A mai napig is Miskolcról álmodik

Miskolc - Pályája legszebb éveit töltötte a miskolci teátrumnál Fekete Mária jelmeztervező, iparművész. Interjú: Fekete Máriával.

Fekete Mária nyugdíjba vonulása óta saját üzletében varr az utca emberének jelmezszerű Bocskaikat és más sujtásos öltözékeket, és máig élete egyik legszebb időszakának tekinti a miskolci éveket. A hetvenhat éves iparművésszel a budapesti Bálnában beszélgettünk.

Mi indította arra, hogy jelmeztervező legyen?

A rajzolás vonzott és azon keresztül adódott ez a lehetőség. Már iskolás koromban is mindenkit lerajzoltam a pad alatt, a tanáraimat, meg az osztálytársaimat. A Magyar Iparművészeti Főiskolára felvételiztem, ahová ötszázan jelentkeztek. Két teljes hétig rajzoltunk és az öt legjobbat vették csak föl. Először festő szakra kerültem, ahol Z. Gács György volt a fő tanszakvezető. Ezen belül freskó szakirányra specializálódtam, ami akkor alkalmazott művészetnek számított, azokat tanították nálunk. Két év után a mester szólt, hogy szerinte nem való nekem a freskófestés, mert nem igazán nőies és javasolta a jelmeztervező szakot. Eleinte ragaszkodtam a grafit és pasztell rajzaimhoz, de aztán megszoktam ezt a másféle feladatot. 1956-ban rengeteg tanár ment el, akiket csak a frissen végzettek közül tudtak pótolni. A fiatal Shäffer Judithoz kerültem, aki végül megszerettette velem a szakmát.

Hogyan indult a pályája?

Kecskeméten kezdtem félállásban és onnan Sík Ferenc rendező vitt el Pécsre. A pécsi volt az első komolyabb színház, ahová bekerültem. Megszületett a lányom és utána a budapesti Filmgyárban dolgoztam kilenc évig. Ott nagyon sokat kerestem, de szakmailag mégsem elégített ki, ezért mellette folyamatosan a debreceni, a szolnoki és a kaposvári színházak számára terveztem jelmezeket. Néhány darabot, például a „Koldusoperát”, akár háromszor is megcsináltam különböző színházakkal. Egy idő után pedig eldöntöttem, hogy bárhová elmegyek az országban, ahová elsőre fölvesznek, így kerültem Békéscsabára.

Hogyan vezetett az útja a Miskolci Nemzeti Színházhoz?

1978-ban egy barátnőm, a társulat tagja, Kelemen Márta színművész szólt az érdekemben a Miskolci Nemzeti Színházban, ahol akkor még nem volt saját tervező. Egy év múlva Csiszár Imre lett a művészeti vezető, vele már korábban találkoztam Kecskeméten. Nagyon fiatal, de rendkívül tehetséges volt, még a harminc évet sem töltötte be, amikor kinevezték. Odahozta mellém Szakács Györgyit másik jelmeztervezőnek, akivel nagyon jól kijöttünk. Györgyi ma is a szakma egyik legjobbja, igazi egyéniség. Sohasem rivalizáltunk egymással, mert ő Csiszár Imre, én pedig Szőke István darabjaihoz terveztem a jelmezeteket. Például megcsináltam a „Borisz Viánt” és Weöres Sándor „A kétfejű fenevad”-ját és több műfajban is kipróbáltam magam, többek között operettben és abszurd darabokban. Kerényi József díszlettervezővel alkottunk egy hármast és időnként Szegedre és Sepsiszentgyörgyre is átjártunk vendég tervezni. A többi színházi dolgozóval együtt a színészházban kaptam állandó lakhatást Diósgyőrben, ami akkor nagyon előkelő helynek számított. Az ottani lakótelepen két-három szobás panel lakásokban laktunk. Nálunk a két lakrészt egy öltözőszekrény zárta el egymástól.

Mi volt a dolga akkoriban egy jelmeztervezőnek?

