Nem kényszerből, hanem mert érdekli

Miskolc - Ádám egyáltalán nem lát, de szereti a küzdősportokat, most éppen brazil jiu-jitsuzik.

A Miskolci Ju Jitsu Egyesület edzése, a résztvevők követik Sensei Mellik Béla instrukcióit. Pár perc, aztán befejeződik, ám a jelenlévők még beleadják a maximumot. A szőnyegen körbejárnak kicsik és nagyok, nyújtanak, ezt követően mindenki megölel mindenkit. Ez így szokás. Ádám is hasonlóképpen tesz, aztán helyet foglal, a pad előtt társa, Dana kutyus, a labrador nyújtózkodik békésen, ügyet sem vetve a történésekre.

Nem volt veszítenivaló

– Balogh Ádám vagyok, 24 éves, jelenleg Miskolcon pszichológusként dolgozom a Gyermekvárosban, egy éve. Nyíregyházáról származom, Debrecenbe jártam egyetemre, onnan költöztem ide tavaly, amikor itt kaptam munkát – vág bele a fiatalember, aki ezt követően hozzáteszi: – Teljesen vak vagyok, immár 8 éve.

Voltak gondok a szememmel, korábban szemüveges voltam, jól láttam, de az évek alatt sajnos folyamatosan romlott a helyzet. Nagyon vékony, gyenge volt a retinám, sokat kellett műteni, hogy ne szakadjon le a helyéről. Az utolsó műtétnél már nem tudták olyan szinten megmenteni, hogy ép maradjon a látás, amit így fokozatosan elvesztettem. Mindkét szememmel ez volt a gond, csak az egyiken korábban jelentkezett, azért is néz ki másképpen. Se fényt nem érzékelek, se semmi mást.

Ezután arról érdeklődöm, hogy miként került ide, ebbe az egyesületbe.

– Ez egy hosszú történet… – sóhajt, majd folytatja. – Amikor még csak látássérült voltam, nem teljesen vak, akkor azt mondták: a retinám sérülékeny, ezért nem sportolhatok semmit, eltiltottak mindenfajta edzéstől. Amikor megvakultam, bekerültem az egyetemre, kinyílt a világ, s úgy gondoltam magamban: valamit kell találnom, hiszen már úgy sincs semmi veszítenivalóm, kipróbálom magam a küzdősportok, a harcművészetek világában.

Debrecenben kezdtem ketrecharccal, másfél évig jártam rá, utána pedig váltottam systemára. Ez egy orosz katonai közelharc, Magyarországon nagyon kevés helyen oktatják hivatalosan. Ezt két és fél éven keresztül csináltam. Tavaly Miskolcra jöttem, s egy új városban, egy új környezetben azonnal nem mertem semmit sem bevállalni, de akiket kérdeztem, azok ezt a klubot és Mellik Bélát ajánlották.

Nyár közepén megkerestem, hogy mi a véleménye, egyáltalán elvállal-e. Mert azért ez kihívás egy edzőnek is, hogy egy ilyen helyzetet hogyan old meg. Ő a brazil jiu-jitsut ajánlotta, mert ebben a szakágban folyamatosan érintkezésben vagyunk az ellenféllel. Lényegében nem probléma az, hogy nem látom, mert úgyis érezni kell a másikat. Eljöttem, kipróbáltam, csinálom egy hónapja.

Tettlegességre nem

Ahogyan Ádám beszél, szóba hozza a belső indíttatást is.

– Nagyon szerettem volna sportolni, vonzott mindig az ilyen terület. Nem az agresszivitás, hanem a nemessége, a régies volta – árulja el. – Ez ott van a férfiak életében, lényegében művészet. Ez az, ami teljesen átmozgatja az embert, erősíti. Emellett önvédelem, hiszen azért a vakok élete nem könnyű az utcán… Tartottam tőle én is, hogy ha bármi van vagy lenne, tudjak valamit csinálni. Mindig is azt kerestem ezáltal, ami hatékony, ami nem csak a matracon működik.

