Többféleképpen izgalmas kirándulás

Miskolc - A titkokat rejtő belvárost mutatta be az „Egy turista mit tehet” című kötet szerzője. Interjú: Sikoparija Lujza fejlesztőpedagógussal és a Civil Rádió Miskolc – Cirmi önkéntes műsorkészítőjével.

A Privát félmúlt című helytörténeti könyvsorozat tizenhatodik, „Egy turista mit tehet” című kötetének alkotója a titkokat rejtő belvárost mutatta be. A szerzővel legutóbb a 89. Ünnepi Könyvhéten, az Erzsébet téren lehetett találkozni. Sikoparija Lujza kötetét itt mutatta be a kiadó, az Észak-Keleti Átjáró Egyesület, amely a miskolci kulturális örökség őrzésével és helyi identitásfejlesztéssel foglalkozik.

Miskolc is nagyon sokszínű közeg volt" Sikoparija Lujza

Különleges címe van a sorozatnak. Mire utal?

Lényege, hogy szubjektív szűrőn keresztül, minősítés nélkül próbáljuk visszaadni a régi Miskolc hangulatát, hogy ne vesszen el, ami volt. A személyes érintettség fontos, ezért viseli a „Privát félmúlt” címet a sorozat. Minden szerző többé-kevésbé azt a városrészt dolgozza föl, ahol ő gyerek volt, ahol szocializálódott. Nekem a belvárosról maradtak emlékeim, mert ott nőttem fel a főutcán, a Széchenyi 68. szám alatt. A területnek az az érdekessége, hogy a nagyon szép polgári lakóházak homlokzata mögött romatelep volt, ami a villamosból például nem látszott. Talán nem is tudtak róla, akik nem ott laktak.

Hogyan élte meg az alkotói folyamatot?

Egy évig nyúztak az Átjáróban, hogy fogjak neki a kötetnek. Amikor beadtam a derekam, két hét alatt összeálltak a dolgok. Olyan könnyedén jött az egyik fejezet a másik után, hogy valójában szórakoztató volt. Szakmámból adódóan sok mindent kellett már írnom munkával kapcsolatosan. Viszont olyat, ami csak így önmagáért való, még nem, úgyhogy többféleképpen is izgalmas volt.

A kötet élethűen visszaadja a kilencvenes éveket az emlékein keresztül. Szükségesnek találta, hogy kutatómunkát végezzen például a családja eredetéről?

Nem, mert azt gondoltam, hogy hű leszek a mottóhoz: „Privát félmúlt Miskolcon.” Igyekeztem mindent úgy leírni, ahogy az az én emlékeimben él. Az önmegfigyelés, meg a gyerekkori emlékezet nyilván torzít. Biztos vagyok benne, hogy akad olyan a kötetben, ami nem teljesen pontos, de ezt hangulatból szerettem volna megírni, úgy, ahogy arra én visszaemlékszem.

Polgári családból származik, de kicsiként sokat játszott a telepi gyerekekkel. Melyik csoporthoz érezte közelebb magát?

Gyerekkorában az ember még nem ismeri a társadalmi rétegződést és mindenki abban a közegben helyezi el magát, ahol éppen van. Úgyhogy inkább igyekeztem mindenhol úgy viselkedni, hogy ne feltétlenül tűnjek ki. Az édesanyám ismerősei között viszont nem volt látványos a különbség. Bár a gyerekek flexibilisek, úgyhogy ezt akkoriban nem éreztem problémának.

A Lujza keresztnevet kapta az anyai nagymamája után. Hogyan viszonyul ehhez?

Nagyon sokáig utáltam, mert senkit nem hívtak így, hiszen a mi gyerekkorunkban nem nagyon voltak különleges nevek. Mindenki Zsoltika volt, vagy Andika és nekem a vezetéknevem is nagyon-nagyon furcsa, és ezzel a fura keresztnévvel mindenhonnan kilógtam a sorból. A gyerekkornak része, hogy az ember be akar illeszkedni és ezzel a névvel nehéz volt, de most már szeretem, mert azt gondolom, hogy passzol az identitásomhoz. Megszoktam és megbarátkoztam vele, úgyhogy így marad. A vezetéknevem, a Sikoparija pedig Jugoszláviából ered, emiatt aztán volt részem kirekesztésben a dél-szláv háború kapcsán. Nyilván az ember identitása nem minden esetben a származásából épül, vagy nem az az eredője, de időnként adódik ebből egy-egy kellemetlen szituáció, és hogyha van kedvem, beleállok a konfliktusba.

Milyen kapcsolata volt gyerekként Jugoszláviával?

