Megengedhetjük-e magunknak, hogy hagyjunk elveszni nagy életműveket?

Miskolc - Közel és távol a hatalomtól – a magyar sokszorosított grafika az ötvenes években. Interjú: Révész Emese művészettörténésszel, a Szigorúan ellenőrzött nyomatok című miskolci kiállítás kurátorával.

Szigorúan ellenőrzött nyomatok címmel hozta közelebb a közönséghez a magyar sokszorosított grafika 1945 és 1961 közötti korszakát a Miskolci Galéria napokban zárult tárlata. Az intézmény a korszakot feltáró konferenciát is rendezett, és a Herman Ottó Múzeum kiadásában közreadott kötetben folytatta a vizsgálatot.

Fontos az emlékezet, megőrzésre érdemes életművek merülhetnek feledésbe – mondja a kiállítás kurátora. Révész Emese művészettörténésszel beszélgettem.

Fontos, sőt talán a legfontosabb idei miskolci kiállítás kurátora…

…inkább úgy fogalmaznék, hogy ez olyan típusú kiállítás, aminek a haszna és az értelme sokszor hosszú távon derül ki. Egy hosszú kutatás egyik állomása. Nem szenzáció-tárlat.

Nem a vita szándéka mondatja velem, de nekem nem okozna gondot a „szenzációs” kifejezés használata sem: az ötvenes évek egysíkúnak elkönyvelt grafikai törekvéseinek sok­árnyalatúságát mutatja meg. Azt, hogy tévedés akár ezt a korszakot is egyetlen jelzővel jellemezni.

Nagyon örülök, ha úgy látta, hogy a kiállítás a maga gazdagságában idézi a kor sokszorosított grafikai törekvéseit. Még az ötvenes évek sem homogén terep – pontosan az volt a cél, hogy a sokszólamúságát, sokszínűségét megmutassuk. Ez még a történészek számára is kevéssé ismert terep.

Miért ismeretlen?

Az általános kollektív amnézia okán, ami megüli a magyar kultúrát, a kulturális emlékezetet. A Kádár-korhoz és azokhoz, akik abban az időszakban közösséget vállaltak a hatalommal, pejoratív etikai megítélés fűződik. Amolyan kollaboránsoknak tekintjük őket. És a hazai művészettörténet-írás, és általában a művészeti gondolkodás elsősorban azokat állítja a középpontba, akik kifejezetten és felvállaltan ellenállók voltak. Ebből adódik a történeti emlékezet visszatérően az avantgárdra koncentráló deformáltsága. És kevés szó esik arról, amivel szemben megfogalmazódott ez az avantgárd. Hiszen ott van még egy óriási köztes zóna: a nem ellenálló művészet, és nem is a hatalmat közvetlen módon kiszolgáló művészet. Például Kondor Béla: őt a modernisták is elismerték, de az állami megrendelésre készült rézkarcmappákban is ott vannak az alkotásai. Egyszóval: nem lehet egyszerűen leírni embereket, életműveket, nemzedékeket.

A kiállítás titka valóban az, hogy meg sem próbálja bepréselni az alkotásokat az ellenálló–nem ellenálló, kollaboráns–nem kollaboráns dualista világkép keretei közé. Másrészt: kik lettek volna az ötvenes évek sokszorosított grafikájában az ellenállók? A rendszerrel szembeni politikai ellenállásról egyébként is sokkal inkább a hetvenes-nyolcvanas évek, és például az Inconnu Csoport juthat az eszünkbe.

A médium, illetve a grafika kifejezési formája eleve olyan, amit a mindenkori hatalom igyekezett a fennhatósága, az ellenőrzése alá vonni. Nem véletlenül: a sokszorosított grafikának az ötvenes években még erős a propagandisztikus-agitatív ereje. Ezzel tisztában van a kultúrpolitika is. Ebben a kifejezési formában nehezebb avantgárd módon megnyilvánulni. A szamizdatra akkor nem igazán volt példa. Ez majd a hetvenes-nyolcvanas években jelenik meg, stencilezett formában akkor terjeszt grafikai jellegű műveket az avantgárd. Az alapvetésre visszatérve: borzasztóan fontosnak tartom, hogy a történész ebben az esetben úgy működjön, mint a régész. Az én dolgom nem az, hogy etikai ítéletet hozzak arról, ami a korban létrejött. Pálcát törjek fölötte, esztétikailag-ideológiailag minősítsem. Az én törekvésem az volt, hogy megmutassam ötven-hatvan év távlatából: körülbelül ezek a típusú rétegződések voltak. Körülbelül így működött a grafikai világ ebben az időszakban.