Közbevágok, s azt tudakolom, volt-e már rossz tapasztalata.

– Volt, de nem jutottunk el addig, hogy bármiféle tettlegességre kerüljön sor – osztja meg Ádám. – A systemában is megtanultuk, hogy miként lehet az effajta helyzetekből kihátrálni. Szerencsére ki tudtam belőle jönni, ez egyébként még Debrecenben történt, régebben. Igazából amióta itt van mellettem a vakvezető kutyusom, Dana, azóta nem igazán kötnek belém, mert nagy és fekete, félnek tőle… Három és fél éve van velem. Volt várakozási idő, még Debrecenben kaptam meg, de ő miskolci kutya, a Baráthegyi Vakvezető kutyaiskolában képezték ki.

Az élete része lett

A következő másodpercben Ádám áttér az edző személyére…

– Sok pozitív dolgot mondtak előtte Béláról, s ezek teljes mértékben megvalósultak – dicséri a mestert, aki már a következő csoportot oktatja. – Mint edző is szuper, kiválóan magyaráz el mindent, a társaság is olyan, amely kiegészíti újra az életemet. Amikor vége az edzésnek, már várom a következőt, hogy mikor lesz, mert egy hónap alatt az életem részévé vált. Hogy valamikor indulhatnék-e versenyen?

Ezt nem tudom. Ezt majd a lehetőség dönti el, és persze Béla. Judóban és birkózásban volt ismerősöm, aki indult már látássérültként. Én a ketrecharcnál nem jutottam el odáig, a systema pedig nem versenyrendszer, önvédelmi sport.

Azt is megkérdezem tőle: van-e benne egyfajta megfelelési kényszer, hogy vakon is tud csinálni bármit, akár a küzdősportot?

– Sosem az hajtott, hogy nekem valamit meg kell csinálni, mert látássérült vagyok – mondja Ádám. – Csak azért szoktam elkezdeni valamit, vagy belekezdeni valamibe, mert az valójában érdekel, ami közel áll hozzám. Sok olyan látássérültet ismerek, akikben benne van a bizonyítási vágy, mások felé, de én ezt kiöltem magamból, mert semmi értelme nincs. Amit vállaltam, azt azért tettem, hogy magamnak bizonyítsak, ne másoknak. A küzdősportot is azért kezdtem itt újra, mert éreztem, hogy hiányzik a sport, a mozgás. Az edzéseken is magamhoz mérem a tudásszintet, hogy az előtte való edzésen mit tudtam vagy még mit nem tudtam. Ez a motivációm.

- Molnár István -

Nem kíván más munkát

A Miskolci Ju Jitsu Egyesület elnöke, Sensei Mellik Béla az alábbiakat mondta el lapunknak az edzés végén:

– Az interneten keresztül keresett meg Ádám, hogy szeretne edzeni, s hogy mit javaslok a számára. Azért tanácsoltam neki a brazil jiu-jitsut, mert fogásokból áll, nem akadályozza az, hogy nem lát. Óriási kihívásnak tartom mindezt én is, de szeretem a kihívásokat. Az első ilyen dolog több mint tíz évvel ezelőtt történt, amikor egy hallássérült srác járt hozzánk. Lejött az edzésre, csinált egy gurulást, és nem tudott felállni, mert ugye a fül egyensúly-érzékelő érzékszerv, s nem tudta, hogy hol van a fenn és a lenn.

Azóta már fekete öves. Valójában nem kíván más munkát az, hogy Ádám is velünk van. Jobban oda kell figyelni, hogy jobban mutassam meg az adott gyakorlatot, de ezáltal a többiekre is jobban figyelek, sokkal precízebben kell megmutatnom. Szóval nekem ez nem nehézség, inkább öröm. Itt, a szőnyegen nincs különbség, hogy ki milyen, esetleg van-e valamilyen hiányossága. Mindenkivel dolgozni kell.