Szociális színház született a Csereháton

Miskolc - Tele vagyunk korlátokkal, amelyek megakadályoznak bennünket abban, hogy befogadjuk a különböző élményeket. Interjú: Simon Balázs rendezővel.

Hétvégén kulturális pezsgés lesz az ország egyik legszegényebb szegletében. A programot megvalósító színházi szakemberrel, Simon Balázzsal beszélgettünk.

Milyen miliőből jött? Mi köze a cigánysághoz?

Nem sok. Tíz évesen találkoztam először úgy roma emberrel, hogy tisztában voltam a származásával. Annyi sorsközösséget felfedeztem, hogy nekem is elég zaklatott, elhagyatott gyerekkorom volt, éppúgy, mint a táboraink résztvevőinek, akik közül többen csonka családból érkeztek. De a kezdetekkor kifejezetten színházi izgalmakra vágytam. A szüleim színházi emberek, édesapám karmester volt, édesanyám pedig pszichológiával foglalkozott, miután a színészetet abbahagyta. A belvárosban az V. kerületben nőttem fel.

Hogy került kapcsolatba a nyomorban élőkkel?

Budapesten a VIII. kerületi teátrumban a nagyon beteg Halász Péter kereste fiatal rendezőkben az utódját, elmentem és ott rájöttem, nem feltétlenül a fővárosi értelmiséggel kellene foglalkozni, hanem a téren logó fiatalokkal. A gettóban különös összetételű lakossággal találkoztam. Be akartam hozni őket a színházba, de nem jöttek, gondoltam kimegyünk hozzájuk, verbuváltam egy csapat művészt, vittük a maszkokat is, de bevallom, féltünk, fogtuk egymás kezét, mikor először közéjük mentünk. Egyikünk sem tudta még, mit jelent utcán dolgozni, kivéve az olasz trénereket, akik velünk tartottak. Sikerrel debütáltunk, tíz napon keresztül minden nap játszottunk kétszáz fős közönség előtt, ez az erős visszaigazolás megérintett, megalapítottuk az Utcaszínházi Közösséget, amely nem csak azért volt értékes kísérlet, hogy megnézzük, hogy lehet különböző terekből színházat csinálni, hanem azt is megízleltük, hogy lehet közösségi módszerekkel alkotni. Ez a szakma még napjainkban is eléggé áthierarchizált igazgatókról, rendezőkről, tervezőkről, vezető színészekről szóló piramis. Ezt a zárt rendszert igyekeztem kinyitni, egy szintre akartam kerülni azokkal, akikkel együtt dolgozom és ez nem egyszerű a merev struktúrán belül. Ezért is alapítottunk civil szervezetet, fölfedeztük az évek során, hogy lehet jól közösségben dolgozni, mert itt is akadnak egyszemélyi döntések és a szervezet vezetője felel, ha nincs meg a pénz. A projektalapú működés akkoriban még új fogalom volt.

Hogy jutott el Cserehátra?

Folytattam az olaszok és magyarok összefésülését, de az olaszok egy idő után kikoptak, viszont megszülettek az első előadások, amelyekkel eljöttünk a Cserehátra. Ez a terep részben rémisztő, másrészt csodálatos, itt a színház újat tud nyújtani mindenkinek, ehhez fel kell nőnünk, meg kell értenünk, mit kell másképp csinálnunk ahhoz, hogy ezekben a közegekben még eredményesebbek legyünk. Erős előadások voltak, melyekre az egész falu kijött, mindenkiben nyomot hagytunk. Ez nem ugyanaz az élmény, mint mikor az ember a hatodik bérletes előadásra ül be a miskolci teátrumban, hanem egyszeri és megismételhetetlen. Fokozatosan kicserélődött a társulatunk, olyan tagokat kerestem, akiket igazán érdekel ez a műfaj, több cirkuszos is otthonra talált nálunk. Az elszánt művészekkel fogtuk a maszkokat és önálló produkciókat építettünk. A második felállással öt évig dolgoztunk együtt és csak a Csereháton összehoztunk 110 előadást, lakótelepeken negyven fellépést, börtönökben pedig rengeteget. Előadások után beszélgettünk a közönséggel, bevontuk őket körjátékokba, így kiderült, ehhez sok gyermeknek kiváló az affinitása. Sikerélményt szereztek nálunk, így a 2011-es táboraink egyik fő feladata a tehetséggondozás lett.

Miért hagyta el a hagyományos színházi világot?

Jó ideje kerestem azokat a helyzeteket, melyekben a színház másként gyakorol hatást a társadalomra. Mátyás Irénnel megalapítottuk anno a zsámbéki bázist, mely hazánk egyik legizgalmasabb játszóhelyévé vált. Ebben a korszakban jártunk először börtönben, ahol hatalmas revelációként ért minket, micsoda nagy szükség van a fogházban is arra az élő minőségre, amit szerintem csak az előadóművészetek tudnak megtestesíteni. Élőben a fellépők kapcsolatba kerülnek a közönséggel, az interaktivitásnak közösségformáló ereje van. Feszegettem a kereteket, ez a fiatalság velejárója is, ebben ez életkorban újat akar hozni az ember a világba, így keveredtem a Cserehátra is.

