„Úgy gondoltuk, az nem lehet, hogy ne adjunk vissza ebből valamennyit”

Miskolc - Súlyos téma. Ami van, és így még sincs az életben. De lehetne. Interjú: Simon Balázs rendezővel, az Utca-szak alapítójával.

„A mi hősünket bátorsággal is felruháztuk. Mintha kissé idealizálnánk is. Mi még nem találkoztunk olyannal, aki fellázadt volna, de meg merjük mutatni egy előadásban, hogy valaki nem fogadja el ezt a sorsot. És semmi nem zárja ki, hogy egyszer csak lesz valaki, aki a valóságban is így tesz.” Simon Balázs rendezőt a Halmozottan hátrányos helyzetű angyalok kara című előadásról Bujdos Attila kérdezte.

Az előadás Bari Judit interjúira épít. Ezek Heves megyei kistelepüléseken készültek, ahol a közösség jelentős része prostitúcióból él. Miért ebből az anyagból született a Halmozottan hátrányos helyzetű angyalok kara?

Simon Balázs: Közbeeső állomása volt a munkának, amikor ezekből az interjúkból úgynevezett alkalmazott színházi előadást – vagy ha így ismerősebb a forma: interaktív, osztálytermi jellegű előadást – készítettünk. Ezt elvittük az érintettek által lakott településekre, továbbá a rákospalotai, az esztergomi és más leánynevelő intézetekbe. Ezek ismételt találkozások voltak egyes közösségekkel, legalább háromszor elmentünk mindenhova. Nem ötletszerű, hanem gondosan fölépített, feltáró jellegű terápiássá emelt színházi események voltak, Aczél Anna pszichológus bevonásával. Ezekben az improvizáció szabadsága az ő részvételükkel eszköz volt, és a színész pedig tudatosan állt a résztvevők projekciói elé. Annyira belaktuk ezt a témát, annyira sok és megdöbbentő tanúságtételben volt részünk, hogy úgy gondoltuk, az nem lehet, hogy ne adjunk vissza ebből valamennyit a többségi társadalomnak. Azoknak, akik esetleg nem tudják, ez mekkora nagy baj, milyen romboló hatással van egész faluközösségekre az emberi méltóság ilyen fokú amortizációja. Akiket, divatos szóhasználattal, érzékenyíteni kell eziránt a probléma iránt. A tízéves fiam és osztálytársai is például könnyen kimondják, hogy kurva, nevetgélve használják ezt a szót, meggyőződve arról, hogy ezek a nők élvezetből és saját jószántukból lettek azzá – ez a tévedés az egész felnőtt társadalom elképzelését is tükrözi.

Nem dokumentumdráma, hanem színházi előadás született.

Simon Balázs: Igen, ez fontos.

Mi a színház értelme az ön alkotói szándéka szerint ilyenkor, amikor valamilyen társadalmi jelenséget ajánl a közönsége figyelmébe?

Simon Balázs: A színház lehetősége, hogy sűrít. Az élet apró, egymásnak ellentmondó tényeit használva képes megmutatni valaminek az értelmét, a kontextusát. Lehet vad, szánt szándékkal túlzó. Lehet szörnyű eseményeknek is humora. Lehet szánt szándékkal értelemzavaró, mondjuk így groteszk. Képes a különleges eszközöket használni az érzelmi hatásra. A fikciós színház szabadabb műfaj, mint a szociográfia, ami segít abban, hogy ezeket a tartalmakat szimbólummá emeljük, jelképértékűvé tegyük. A dokumentumdráma is érdekes, sokan próbálkoznak vele. Született nemrégen ilyen, úgynevezett verbatim, szöveghű előadás, például a romagyilkosságok kapcsán.

Abban az esetben fontos vállalásnak tűnt az is, hogy ledolgozzon valamennyit a hátrányból, ami azért keletkezett, mert a bűnt elszenvedett közösség nézőpontját a média nem volt képes megjeleníteni. De ha jól értem, az önök előadásának nem ilyen kommunikációs hátrány ledolgozása a célja, hanem színházi előadással mutatnak meg egy jelenséget.

Simon Balázs: Jól mondja, hogy egy jelenséget. Hiszen a történetünk maga fikció. Ilyen nincs az életben. Szinte minden lány eltűri a sorsát. A mi hősünket bátorsággal is felruháztuk. Mintha kissé idealizálnánk is. Mi még nem találkoztunk olyannal, aki fellázadt volna. Arra van példa, hogy valaki elszökik a stricijétől. Vannak védett házak, ahol a stricijüktől megszökött nőket bujtatják. Olyan prostituált anyát nem láttunk, aki megtenné, hogy megszökteti a gyerekét a gyámügytől. De meg merjük mutatni – ez a részünkről persze nem merés, minekünk semmiből nem áll ez a „merés” – egy előadásban, hogy valaki nem fogadja el ezt a sorsot. És semmi nem zárja ki, hogy egyszer csak lesz valaki, aki a valóságban is így tesz. Megpróbálja kézbe venni a saját sorsát.

