskolci cigánytelepről, a számozott utcákról költöztettek ide, ahogy mondják: az egyik nyomorból a még nagyobb nyomorba.