Hazatalált?

Egyre mélyebbre ástuk magunkat ezen a területen, már eszünk ágában sem volt mást csinálni, kerestük azokat a pályázati lehetőségeket, melyekből finanszírozni tudtuk a folytatást. Sok fővárosi kapcsolatomat igyekeztem kamatoztatni a leszakadó térségekben folytatott munkám során. 2012-ben elvittük ezeket a gyerekeket a saját kis produkcióikkal a Szigetre és ott világosan látszott, nincs áthidalhatatlan szociális távolság, az előadásokat érdekesnek találták azok is, akik csak hozzávetőleges képpel bírnak erről a világról. Erre a szereplésre felfigyelt az Amerikai Egyesült Államok is, kaptunk egy díjat, melyre nem törekedtünk, nem is tudtuk, hogy mindez lehetséges, végeztük a dolgunk, aztán egyszer csak jött ez az elismerés, amelynek köszönhetően több pályázati forrás nyílt meg. A szociális célú színházi munkát mi külön műfajként aposztrofáltuk, mikor szétnéztünk, rájöttünk, nem vagyunk egyedül, velünk egy időben, tőlünk teljesen függetlenül Európa-szerte ez több alkotókörnek is eszébe jutott és sokan pályáztak. Hiszek az egyidejűségben, szerintem az az evolúciós folyamat, mikor kiegyenesedtünk sem úgy kezdődött, hogy egy majom lejött a fáról, hanem egyszerre száz majom indult el.

Láthatatlan antennákon keresztül veszi az emberiség a jeleket?

Ezt fejezi ki az angol wired. A pszichológiában az idegek kapcsolódását jelenti. Erről jut eszembe, hogy 2007-2008 körül kezdtem írni a doktori disszertációm, mely a színház és a pszichológiai kapcsolatát próbálta felderíteni, olyan világban élünk, melyben fontos a tudomány, ezért kell mindent alátámasztani. Ha az ember ilyesmibe vágja fejszéjét, hamar rájön, vele egy időben, világszerte több kutatócsoport foglalkozik azonos témákkal. Érzékeny terület, ki, mit publikál először, mikor, kire kell hivatkozni, miközben gyakran a különböző elmékben egy időben születnek meg a felfedezések.

Lehet, tényleg létezik kollektív tudatalatti, amelyből egyszerre többen merítenek?

Igen, lehetséges.

Most hétvégén fesztivált szerveznek megyénkben.

Kázsmárk, Felsővadász, Homrogd, Méra és Szakácsi/Lak fiataljai vesznek részt a táborban, ezeken a településeken mutatják majd be az előadásokat is, két vendégprodukció, és filmvetítés is szerepel a programban. Nyolc éve vagyunk jelen a térségben. Kázsmárk az első állomása a fesztiválnak, itt övezi a legnagyobb érdeklődés a munkánkat. Csatlakozott hozzánk pedagógus, működik mozgásterápiás csoport, ifikör, melynek tagjai önálló alkotók.

Mit takar a név?

Made in Gypsistan azért, mert olyan szellemi termékekről van szó, amelyet a roma fiatalok találnak ki, ők hozzák a témákat, ők engednek bepillantást az életükbe. Ezek értékes információk szociológiai szempontból is. Betekintést nyerünk abba, hogy a mélyszegénységben tengődők, hogyan gondolkoznak művészeti formákban az életükről. Milyen forrásból fedezik a fesztivált? Nincs külön forrásunk, vannak nyertes pályázataink, melyekből táborokat hívunk életre és ezeknek a farvízén teremtjük meg a feltételeket, összefogva az érintett települések vezetőivel és a kisebbségi önkormányzatokkal. Minimális kiadással jár, de szállás, utazás és étkezési költségek azért vannak.

Hogy születnek a produkciók?

Az improvizáció olyan szabad tudatállapot, ahol nincs idő komoly kontrollra. Improvizálunk, olyan helyzetbe hozzuk őket, hogy témákat dobjanak fel, mutassák be, akár apró gesztusokkal, fél mondatokkal, mit éreznek, mit gondolnak. A témákat megpróbáljuk összefűzni, továbbfejleszteni és ezekből születnek a színdarabok.

És az Érinthetetlenek?

A felújított verziót láthatja hétvégén a közönség. Várnai Balázs rendezése nyolc csereháti fiatal és két cirkuszművész találkozása.

Mit fed a cím?

Ez a viselkedésükre is utal. Nehéz közel kerülni hozzájuk. A „ne érj hozzám” típusú intések gyakran elhangzanak köreikben és a magyarországi cigányság is érinthetetlen kaszt sokak számára. A két jelentés olvad össze egy címben. Mulatságos előadás, de lendületes, lélekemelő az összes darab. Senkinek semmit nem kell túlzottan emésztgetni.