Ez vitathatatlan felelős művészi gondolkodásnak tűnik. De képes-e kellő hatást kifejteni kis színházi terekből?

Simon Balázs: Azt vesszük észre, hogy ezt Budapesten nem tudtuk elég jól megoldani. Eleve, amikor nézőket toboroztunk, elmeséltük, hogyan született ez az előadás. Meg sem próbáltuk becsomagolni. Remek trükk lett volna – példátlan a maga nemében, de nem tettünk úgy, mint ha teljesen másról szólna, várva, hogy majd eljön a néző, és ott ébred rá, hogy mi micsoda. Igen, amit elhibáztunk az pont az volt, hogy túlságosan hangsúlyoztuk, milyen nehéz és szociális színház lesz, amit látni fognak – ha ezt nem mondogattuk volna annyit, lehet, hogy nem alakul ki az itt tárgyalt nézői bizalmatlanság… Így viszont beleszaladtunk abba is, hogy fél-, sőt harmadházakkal is játszottunk. Miközben azt gondolom, sőt a visszaigazolásokból tudom: ez az előadás önmagában mint színház jó. Szinte szórakoztató jellegű színházi este. Nem kioktató, nem leckéztető és nem kellemetlen valami. Tehát az is lehet, sőt biztos, maga a téma olyan erős, amitől megriadnak az emberek. Ilyenfajta társadalmi gondolkodással egyetlen színház tud előadást készíteni száz embernél nagyobb közönség számára, a Katona József Színház. Ők is úgy, hogy mögöttük ott a harminc évük kultusza – megdolgoztak érte. És a kemény témákat az ezeket feldolgozó sztárrendezők, sztárszínészek teszik másképp is eladhatóvá. Az alternatív színházak, általában, úgy látom, a szokatlan és meglepő szórakoztatásban próbálnak egymásra licitálni, nem pedig a kemény témákban.

Nem lehetséges, hogy nem a téma ereje sok, hanem a prostitúció mint téma? Nyilatkozta például, hogy ezzel az előadással arról is szeretne valamit elmondani: a társadalom nem tiszteli a testét áruba bocsátani kényszerült nőben az anyát, a sorsát vállaló embert. Ha a tisztelet hiánya az, amiről beszélni kell, ez feltehetően eléggé sok réteg sorsán át ábrázolható, olyanokén is, akikkel szemben talán kevésbé elutasító a társadalom.

Simon Balázs: Hát igen. A prostitúció megítélésében ráadásul ott van még a szex, mint egyfajta borzongató tabu. Általános a vélekedés, hogy a prostitúciót élvezetből csinálják. Azért akarja a társadalom ezt így gondolni, mert nem akar szembenézni a bűnnel, miszerint bizonyos asszonyokat mások megoldatlan szexuális élete tesz prostituálttá. A kérdésre válaszolva: igen, a tisztelet témáját meg lehetett volna fogni számos más közegben is. Aki megnézi az előadást látja, hogy Anasztázia története mellett egy értelmiségi, sőt nagyvilági pár története is nagyon nagy hangsúlyt kap. Engem az is izgatott, hogy a személyiség fogva tartó erejét mutassuk be mint a társadalmi változás legfőbb gátját, ami úgy gondolom, fontosabb probléma, mint a tiszteleté. Egy köztiszteletben álló személy személyisége is ugyanúgy rácsontosodik a viselőjére, mint a cigány prostié – hogyan láthatnánk meg közmegegyezés szerint elfogadott társadalmi szerepeink mögött az embert, a valós személyt? Lehet-e a beszédje alapján bedobozolt ember szavaiban is meghallani a valós mondandót?

Ha jól értem, akkor az emeli a tétet, hogy kifejezetten olyan témához nyúl, amivel szemben nagy a társadalmi ellenállás? Nagyobb a hatás esélye?

Simon Balázs: Már annál, aki eljön megnézni az előadásunkat. Nem tudom, mennyire ismert: az Utca-szak kilenc éve dolgozik Borsodban, roma gyerekekkel. Ez az előadásunk teljesen kívül esik azon, amit csinálunk – offtopic. Vagyis mondhatni az Angyalok… abból a vágyunkból született, hogy szociális munkánk ellensúlyaként valós alkotói munkát is végezzünk. Amikor elhozzuk Budapestre ezeket a gyerekeket, csereháti és miskolci kiskamasz csoportjainkat – van belőlük egy tucatnyi, és olyan prominens helyen játszunk velük, mint az Operettszínház, a budapesti értelmiség alig képviselteti magát. Miközben akik eljönnek, azt mondják, „tényleg, fantasztikus”, „milyen érdekes találkozni azzal, ahogyan ezek a fiatalok gondolkoznak”.

