Csupa szép embert mutatnak a képek

Miskolc - Hobbiból szenvedély – Papp Endre színművész a kamera mögött.

A fényekről beszél. Valójában a benne zajló változásokat írják le a mondatai: ahogyan a fotográfia – az új és elmélyült tudás – átalakítja a gondolkodását, a látásmódját.

Ül az olvasópróbán a színházban, figyeli a rendező arcát, az asztalra vetődő napsugarak alulról derítik, és fejben kész a kompozíció.

Áll a takarásban a Kabaré miskolci előadásán, jelenésére várva. A színpadon a kollégája vadító vörös ruhában, már megtalálta az alakját a ref­lektor, mindjárt énekli, hogy „az élet egy kabaré” és: ez a kép is elkészült – fejben.

Különleges, egyedi

Papp Endre egy éve beszélt nekem először a hobbijáról – akkor ez a kifejezés írta le pontosan a tevékenységet és a hozzá való viszonyát: a Miskolci Nemzeti Színház új társulati tagjaként készült vele az őt bemutató interjúm. Akkor hozta szóba a sógora polcán talált régi, analóg Zenit fényképezőgépet, amivel akkoriban kezdte próbálgatni a filmre fotózást – a kamera segítségével indult a város felfedezésére. A tizenegyedik tekercset használta éppen.

Most, amikor újra beszélgetünk, ismét egy miskolci terasz őszi melegét élvezve a nyolcvanötödiket.

Témát váltott közben: most az emberi arcot ábrázolja. Csupa szép embert mutatnak a képek, tiszta, bizalommal teli arcokat és tekinteteket. A személyiség látszik megnyílni ezeken a képeken. Amit látni enged az Instagramon új keletű munkásságából, méltán ébreszti fel a kíváncsiságot: miben áll a fotós teljesítménye? Mitől ilyen jók ezek a fotók? Jól választ modellt? A modelljei harmonikus lények? Vagy ismeri őket és bírja is hozzá a szakmai tudást, hogy fotográfusukként megtalálja az ideális beállítást, amelyikből egyetlen pillanatba sűríthető egy ember fizikai és lényéből sugárzó szépsége?

Szóval: mennyi a fotográfus a saját képeiből?

– Talán az ízlés, az esztétikai gondolkodás az enyém, ami alapján választok, ami alapján keresem, hogy kiket szeretnék lencsevégre kapni. És talán az is, hogy ezeken a beállításokon keresztül látom őket különlegesnek, egyedinek, vagy szépnek – mondja. Időben is elhelyezi – tavasszal ébredt a kíváncsisága: mi lenne, ha emberekről készítene portrésorozatokat. Kezdetben voltak az ismerősök: színésznők, osztálytársak – ez alapján maradt rajta a címke, hogy ő az ember, aki fél Magyarország színésznő-társadalmát végigfotózta. Később ismeretleneket is megkeresett. Az első sorozatokon túl már könnyeb­ben ment, hiszen a kész képek magukért­ beszéltek: ezt tudja. És mostanra már őt is keresik a kérésekkel: fotózza le őket.

Bizalommal teli fotók

– Az ismerősök esetében már eleve megvan a bizalom, nem kell érte külön megdolgozni. De elkezdtem fotózni olyan embereket is, akikkel addig még nem is találkoztam, csak a fotóik alapján ismertem őket. Nem feltétlenül rossz, de érdekes és fura élmény: látni az Instagram- és Facebook-fotóikat, ezeket az előnyös képeket. És amikor találkozunk, teljesen más ember jön velem szemben, mint akit a fotója alapján elképzeltem. Velük arra törekedtem, hogy létre tudjon jönni a bizalmi helyzet, és ezt ne zavarja a fotózás közben semmi. Ehhez beszélgetni kell, bármiről – amit azóta már én is szenvedélyesen csinálok.

Például Steve McCurry

Nem tanult szakmája a fotózás, illetve mégis, csak autodidaktának tartja magát, miközben alkotó módon alkalmazza is a tudást.

– Inspiráló volt, hogy elkezdtem az Instragramon fényképészeket követni. Elsősorban azokat, akik filmre dolgoznak. Az ő fotóikat, beállításaikat elemeztem: hogyan használják a kamerát. Steve McCurry-t például, a leghíresebb fotósok egyikét. Elképesztően intenzív színeket használ. A digitális kamera képei csak utólag, mindenféle szűrőkkel, meg retusálással képesek megadni azt a testességet, szemcsézettséget, ami a hagyományos fényképezés sajátja. Amit itthon kapni lehet, szinte az összes filmet kipróbáltam – meséli. – Az érzékeimet használom. Figyelem, hogy bizonyos embereknek milyen karakterű az arca. Tudom, hogy milyen szögből érdemes fotózni, milyen fények mellett, milyen lencsét használva. Megtanultam, mi a film tűréshatára, melyik mennyi fényt bír el. Felfedeztem az instrukció szerepét – nekem ebben is az a legfontosabb, hogy a bizalom működjön.

Reneszánszát éli

Miért és mire jó a számára mindez – kérdezem. A praktikus oka, hogy része lett az életének a filmkészítés, és máshogy tud beszélni az operatőrrel, a filmjeiben szereplő színészekkel, ha tudja: hogyan „viselkedik” a kamera, milyen objektív, milyen határok között, minek a megmutatására képes. A portréfotózás tanulmánynak is hasznos.

És van érzelmektől sem mentes, a fotóra, mint a történelmet rögzíteni képes tárgyra tekintő magyarázata is.

– Ma már mindenki tud fotózni, ehhez kamera sem kell, elég a telefon. A fotózás mindennapos, lényegében gondolkodást sem igénylő tevékenység, bármennyi kép elkészíthető pillanatok alatt, és kiválasztható belőle a legjobb. Ezzel szemben az analóg fotózás gondolkodást és koncentrációt igénylő munka. Nem készíthetek valamiről, vagy valakiről kétszáz felvételt – nincs annyi filmem, és a filmre fotózás, bár reneszánszát éli, nagyon költséges szenvedély. Látom, amint ezrével készülnek fotók, amelyek aztán eltűnnek a digitális világ süllyesztőjében. Ha nem lenne Instagram, Facebook, még ennyi sem maradna meg ezekből – a közösségi média ilyen értelemben emléktárrá vált. Úgy vagyok vele: nagyon szeretem nézegetni a családi képeket. Ismertem a nagyszüleim viszontagságos történetét, hogy mennyire meggyűrte az embereket a huszadik század. De a fényképalbum generációról generációra gyarapodott. Húsz-negyven-hatvan, százhúsz év távlatából is itt van nekünk ez a néhány kis papír, a nagyítások, amelyekkel kimetszettek valamit az időből. Elkaptak egy pillanatot. Arra gondolok: hátha az én képeimnek is ez lesz a sorsa.

Bujdos Attila

Megőrzött fotós világ

– Időbe telt, amíg kitapasztaltam. Út volt. És a maga módján vicces: nagyon zárt világ az analóg fotósoké, ha valaki bemegy egy laborba filmet nagyíttatni, és nem mond legalább harminc szakszót, míg beadja a filmet, és nem kezd kedélyes beszélgetésbe, amit már szenvedélyesen csinálok, akkor kinézik. Akkor szúrósabbak a tekintetek. Ezek az emberek megőrizték a fotográfia világát olyannak, amit más nem tud visszaadni – vezet be ebbe a sajátos miliőbe Papp Endre.