A gyerekkorom egyharmadát gyakorlatilag a dél-szláv háború kitöréséig ott töltöttem az iskolai szünetekben. Minden évben egy horvát tengerparti szigetre mentünk, Korculára, ahol a féltestvéremék éltek. Mindig más útvonalon közelítettük meg. Jugoszlávia tényleg a legvidámabb barakk volt, mert ott majdhogynem kapitalizmussal találkoztam. A fogyasztás tekintetében jóval előrébb jártak. Nálunk, a hiánycikkek birodalmában elképesztő nagy dolognak tűnt, hogy valahol lehet kapni banánt, Persil mosóport, Coca-Colát, és Nutellát korlátlan mennyiségben. Szellemileg is nagy volt a szabadság. Szabadkán, emlékszem rá, olyan jó színvonalú magyar színház működött, hogy rengeteg nyári előadást megnéztünk. Talán nagyobb pezsgést éltünk meg, mint Miskolcon. Úgyhogy elég erőteljesen meghatározta a gyerekkoromat a jugoszláviai nyár. Néha persze felmerült apukámban, hogy odaköltözünk, de az ötlet mindig hamvába holt. Miskolc is nagyon sokszínű közeg volt, és én szerettem miskolci gyerek lenni.

Nekem úgy tűnt, hogy nem kizárólag a kronológia határozta meg a történet ívét. Mi alapján szerkesztette össze az epizódokat?

Nem kellett a sorrenden gondolkodnom, egyszerűen csak magától kialakult. Ami fontos volt, hogy az apai ág horvát tengerparti származása benne legyen, és akkor kezdtem a kettősséget szemléltetni, hogy emellett a történetek jó része nyilván Miskolchoz és a belvároshoz kötődik. Aztán visszaidéztem néhány olyan dolgot, amiről felnőtt fejjel azt gondolom, hogy meghatározó, például a spagettifagyi grillázs szórattal. Annak is, hogy valaki gyerekkorában milyen ízekkel találkozik, korfestő hangulata van, és hogy az illető mit evett, hol evett, kinél evett. Emiatt van benne egy gasztronómiai szál, ami széljegyzetként végigkíséri a különböző helyszíneket, időpontokat. Ezen belül pedig inkább az volt a koncepció, hogy ha valaki elolvassa a történetemet, egységes képet kapjon a helyzetről, amit megéltünk.

A kettősségre utal a kötet címe is, ami valójában idézet. Miért pont ezt választotta?

Ez egy dalszövegfoszlány. Nem olyan régen, tavaly­előtt a Helynekemben volt Európa Kiadó-koncert és azt hittem, akkora tömeg lesz, hogy alig fogunk beférni, de nem jöttek el olyan sokan. A ’90-es években Miskolcon viszont erős volt az underground-élet, könnyen bele lehetett sodródni. Ha az Európa Kiadóval valakinek sikerült megismerkednie kamaszként, biztos vagyok benne, hogy bizonyos élethelyzetekben egy-egy szövegrész beugrik annak, akinek ez sokat jelentett. Van egy barátnőm, evangélikus lelkész, és egyszer a szentbeszédbe kellett egy idézet a zenekartól és felhívott, majd többen találgattuk, hogy vajon hogy folytatódik. A „Mozgó képek, fekete-fehérek, / Felemelt fejjel körülnézek, / Egy turista mit tehet?! / Örül neki, hogy itt lehet…” egy ilyen szövegfoszlány, ami nekem beégett. Azt gondoltam, hogy a legegyszerűbb címválasztás, ha ebből idézek, mert nem kell rajta gondolkodni. Arra utal egyébként, hogy apukám turistaútlevéllel tartózkodott több évtizeden keresztül a mi országunkban, mert így volt egyszerűbb anyagilag, meg mindenféle szempontból. Fényképészek voltak a nagyszüleim, meg anyukám és apukám, aki rövid ideig partizán is volt, idenősült és szintén beletanult. A füzetben nincs benne, hogy a rendszerváltás után, amikor még próbáltuk életben tartani a fotóüzletet, de már nem érte meg, akkor egy turista­irodának adtuk társbérletbe.

Említette, hogy éppen a kötet készítése közben előkerült egy csomag tele korabeli fényképekkel. Ez véletlenül történt?

Az az igazság, hogy még nagyon régről, nagyanyám korából maradt egy étkező­asztal és abban volt egy fiók, aminek a tartalmát betetettem egy zacskóba és soha többet nem vettem elő, de költözésről költözésre jött velem. Amikor realizálódott, hogy most már képeket kell kerítenem a kötetemhez, akkor gondoltam, hátha ott találok, így elővettem, de különben magamtól soha nem nyitottam volna ki azt a szatyrot.

A történeteiben szinte szimbólummá vált a Bösendorfer zongora. Mi történt vele?

Ez egy koncerttermi verseny­zongora volt, ami még állt a gyerekkoromban. Ennek a polgári családi örökségnek köszönhetem, hogy nem lettem panellakó. Amikor kiderült, hogy a liftben nem lehet felszállítani a tízemeletes panelházba, akkor nagyanyám úgy döntött, hogy nem veszi át a részére kiutalt lakást, és így maradtunk a Széchenyi utcán a polgári lakásban. Később a következő generáció elkótyavetyélte, mert már nem volt értéke. Tehát abban az időben, vagy lélektani pillanatban, nem volt rá szükség. Aztán nyilván most, ha meglenne, én is bajban lennék vele, mert a hatodikon hová tenném? Lehet, hogy már rég megszabadultam volna tőle. Biztos minden családban ott áll az a szekreter, az a dobozka, vagy láda, ami egy darabig lényegesnek bizonyult, később kevésbé. Aztán lehet, hogy visszagondolva rá, megint fontosnak tűnik, de valójában a Bösendorfer csak jelképe annak az átalakulásnak, ami ott nagyon élesen végbement.