De miért van ez így? Ott, ahol, és amikor megengedhetik és meg is engedik maguknak az emberek, hogy színházba járjanak. Mást vár a közönség a színháztól, mint amit önök nyújtani akarnak?

Simon Balázs: Igen. És talán félnek kicsit attól, hogy kellemetlen estéjük lesz. Valamibe fölöslegesen beleverik az orrukat, nem tudnak majd mit reagálni rá. Még az is lehet, hogy szerepelniük kell. Olyasmivel akarják szembesíteni őket, megmondva a tutit, ami nem is az ő problémájuk. Nem néznek sem pornót, nem költenek nőkre, ami részben akár igaz is lehet. De az is lehet: néztek már úgy egy lányra, hogy azt gondolták róla, na, ő egy ribanc. A gondolatukat akkor is az elő­ítélet vezérli, ha azt gondolják, hogy szabadok tőle. Ha színházba járnak, ott előfordulhat, hogy valakik, akik átéltek és megtapasztaltak valamit, arról úgy számolnak be, hogy a nézőik tanulhatnak belőle. Az emberek nem szívesen vallják be, hogy tanulhatnak. Azt vallják, hogy tudnak.

Halmozottan hátrányos helyzetű angyalok kara

Az Utcaszínházi Alkotóközösség előadása

Miskolcon: 2017. május 9-én, a Játékszínben

Játszók:

Rendező: Simon Balázs

Író/dramaturg: Bari Judit

Zene: Bernáth Atom Tamás és Borbély Péter

Névjegy: Simon Balázs

1990–1995: Színház- és Filmművészeti Főiskola, színházrendező szak

1994–1998: Vígszínház, Budapest

1996–1998: Kecskeméti Katona József Színház

1997–2000: Bárka Színház, Budapest

1999–2003: Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

2002– : Zsámbéki Színházi Bázis

2003–2007: Városi Színház

2004–2010: tatabányai Jászai Mari Színház

2007– : Utcaszínházi Alkotóközösség, az Utca-szak Egyesület alapítója.

Az előadás ajánlója

2020. A Nemzeti Demográfiai és Reproduktív-egészségfejlesztési Minisztérium parlamenti államtitkárságán az a döntés született, hogy bár még az ehhez szükséges törvényi háttér hiányzik, a drasztikus népességfogyás ellensúlyozására minden mélyszegénységben élő leányanyát felvesznek egy nyilvántartásba. A cél, hogy a magzatot lehetőség szerint már a prenatális ártalmaktól is megóvják. Legjobb az lenne, ha már jóval a szülés előtt kényelmes anyaotthonokba kerülnének a lányok, ahol alapítványok közvetítésével a nevelőszülők megismerkedhetnek a várandós kismamával.

Arról, hogy a nyilvánosságra kerülő törvénysértések komoly tiltakozási hullámot váltanak ki mind a fajvédő, mind a roma kisebbségi szervezetek körében, a Tarnaménesen élő Anasztázia és hat hónapos csecsemője Csongor mit sem tud…

„Ez lett az elmúlt tíz évem”

Jó, hogy ilyen előadásokat készít, kívül a kőszínházi világon, olyanokkal és olyanoknak, akik egyébként nem látnák a színház hasznát. De jó önnek is? A generációja egyik rendkívül nagy reményű színházi rendezőjeként indult, bárhová eljuthatna a világban a színházról való tudásával.

Simon Balázs: Ez lett az elmúlt tíz évem. Felháborított, megérintett, ahogyan és amit a szegénységben, a telepeken, a börtönökben láttam. Arra ösztönzött, hogy erre módosítsam a pályámat. Ezt a keresésemet kiegészítette egy, a színház pszichológiai-pszichofiziológiai hátterét érintő kutatás, amelyet nemrég megvédett doktori téziseimben foglaltam össze. De igen, sokan nem tudják mi volt velem – tíz év után nehéz lenne onnan folytatni, ahol akkor abbahagytam.

Másfelől pedig itt a rengeteg tapasztalat, amit alkotóművészként a társadalom peremén élő közösségekben szerez. A hazai színház egészének ez nem olyan mértékben témája, mint ahogyan talán kellene lennie. Ez a tudás a hasznára lehetne.

Simon Balázs: Nem tudom. Mondhatni békében vagyok a dolgokkal. Ami hiányzik, az a háttér, a praktikum, a kiszámíthatóság, hogy amit csinálunk, azt még sokkal jobban megtervezhessük. A civil lét örökös bizonytalansága, a hétköznapi munka sokszor igen mostoha körülményei kiszolgáltatottá teszik és rendszeresen kikezdik a megszülető értékeket. Akár egy olyan profi munkában, mint a HHH angyalok kara, vagy mint a csereháti amatőr csoportok fenntarthatósága. Hatalmas az egyenlőtlenség a művészet mint piac és a művészet mint a társadalom lelki egészségét biztosító tevékenység finanszírozottsága és elismertsége között.