Mire utal a cím, hogy Szigorúan ellenőrzött nyomatok? A politikai összefüggésekre, hogy a hatalom megrendelőként irányít egy képzőművészeti szegmenst, esetünkben a sokszorosított grafikát? Vagy arra, hogy az ellenőrzés lehetősége a technika része: nem lehet akárhol például rézkarcokat készíteni.

Mind a kettőre. Megjegyzem: a hatalom teljes mértékben nem tudja kisajátítani ezt a médiumot, de igyekszik a figyelme körébe vonni. Ezt a fura viszonyt gondoskodó felügyeletnek nevezném. A kultúrpolitika, a hatalom valamiféle védettséget biztosít azoknak, akik nem fordulnak vele szembe. Megélhetést biztosít a képcsarnoki megrendelések, a Művészeti Alap által. Cserébe viszont rajta tudja tartani a szemét azon, hogy mi és hogyan készül. Hiszen a Képcsarnokba csak olyan művek kerülhetnek, amelyeket a zsűri ellenőrzött, jóváhagyott. Nyilván bizonyos tartalmak, kifejezési formák itt nem kaphattak helyet. Aki ezt az együttműködést elfogadta, valamiféle egzisztenciális biztonságban lett része. De azért létezik e kereteken kívüli alkotás is. Például Maurer Dóra vagy Major János dolgozik magának is, kis példányban, de próbál a Képcsarnokon keresztül is értékesíteni.

Mennyire tekinthető szerves fejlődés eredményének ez az 1945 és 1961 közötti korszak a magyar művészetben? Hiszen az elejét az Európai Iskola jelzi, és ez olyan mintha a művészet logikájából és gyakorlatából következne. De ami utána jön – ha nevezhetjük így: az állami mecenatúra, vagy az állami szigor, ellenőrzés –, a szocialista realizmussal, az már olyan, mint amit a politikai akarat hívott életre. A korszak másik határán pedig már ott van a politikai akaratot kikezdők törekvése, például Maurer Dóra alkotásai.

Én is ezt a dinamikáját érzékelem a folyamatnak. Nagyon szépen látszik, hogy a megelőző esztendőkhöz képest egy pár évig még szervesen, az európai törekvésekkel össz­hangban fejlődik a magyar művészet. Majd következik a cezúra, az éles váltás 1948-1949-től, a fordulat évétől. Az eddigi törekvések búvópatakszerűen továbbra is jelen vannak. Ám ami előtérbe kerül, az a hatalmi irányítás-elvárás mentén születő művészet. De ezt is szeretném árnyalni: a kiállításon bemutattam a felszabadulás évfordulójára készült nagy rézkarcsorozat lapjait. Ezek központi megrendelésre születtek, a vállalkozást megyénként irányították. Grandiózus, szinte az összes fontos grafikust mozgósította a korban ez a vállalkozás. Nincs önmagában olyan, hogy szocreál. Nem tudom, melyik lapra tudnánk azt mondani, hogy ez: az. Az az érdekes, hogy ha közel lépünk egy-egy ilyen művészeti jelenséghez, kiderül, mennyire sokszínű. Hogy igenis volt mozgástér, még 1958-ban is. És Maurer Dórával, Csernus Tiborral egy új alkotói generáció lép a színre.

Van-e valamiféle megfogalmazható tanulsága annak, ami ebben a korszakban a grafikában történik?

Számomra azért volt rendkívül fontos ez a kutatás – amelyet közel sem tartok lezártnak –, mert világossá vált, mennyire felelőtlenül bánunk az értékeinkkel, a saját örökségünkkel, a kulturális hagyatékunkkal. Több tucatnyi a feltáratlan életmű. Amit nem ismerünk, és ezért nem is méltányolunk. Igen komoly életművekről van szó, amelyekkel senki sem foglalkozik. Azért, mert nagyon szűklátókörűen csak egy-két sztárművészre koncentrálunk. Megengedhetjük-e magunknak, hogy ilyen könnyen felejtsünk, és hagyjunk elveszni nagy életműveket? Mondhatnám példaként Domján Józsefet, Raszler Károlyt, Nyári Lórántot. Felelősségünk és feladatunk van ebben, nekünk művészettörténészeknek, a művészet iránt érdeklődőknek. Tanulság az is, hogy a magyar történelemnek nincs egyetlen olyan korszaka sem, amelyről fekete-fehérben gondolkozhatnánk. Ez a korszak a számomra azért nagyon érdekes, mert mutatja, hogy hányféle árnyalata van a hatalommal való együttműködésnek. Milyen önigazolások folyamán jön ez létre, és milyen távolságokban-közelségekben dolgozhat egy művész a hatalommal. Ebből a szempontból a mai ember számára is tanulságos, hogyan lehet túlélni a politikai szabadság táguló-szűkülő tereiben.