Elolvastuk a darabot és a rendezővel és a díszlettervezővel megbeszéltük, hogy mi lesz az alaphangja az egésznek. Utána terveket készítettünk, amit a színházigazgató fogadott el és legvégül került csak a gazdasági igazgató asztalára, aki a költségekért felelt. Akkoriban minden színháznak, még a kisebbeknek is volt saját varrodája és nekik is le kellett adnunk részletezve a terveinket valamint anyagmintát tűzni mellé, amiből készre meg tudták varrni a ruhát. Sajnos ezeket a terveket később sem kaptuk vissza, valószínűleg az épület tatarozásakor elvesztek, ezért ebből az időszakból nagyon kevés munkám maradt meg. A jelmezeket pedig automatikusan szétbontották, ha kifutott egy darab és az anyagot újra fölhasználták. A színészekkel is együtt dolgoztunk, mert velük is el kellett fogadtatni az ötletünket. Legalább két ruhapróba volt, mielőtt teljesen elkészült az öltözet a megadott méretekre. Körülbelül 30-40 fős társulat számára, havonta új jelmezt készítettünk. Számunkra az első jelmezes próba volt mindig a premier. Az átöltözéseket is bepróbáltuk, hiszen a gyors váltásokhoz kellett szabni a ruhákat. Amikor kezdtem a pályát, havonta különböző tervezés volt a kötelező. Pécsett már tizenhatot megcsináltam egy évben, így a fizetésemből el tudtam utazni Olaszországba és Franciaországba, ami 1966-ban ritkaságszámba ment. Ezenkívül rengeteg beszerzési feladat hárult ránk és az anyagokat is mi válogattuk ki, mert akkor még nem léteztek ruhafelelősök. Sokszor Budapestről vásároltunk, mert másképpen nem jutottunk hozzá túl sokféle anyaghoz. Viszont ezek kevésbé tartalmaztak műszálat, mint ma, ezért könnyebb volt a ruhaanyagokkal dolgozni, akár festeni is lehetett őket.

Miben más a jelmeztervezés, mint a hétköznapi ruhák tervezése?

A jelmez célja az, hogy valamit kifejezzen és hozzáadjon, vagy legalább ne vegyen el a darab értékéből és törekedni kellett a korhűségre is. Emlékezetes számomra, amikor Szőke Istvánnal csináltuk Fábián László „Levéltetvek” című darabját, ami az 1950-es évekről szólt parabolisztikus módon. Körtvélyessy Zsolt játszotta benne Farkas szerepét, aki katona ruhában feszített és mellette a legények. Azt találtam ki, hogy az egész társaságra kesztyűt adok. Farkasnak egy műtős kesztyűt szántam, amit befújtunk ezüstre, de az előadás végére mindig lemált róla a festék és ez különösen érdekessé tette. A többiek kezére pedig rózsaszín háztartási gumikesztyűt húztam és a rendező kérésére kitömtem az öltönyüket, hogy kigyúrtabbnak látsszanak. A végén, elég furcsán néztek ki, de nagyon szórakoztató volt az egészet megcsinálni.

Vissza tud-e emlékezni olyan esetre, ami különleges kihívást jelentett?

A „Danton halálával” úgy jártam egyszer, hogy miután már elfogadták a terveimet, meggondolta magát a rendező, hogy mégsem korabeli öltözékben szeretné látni a színészeket. Úgyhogy az egész darabot több száz évvel előbbre kellett hozni és szaladtam föl a raktárba, hogy hirtelen megfelelő jelmezeket válogassak a próbához. Egy másik eset, amikor a „Diákszerelmet” csináltuk és abban egy nagyon alacsony színésznő játszott. Azért, hogy magasabbnak nézzen ki, mindig lejjebb tetette a derekát a ruhának. Nagyon jól tudtam, hogy ez rossz megoldás, mert inkább a lábait kell szabadon hagyni, de nem akart hinni nekem. Minden alkalommal, amikor bejött, szólt a varroda vezetőjének, hogy mi az elképzelése, én pedig éppen az ellenkezőjét kértem. Végül az igazgatóhoz került az ügy és valahogy megegyeztünk, és azóta is nagyon jóban vagyunk ezzel a színésznővel. Szintén emlékezetes, amikor Tímár Éva egyik darabjához kinéztem egy gyönyörű anyagot a Váci utcában, ami rettentő drágának tűnt. Kerényi József mégis azt mondta, hogy a díszlet terhére megvehetem. Saját zsebből fizettem ki a kelmét, de a gazdasági igazgatónál alig tudtam elérni, hogy számolja el nekem.

