Húzzuk ezt a sorsot, mint a csiga a csíkot

Miskolc – Magyar virtus, szláv szomorúság és nyugat-európai intellektus a Himnuszban.

Immár harminc éve megemlékezünk a magyar kultúra napjáról január 22-én, ekkor készült el ugyanis 1823-ban Kölcsey Ferenc a Himnusszal, mely méltán lett az ünnep központi szimbóluma. Az alkalom apropóján a művészvilág jeles személyiségeivel beszélgettünk a híres költeményről.

Számomra erős pátoszt jelenít meg, pedig mai világunk eltávolodott a patetikusságtól.” Antal Mátyás

Nemzeti balsorsunk

– Nyilván nem azért írta meg Kölcsey a szóban forgó fohászt, hogy ez legyen a kultúra napi projekt, feltehetően egészen más szempontok idézték elő a műalkotás születését. A Himnusz kifejezi a nemzeti balsorsunkat. Úgy érzem, az a történelmi tabló, azok a zavaros idők, melyek a versben megjelennek, mintha a végtelenbe nyúlnának és soha nem érnének véget. Most is nagy szükségünk lenne ilyen típusú áldásra és jobb viszonylatra. A történetünk is tele van viszontagságokkal, ezt tükrözik a történelemhamisítások, a különböző mítoszok és eredetmondák is – sorolta Zemlényi Attila, költő, a Műút folyóirat főszerkesztője, aki szerint folyamatosan a fronton vagyunk, mindig valamilyen ütközési zónában találjuk magunkat itt Közép-Kelet Európában.

A költő úgy véli, a magyarok lelkületében érezhető a szláv szomorúság és a nyugat- európai intellektuális erő is. Kölcsey Ferenc igazi européer volt, akiről tudta a nemesség, hogy klasszisokkal megelőzi a korát, a műveltsége pedig éteri magasságokba helyezte őt. Ez a kifinomult intellektus itatja át a Himnuszt is, hisz ez nem egy induló, pattogó tam-tam, hanem a hazája sorsáért valóban aggódó ember fohásza.

Nemzetkarakter

– Számomra a Himnusz pá­toszt, megrendültséget, hazafiságot is jelent. Szokták mondani, hogy túl melankolikus, miközben abszolút precíz és valósághű. Minden egyes sorában ott a nemzetkarakter, egymás ellen fordulunk, nem tudunk együttműködni, nem vagyunk képesek egységesen jóra törni, megosztottak vagyunk, terhelt a történelmünk. Valószínűleg Kölcsey Ferenc is abban reménykedett, hogy a következő nemzedékek ebből a szempontból jobbak lesznek, de nem azok – magyarázta Zemlényi Attila.

– Ez olyan nemzeti fohász, amelyet bármikor lehetne folytatni, ez igaz volt a világháborúk idejére, Trianonra és az összes korszakra és történelmi aspektusunkra is. Számunkra ez a mű identitást jelent, akárhol élünk, akár Amerikába akár Csehországba sodródtunk. Húzzuk ezt a sorsot, mint a csiga a csíkot. Cipeljük a nehéz genetikai koffert! A Himnusz mindig aktuális, a történelmünk folytonos, most is zajlik, most is lehetnénk jobb helyzetben. Most is a hovatartozását testesíti meg ez a mű az egyébként rendkívül sokféle magyarnak – hangsúlyozta Zemlényi Attila, aki szerint a kultúra is építhetne nemzetet.

Szimbolizálja valaminek a kezdetét és a végét is.” Sényi Fanni

Vigaszdalként is bevethető

Sényi Fanni, színházi dramaturg (Miskolci Nemzeti Színház) szerint saját sorsán keresztül is kötődik mindenki a Himnuszhoz, mely jeles élet­események során is gyakran felcsendül.

– Szólhat bármiről egy nép Himnusza és lehet bármilyen hangulatú, szerintem hasonló jelentést hordoz az adott nemzet minden tagja számára. Ez a megzenésített költemény szimbolizálja napjainkban valaminek a kezdetét, például a tanév vagy az évad vagy az év kezdetét, és ugyanezek végét is. Jelent győzelmet, olimpiai diadalt. A miénk akár vereség esetén is bevethető, vigaszdalként. Mivel időről időre mindig felhangzik, emlékek kötődnek hozzá, és ez jó – hangsúlyozta a dramaturg.

A pápának is tetszett

– Az Erkel Ferenc által megzenésített Himnuszunk, nagy nemzeti összimádság, amely magában hordoz ezer évnyi szenvedést de nyitott, reményteli várakozással tekint a jövőbe, sugallva, hogy jöhet még víg esztendő. Számomra erős pátoszt jelenít meg, pedig mai világunk eltávolodott a patetikusságtól, amelyhez célszerű lenne visszatérnünk. A két zseniális 19. századi alkotó, Kölcsey Ferenc és Erkel Ferenc találkozása is sorsszerű, a zeneszerző, megérezte, hogy ez az a tartalom, mely megjeleníti magyarságunkat – nyilatkozta lapunknak Antal Mátyás Liszt Ferenc-, Prima- és Bartók-Pásztory-díjas karmester, a Miskolci Szimfonikus Zenekar művészeti vezetője, akinek az egyik legszebb személyes élményében is jelen volt a Himnusz.

– II. János Pál pápa előtt adtunk hangversenyt a nyári rezidenciáján 1988-ban, az ünnepélyes koncertet természetesen a Himnusszal kezdtük – idézte fel a karmester, aki azt is elmondta, a 19. században még pattogósabban adták elő, úgy, ahogy olykor fúvószenekaroktól hallhatjuk.

– A ritmusában régen ott lobogott a féktelen magyar virtus, csak azáltal, hogy ennyire túláradóan éneklik túlságosan kisimult és kicsit eltávolodtunk az eredeti dallamvilágtól – tette hozzá.

Juhári Andrea

[related-post post_id="4108451"]

[related-post post_id="3743601"]