Alsóvadászra miért nem mennek?

Ott nem sikerült gyökeret vernünk, az egyetlen olyan csereháti iskola, amely nem működik velünk együtt, úgy vélem ők egyféleképpen, csak szigorral szeretik a gyermekeket, pedig a tudomány rég meghaladta a szigor szerepét a nevelésben. Eltérőek a pedagógiai módszereink.

Mit kap ön ettől a világtól és mit kapnak a fiatalok?

Én rengeteg értékes élményt és szeretetet. A szegény közösségek nyitottabbak, náluk elmosódottabbak az én-határok. Erősebb az összetartozás élménye az ő világukban. Ezek a fiatalok nagyon erős figyelmi problémákkal küzdenek, nem tudják megfogalmazni az igényeiket, bajaikat, ami gyakran elfojtáshoz, befelé forduláshoz, vagy agresszióhoz vezet. Szegényes a verbális eszköztáruk, félénkek, páran viszont eluralkodnak a többieken. Rövid a figyelmi kapacitásuk, nehezen koncentrálnak. Tompítjuk a hiányosságokat, segítünk a gyakorlatokkal. Pár nap alatt produkciós helyzetbe hozzuk őket. Megtapasztalják, amit eddig még soha, hatékonyak, képesek kiállni és olyasmit előadni, amit a közönség ért, elfogad, befogad. Megtanulnak figyelni, hallgatni, koordinálni a testüket, elsajátítanak alapvető normákat. Olyan képességeket fedeznek fel magukban, melynek létezéséről nem tudtak. Mindenki vissza akar jönni a programra, ha tehetnénk, 200 fős táborokat indítanánk.

Csillogó karrierje lehetne Budapesten…

A magyar színházi élet kellős közepéből léptem ki. Tudom, mit jelent az, hogy a rendezőnek hatalma van, azt is, milyen központban lenni, vagy húsz kritikát kapni egyetlen előadásra, tisztában vagyok vele, mit hagytam ott. Jogos a felvetés. Leginkább a nyugalom hiányzik, amit a próbaidőszak alatt átél a rendező és a háttér és a felkészülés időszaka, hiszen itt rapid üzemmódban működünk, semmire sem lehet így felkészülni. A minőség is hiányzik, amihez szakmai siker párosul. Mi általában kereső emberekkel dolgozunk, akiknek a színészet mellett lehet még számos szívügyük és megesik, hogy a keresés fontosabb számukra, mint a színészet. Az Angyalok karánál viszont erős társulat is kialakult. 12 év után végre kijelenthetem, hogy van 6-8 erős színészegyéniség, akik a szociális munkában is megtalálják magukat.

Mit tart a szociális színház nagy sikerének?

Az Angyalok kara nagyon érdekes darab volt, amely a prostitúciót folytató nő keserű sorsába enged betekintést. Ez lett a 40 legfontosabb előadás egyike 2016-ban, ennek ellenére a pesti értelmiség távolságtartással fogadta, mert elég sok kemény helyzetet tártunk a szemük elé. A lányok végigröhögték, azt hittük, mindenki érti miért mulatságos, de a fővárosi felnőttek más szemszögből szemlélték az egészet.

Nem értették a túlélőhumort?

Tele vagyunk korlátokkal, amelyek megakadályoznak bennünket abban, hogy befogadjuk a különböző élményeket. Merev sémákat hívnak elő belőlünk az emberi nyomor képei, mintha gombnyomásra szomorúvá, távolságtartóvá, sajnálkozóvá kellene válnunk. Mérföldkő volt az Angyalok kara, hiszen ezt megelőzően hosszú ideig nem csináltam előadást, így a tíz év során tapasztalt nyomort belesűrítettem a darabba.

Mit kíván a jövőre vonatkozóan?

Legyen pénz! Évi 20 millió forintból fenntarthatnánk tíz csoportot, igazi csodát hívnánk életre, 50 -ből pedig iskolát is működtetnénk, ahol alternatív eszközökkel elérnénk, hogy életrevaló, egészséges, jól képzett fiatalok kerüljenek a munkaerőpiacra.

Milyen eredményeket értek el?

Az egyik alsóvadászi fiú, aki bukdácsolt, kijárta az általánost, unszolásunkra fogadta az egyik miskolci szakközépiskola, szociális gondozó lett, leérettségizett. Másik növendékünk a miskolci színház fodrásza, de van olyan srác, aki határvadász, míg más készenléti rendőr vagy pék lett. Úgy vélem, azonos eszközökkel, módszerekkel nem lehet eredményesen oktatni olyan különböző intézményekben, mint a felsővadászi iskola vagy az a fővárosi suli, ahová a gyermekeim járnak. Úgy ragaszkodunk a régi sémákhoz, mintha az egyedüli járható út a tudás frontális átadása lenne, miközben hatalmas eredményeket hoznának a leszakadó térségekben az alternatív módszerek.

- Juhári Andrea -