Mennyire sírja vissza a polgári lakókörnyezetet?

Korábban irigyeltem azt, aki lakótelepen lakott, mert gyerekkoromban mindenki ott lakott, aki menő volt. Most lakótelepen lakom és irigylek mindenkit, aki a polgári belvárosban lakik, mert már vágynék vissza egy olyan lakókörnyezetbe, mert egyébként jó volt. Meg felnőtt koromnak a nagy részét is ilyen helyen éltem le. Izgalmas volt a főutcán lakni, mert nagyon sok olyan változáson ment keresztül a város, ami majd lehet, hogy bekerül a történelemkönyvekbe is. Nyilván gyerekfejjel nem tudtam, hogy mi az, ami jelentőségteljes lesz később, de azért a Széchenyi utca változásai, meg egyáltalán, akik használják a belvárost, azoknak az embereknek az összetétele sokszor átalakult ez alatt a pár évtized alatt, azt mindenképpen érdekes volt lakóként első kézből szemlélni.

Így utólag mit tart jelentőségteljesnek az akkori történelemből?

A történelemből, amikor éppen körülöttünk zajlik, mindannyian el tudjuk képzelni, hogy mi lesz később is fontos, máskor ez nem mindig egyértelmű, viszont a rendszerváltás egyértelműen az volt. Erről mindenki tudta már akkor, hogy jelentőségteljes esemény, és mivel én olyan szellemben nevelkedtem, hogy vártuk is, amikor eljött, kifejezetten felszabadító boldogságot éreztem. Azt hittük akkor, hogy ez egy nagyon nagy dolog. Viszont a rendszerváltás körül sok mindenki elvérzett, azok közül az emberek közül is, akik várták, hogy változzon a rendszer. Ez alapvetően az alkalmazkodásról szólt. Úgy gondolom, akinek van képessége arra, hogy alkalmazkodjon, az minden helyzetben feltalálja magát és sikeres lehet. Aki pedig nem, az elvérzik. Szerintem ez abban a korban nagyon jellemző volt. Emlékszem az osztálytársaimra is, annak ellenére, hogy néhányuk szüleinek jól sikerült ez az alkalmazkodás, másoknak kevésbé, de mindenkinek hozott valamiféle rendszerszintű változást, megpróbáltatást.

A kamaszkora tehát megpróbáltatásokkal telt. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?

A Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Szakközépiskolában egy olvasztótégelyszerű osztály alakult ki. Nagyon sokan gyűltünk össze olyanok, akik menő gimnáziumokból buktunk ki. Gyakorlatilag padsorokra oszlottunk, hogy kik voltak a diszkósok, kik az alternatívok, kiket hozott sárga busz a falvakból, kik jöttek másik gimnáziumból – de a végére összekovácsolódott a társaság. Nekem, azt gondolom, nem volt szerencsétlen középiskolás időszakom. A Mezőben nagyon jó és empatikus tanárok tanítottak, és így utólag szakmabeliként visszagondolva, szerintem egy rendkívül jó pedagógiai attitűddel rendelkezett az iskola.

Hogy látja, tudja hasznosítani az akkori példákat pedagógusként?

Azokat a neveléssel kapcsolatos fogásokat, amiket egy ilyen vegyes és sokszínű osztályban alkalmaztak a mi tanáraink, egy részét – remélem – sikerült magamévá tenni. Nyilván a mezőgazdasági ismereteimből vajmi keveset. Ezekből nem is ragadt rám túl sok, de tanított engem a Mezőben egy-egy nagyon szuggesztív és nagy formátumú tanár, akinek szerepe volt abban, hogy az én pályám később hogyan alakuljon. Úgyhogy pedagógiai értelemben mindenképpen fontos tapasztalat volt számomra.

Hogyan érzi magát a kötet megjelenése után?

Decemberre megírtam a kötetet, úgyhogy az alkotómunkától mostanra már elköszöntem. Izgalmas volt látni, amikor a nyomdából kikerült a füzet. Az első bemutató pedig egy családias, szűk körű, jó élmény volt. A Dugó, ahol tartottuk, végtelenül szimpatikus hely. Egy picike udvarban egy nagyon kellemes tér és tényleg csak az a néhány tíz-tizenöt közeli ismerős, barát, kolléga jött el, akik tudtak a bemutatóról, vagy akiket személyesen meghívtunk. Azóta csak pozitív visszajelzést kapok egyébként, de gondolom, negatívat nem illik mondani. Őszintén szólva nem hittem, hogy lesz bármiféle vissz­hangja a kötetemnek, de felhívtak néhányan, amikor megtudták, hogy megjelent, hogy milyen klassz, ami tényleg jól esett. Hálás vagyok utólag az egyesületnek is a nógatásért, és persze a szerkesztői munkáért.

- Detzky Anna -