Minek a számlájára írható, ha egy ötvenes években kiteljesedett életmű ma feledésbe merül? Hogy nem tudunk sokat erről a korszakról? Vagy ma már eleve máshogyan figyelünk a művészetre, a sokszorosított helyett inkább az egyedit díjazza a közízlés? Vagy ezeknek az életműveknek a gondolatisága vált kevésbé érdekessé?

Szeretném hangsúlyozni, hogy a sokszorosított grafika elméletileg ugyan a tömegeknek készült képi forma, de valójában igen csak avatott és kifinomult ízlésű nézőt feltételez. Valljuk be, a kiállításunkon szereplő művek többnyire nem azok a nagyméretű, színes-szagos avantgardista képek, amelyeket manapság egy gyűjtő szívesen birtokol. És nem is dekoratív szalon­zsánerek, hanem zömmel fekete-fehér, kis méretű grafikák, kifinomult figyelmet igénylő kifejezési forma alkotásai. Tekintve, hogy – nem önhibájából eredően – mennyire alacsony a magyar közönség művészettörténeti műveltsége, nem csodálkozhatunk rajta, ha abszolút periférián van a sokszorosított grafika. Gyakran tanítok felnőtteket, így tisztában vagyok azzal, hogy még aki valamelyest jártas is a művészettörténetben és a kortárs művészetben, erről a művészi grafikáról nagyon keveset tud. Az is tény, hogy az ötvenes évekről elnagyolt, vázlatos és előítéletes elképzeléseink vannak, annak ellenére, hogy voltak már erről művészettörténeti kutatások, kiállítások. Igaz, azok sosem tekintettek koncentráltan a sokszorosított grafikára. Ezért nagyon fontos az, amit Miskolc és a Miskolci Galéria ezen a téren lassan húsz éve vállal és tesz. Büszke kell legyen a város erre. Kutatási központ lehetne, szellemi centruma ennek a területnek, mert sehol máshol nincs olyan műhely, amelyik ilyen szisztematikusan és ilyen kitartóan ezt a magyar grafika történetét vizsgálná. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen létezik képgrafika- képzés – vagyis a sokszorosított grafikában van folyamatosság. A mai művészek tisztában lehetnek a múlttal. Ha a kiállításunk némi vissz­hangot keltene, annak azért is örülnék, mert az ötvenes években kiadott metszeteket manapság sokan kiszórják az utcára lomtalanításkor. Egy mai néző ránéz, és undormányos szocreál holminak tekinti. A műkereskedelem részben már elkezdte értékelni, van egy-két gyűjtő is, ők szintén figyelnek erre. De tipikusan abban az időszakban vagyunk, a felejtés periódusában, amikor nagy veszteségek érhetnek bennünket, ha nem gondoskodunk a megelőző korok kulturális örökségéről. Fontos lenne tudatosítani, hogy ha esztétikailag nem is szimpatikus valami a számunkra, attól ezek még elsőrendűen fontos kordokumentumok. És dolgunk, hogy megőrizzük, feldolgozzuk és bemutassuk a jövő nemzedékek számára.

Volt-e átnövése ennek a korszaknak a következő korokba?

Már az ötvenes évek végén színre lépnek azok az alkotók, mint Kondor Béla, Major János, Maurer Dóra, Csernus Tibor, Baranyay András, akik a hatvanas években majd új útra viszik a grafikát. És legalább ilyen fontos a mágikus realizmus, a mesekép-vonal: Gross Arnold, Gácsi Mihály, Szabó Vladimír munkássága. Ennek az igazi kifutása is a hatvanas-hetvenes években lesz. Lásd Gyulai Líviusz, Rékassy Csaba művészetét – ennek a felütései is ott vannak az ötvenes évek sokszorosított grafikájában.

Bujdos Attila

Révész Emese Magyar grafika 1945-1961 című, a Miskolci Galéria Szigorúan ellenőrzött nyomatok című kiállításához kapcsolódó tanulmánya elérhető innen is: http://www.revart.eoldal.hu/cikkek/grafika/magyar-grafika-1945-1961.html

Névjegy: Révész Emese PhD művészettörténész

A Magyar Képzőművészeti Egyetem Művészettörténet Tanszékének docense.

[related-post post_id="4065936"]

[related-post post_id="3984398"]