A családja mit szólt a költözéshez?

Két házasságom volt, de egyik sem maradt meg. Jött velem a lányom, amikor Miskolcra költöztem és érkezésem után egy évre rá megszületett a fiam is. Akkoriban vendégtervezőként átjártam Egerbe és Schwajda Györgynek egy gyerekdarabját csináltam. Ott nem rendeztek be színészházat, ezért éjszakára bezártak a színházba. Már előrehaladott terhes voltam és féltem, hogy nem tudom, mihez kezdek majd, ha esetleg megindul a szülés, de végül nem így történt. Ami viszont nehéz volt, hogy első évben nem írtak ki szülési szabadságra és még a kórházban is terveztem a jelmezeket. Egy barátnőmhöz kellett költöznöm a pólyás babával és munka mellett úgy tudtam csak megszoptatni a gyermekem, hogy előre lefejtem a tejet és mindig haza szaladtam. A kisfiam aztán nagyon színházszerető lett, mert már három éves korától jött velem mindenhova. Az egyik közös főpróbán már mentünk volna haza, amikor feltűnt, hogy nem találom ott, ahol hagytam, hogy nyugodtan nézze a darabot. A többiek sem emlékeztek rá, hogy látták volna a büfében, így a portással visszamentünk, hogy a sötét színházban kézilámpával megkeressük. Végül a sorok között, a nézőtér kellős közepén fekve találtuk meg, mert elaludt a darabon. A nehézségek ellenére mégis szerettem Miskolcon élni, a mai napig álmodom a színházzal.

Miért jött aztán vissza Pestre?

Viszonylag korán nyugdíjba mentem, ahogy tehettem 1995-ben, mert amikor Csiszár Imre Budapestre szerződött, akkor új vezetés jött, akik nem kedvelték a régi gárdát. Az utolsó években Hegyi Árpád Jutocsa lett az igazgató, akinek nem régen nyílt kiállítása a festményeiből Miskolcon a Bartók Béla Zeneművészeti Intézetben. Vele csináltuk meg Szép Ernő „Lila akácát”, amiben Igó Éva hatalmasat alakított, de csak tíz évvel később kapta meg érte a legjobb színésznő díját. A színházi dolgozók egészen az utolsó öt évükig csak egy-egy éves szerződést kaptak, amit mindig meg kellett velük újítani. Többek között ezért és jelmeztervező munkám mellett kiegészítő keresetként kézműves ruhákat kezdtem készíteni és vásárokra jártam. Gyakran megfordultam táncház találkozókon és Kapolcson is. Akkoriban kezdődött a Művészetek Völgye, de még teljesen más, sokkal családiasabb hangulata volt. Hálás vagyok érte, hogy nem akadályoztak a mellékállásomban, ami abban az időben ritkaságnak számított. Szerettem azt az időszakot is, de a rokonaim a fővárosban éltek, így nyugdíjasként tulajdonképpen haza költöztem és kialakítottam a saját boltomat. Később a helység túl kicsinek bizonyult, és amikor megépítették a Bálnát, átjöttem ide. Főleg a Bocskaikra specializálódtam, mert az hasonlít legjobban a jelmezhez. Jelenleg a gyermekeim segítenek az üzletvezetésben és az egyik fiú unokámmal élek.

Detzky Anna

Fekete Mária

Született: Budapest, 1942

Tanulmányok: Magyar Iparművészeti Főiskola, jelmeztervező szak

Szakmai állomások: Katona József Színház Kecskemét, Pécsi Nemzeti Színház, budapesti Filmgyár és vendég tervező: Debrecen, Szolnok, Kaposvár, Békéscsabai Jókai Színház, 1978 ősz – 1995 Miskolci Nemzeti Színház

Családi állapota: elvált, két házasságából egy lány és egy fiú édesanyja, két unoka nagymamája, fiú unokájával él

Nyugdíjas évei: saját ruhaboltot nyitott Budapesten, a Bálnában