Szeme helyett Indigó lesz a szeme

Miskolc - Heteken át készült a pénteki vizsgára Antal és vakvezető kutyája. Ha sikerül, indulhat a közös barangolás. Interjú: Puskás Antallal.

Puskás Antal vadőr volt, ám munkáját egy örökletes betegség miatt maga mögött kellett hagynia. Látássérülése nem törte meg, azóta bejárta a Kék Túra útvonalát, és jövőre vakvezető kutyájával szeretné folytatni a barangolást. Hetek óta a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola miskolci házában lakik, hogy felkészüljön Indigóval a közlekedésbiztonsági vizsgájukra. A pénteki vizsga előtti napokban beszéltünk vele a természet szeretetéről, az emberi gyarlóságról és jóságról, meg arról, hogy ne hagyjuk magukra fogyatékossággal élő embertársainkat.

Édesapja hivatását folytatva lett vadőr. Mi vonzotta erre a pályára?

Apu szokta mondani, hogy a vadőr Isten legszebb templomának, az erdőnek a papja. Ha erdőben jársz, a szemed és a füled legyen nyitva, a szád pedig csukva, és akkor sok csodát megtapasztalhatsz. Madarakat, kisemlősöket, nagyvadakat, mi mivel van összefüggésben. Gyerekkoromtól ezt láttam.

Mi tette olyan emberré, amilyen felnőttként lett?

A sok élmény. Egy kazalon ülve egy búzatarló szélén a süldő rókákat nézni, amikor próbálkoznak egerészni. Az ember látja, az állat próbál élni, továbbadni a génjeit. Egy augusztusi estén szarvasbika vágott át az úton, megállt, oldalra fordította a fejét, s mintha ezt üzente volna: „Tudom, hogy nem akartok bántani, nézzetek meg, ilyen vagyok”. Máskor egy magaslesen ültünk egy szóró közelében, és kijött egy koca hat malaccal. Szépen porszívózták fel a kukoricát. Az egyik ráfeküdt a kukoricára: „Egyétek, ami előttem és mögöttem van, ami alattam van, az az enyém”. Meghatározó élmények, hogy vigyázni kell a természet értékeire.

Mi történt a szemével?

Gyerekkoromtól viselek szemüveget, rövidlátó voltam, mígnem 2000-ben, 28 évesen szürkületben már nem láttam rendesen. Kettős látásom volt, ami nagyon zavart, és néha mellényúltam dolgoknak. A szemészeten egyik vizsgálat a másik után jött, arra jutottak, hogy kialakulóban van a retinitis pigmentosa, ami egy örökletes betegség, a csap és a pálcika sejtek nem töltik be funkciójukat. A látótér beszűkülésével nem tudnak mit csinálni. Azt mondták, fogadjam el, hogy rosszabb lesz. Voltak műtéteim, míg a mai helyzet kialakult. Jelenleg 25–30 százalékos a fényérzékelésem, a tárgyakat csak elmosódottan, közelről tudom valamelyest kivenni. 30 évesen kezdődött a nyugdíjazásom.

Hogyan élte meg mindezt?

Nehéz volt elfogadni és elfogadtatni. Érnek pozitív dolgok és negatívak is. Megvisel, hogy olyan emberekkel is találkozom, akik nem vesznek minket emberszámba. Akad, aki beszól, tesz egy rosszalló megjegyzést. Ezeket a helyzeteket kezelni kell.

Mikor türelmetlen?

Sokan nem érzik át, hogy miben vagyunk mi vakok. Voltam hirtelenebb, ma is be tudok szólni szúrósan, de nyugodtan, hogy: „Komám, nem velem van a baj”. Nem lehet tudni, kire mit mér a sors. Mostanra azonban könnyebben kezelem ezeket a helyzeteket, és biztatom a sorstársakat, ne nyalogassák a sebeiket a négy fal között, próbálják ne csak elfogadni, hanem elfogadtatni a sorsukat másokkal. Hiszen a fogyatékossággal élők között is sok tehetséges van zenében, idegen nyelvben, informatikában.

Hogyan kapcsolódik ki?

Sokféle területen próbáltam elindulni. Ma is nagyon szeretek túrázni. Látássérültként jártam végig az Országos Kék Túrát – közel 1200 kilométert 58 nap alatt –, amelyen több százan segítettek, a Magyar Természetjáró Szövetség és a Turista Magazin rengeteg embert vont be. Rockenbauer Pál „Másfél millió lépés Magyarországon” című műsora indított el. Jókor voltam jó helyen, és jó reklám lett a mozgalomnak is.

Megvolt hozzá a fizikuma?

Néhányan kételkedtek, hogy meg tudom-e csinálni 20 kilós hátizsákkal egyhuzamban, de az időjárás kegyes volt, nem tört fel a bakancs, könnyebb terepen kezdetem, és mire a keményebb emelkedők jöttek, már bírtam. Folytatása is lett. Megtettem az Alföldi Kéktúrát és a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrát is egyhuzamban, 78 nap alatt 1450 kilométert.

Hogy viselte, hogy nem látta a természetet, ami az élete értelmét jelenti?

Az ember nemcsak a szemével lát, hanem a szívével is, ahogy a kis herceg. Köszönöm a kísérőknek, hogy meg-megállva elmondták, mit látnak.

Nem zavarta, hogy nem olyan szakmai szemmel látják, mint ön korábban?

Elmondja a kísérő, milyen tájat, élőlényeket lát, én pedig kiszínezem. Ha elmondja, mi vesz körül, és én is elmondom azután, azt hiszem, hogy színesebb lenne az általam leírt kép, mint a fotó. Mint mondtam, nem csak a szemével lát az ember. Homok vagy szikla van a talpunk alatt, megsimogat vagy megszúr egy ág, minden évszaknak más az illata eső előtt és után. Ezeken egy látónak általában elsikkad a figyelme.

Mit érzékel most jobban, mint korábban?

Én a fülemre jobban érzékelek, hamarabb meghallok dolgokat, mint egy látó. Jobban hagyatkozom rá. Emellett igyekszem kiérezni a talajt, más a talajfogásom, mint egy jól látó embernek.

Hogy vonultak a Kék Túrákon?

Mindig egy ember ment előttem.

Fogta a vállát?

Mentem utána. Volt, akinek zsigerből ment, másnak nem. Teljesen szabadon közlekedtem egy túrabottal. A kísérőim szóltak, hogy jobbra egy pocsolya, térd magasságban kidőlt fa középen, belógó ág jobbra. Éreztem a lábammal, meg a bottal, így haladtunk előre.

A vakvezető kutya hogyan jutott eszébe?

Bottal nem egyszerű a városban sem.

Voltak aggályai?

Nem akartam elvenni a lehetőséget más sorstársaktól. Aztán megtudtam a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskolától, hogy ha az én habitusomnak megfelelő kutya jön, és passzolok hozzá, akkor az enyém lehet, ha nem, mással próbálkoznak. Másfél éve passzolt volna egy kutya, ám kiderült róla, hogy szívbillentyű problémája van, amitől fulladásos rohamai lehetnek. Visszakerült az önkéntes nevelőcsaládjához, ott jól van. Nemrég lett volna egy másik kutya, de egy 3 hónapos túraútra készültem, amiről nem mondtam le. Folyamatban maradt a keresés, és most ősszel került a látótérbe Indigó, egy fekete labrador. Októberben találkoztunk a kiképzőjével, aki megkérdezte, hogy mit szólnék hozzá, ha karácsony előtt levizsgáznánk. Azt mondtam, szeretném, ha lenne egy jó vakvezető kutya, akivel szabadabban mennék a városban, és a természetjárásban is jó segítség lesz.

A baráthegyiek miskolci vendégházban lakik Indigóval hetek óta, hogy felkészüljenek a közlekedésbiztonsági vizsgára. Hol tart a munka?

Ma feszített napunk volt. Sok közlekedési helyzetben találtuk magunkat, amíg a központba értünk, aztán kutyafuttatás volt az Avas-dombon, majd pár száz méteres visszatalálós gyakorlás. A vizsgára felkészítő kiképzőnk, Mezősi Tamás elvitt pár száz méterre az autótól, ráadtuk a hámot Indigóra, és pár perc várakozás után vissza kellett mennünk az autóhoz. Hát most egész jól ment. Előző nap azért volt egy-két kurfli beletéve, mert felülírtam, merre menjünk, nem hagyatkoztam a kutyára, ő korrigálta a kanyarjaimat. Tamás persze nem szólalt meg, várta, hogyan oldjuk meg a feladatot, s hagyta, hogy jobban bízzunk egymásban és összekovácsolódjunk.

Indigó milyen?

Lágy, nagyon szeretetre méltó és tud is szeretni. Jön-megy, közben ráteszi a fejét a combomra, „Simogass egy kicsit, mert az nekem is jólesik”. A többi kutyával is jól kijön, nem agresszív. Kölyöknevelője, Hajdu Bálint és kiképzője, Nyíriné Kovács Mária jó vakvezető kutyát nevelt belőle, bízom abban, hogy össze tudunk csiszolódni. Marcsi elmondta, hogy Indigó természet centrikus, feltalálja magát benne, szereti felfedezni. Ez nekem jó hír. Mindenben egy hullámhosszon leszünk.

Berta László