Merít-e a helyi múltból a jövő?

Miskolc - Egy színmű kínálja az alkalmat, hogy a város beszéljen arról, ami van és ami lehetne vele.

A saját javára fordíthatná Miskolc az ipari örökségét – ezt mondta az Északnak Darázs Richárd kulturális antropológus, a helyi múlt feldolgozásával foglalkozó, a közgondolkodást befolyásoló számos ismert és fontos projekt megálmodója, szervezője.

Volt-e szembenézés?

A témát, amelyről beszélgetünk egy miskolci színházi előadás adta: a teátrum felkérésre Agave címmel írt színművet Mikó Csaba. A drámaíró felvetése: számára a miskolci történelem legdrámaibbnak tűnő közelmúltbeli pillanata a gyár bezárása volt. Rengeteg élet változott meg utána. A kérdés: megtörtént-e a szembenézés mindazzal, amit ez a múlt jelent. Mi van, ha nem. Mi van, ha igen.

A felvetés annál inkább is jogos, mert a rendszerváltoztatás nem csak Miskolcon zárta le azt a korszakot, amelyet az előző rendszer erőltetett, nem praktikus, hanem ideológiai alapú ipari fejlesztés jellemzett.

Máshol azonban jól láthatóan kezdenek valamit azzal, amit az a korszak örökül hagyott. Erről a közelmúltban részletesen írtunk, idézve dr. Németh Györgyi miskolci előadását. A történész, a TICCIH/ICOMOS Ipari Örökség Szakbizottságának elnöke arra szolgált ózdi és dunaújvárosi példákkal, hogy a fejlődés, új városi önazonosság forrása lehet az előző kor örökségéből. Hogy mi kell ehhez, azt egyebek között úgy összegezte: a két városban az önkormányzat volt a kezdeményező, mellettük fontos szereppel bírtak a helyi értelmiségiek, az állami intézmények, és az is lényeges, hogy a városi közösségek is a magukénak érzik az előző kor, korok ipari örökségét.

Miskolcon ismertek olyan civil törekvések, amelyek az ipari örökséget a városi jövőképbe illeszthetőnek ajánlják, de nem látható, hogy a döntéshozók élnének ezzel az ajánlattal. A gyár és a gyárkörnyék jelenlegi állapotára okvetlenül igaz, hogy szebb napokat látott, de nehéz beleképzelni a nem elhanyagolható nagyságú területbe, hogy lát még majd újra jobb napokat.

Szégyellni való

Darázs Richárd az összevetéssel kapcsolatban azt a szempontot is megfontolásra érdemesnek tartotta, hogy mind Ózd, mind Dunaújváros múltjában hangsúlyos a kohászati örökség. Miskolc ezzel szemben sokféle hagyománnyal bíró, sok településrész egyesüléséből létrejött nagyváros. A sokféle múltnak vannak elemei, amelyeket jelenleg is használ és fejleszt a város. A turisztikában a Diósgyőri vár, a Palotaszálló és Lillafüred, Tapolca megfelelő figyelmet kap. Hallani a történelmi Avas fejlesztéséről is – ez esélyt ad rá, hogy évek múlva akár ez a környék is ott tartson, ahol kellene és lehetne tartani a fejlődésben.

A belvárosban az épületek homlokzatán látható a törekvés, a kapualjakban, átjárókban már nem.

A vasgyárban, az itteni és a perecesi kolónián pedig egyértelmű, hogy nincs a helyén kezelve. Darázs Richárd megjegyezte: lehet, egy ilyen méretű város akkora krízis után, mint amivel a rendszerváltoztatás járt a helyi iparban, társadalomban, foglalkoztatásban nem bír el annyit, hogy nyolcféle kiemelt projekteket elkezdjen. A vasgyár a jelen számára lenne megoldandó gond, de a probléma nem a jelenben keletkezett – tette hozzá, a kolónia sorsával szemléltetve a történelmi felelősség kérdését.

– A maga idejében ultramodern, a monarchia legszebb kolóniájaként emlegetett városrész a rendszerváltoztatásig a gyár tulajdona volt. A hatvanas évektől a bérházban látták a jövőt, nem foglalkoztak a kolónialakások modernizálásával. A nyolcvanas évektől aztán már sokkal nagyobb problémái voltak a gyárnak, sem erő, sem energia, sem elszánás nem volt erre, így az épületek állapota leromlott, az ingatlanok ára esett, az elszegényedett rétegek költöztek ide: szegregátummá vált. A potenciális értékből gyakorlatilag szégyellni való valami lett. A vörös téglás architektúra fontos értéke a városnak. Amikor elkezdtünk a perecesi kolónián kutatni, megvoltak a vörös téglás homlokzatok. Eltelt egy szűk évtized, és ebből alig-alig maradt. Bevakolták, hozzáépítettek. Ez most ment tönkre, az orrunk előtt, miközben a vasgyárra és Perecesre is érvényes a helyi védettség – sorolta Darázs Richárd.

Késő? Nem késő?

Sok szempontból már késő, de szerinte még mindig lehetne ezzel mit kezdeni. Megérné kísérletet tenni az eredeti állapot visszaállítására. Ez nem olcsó, de ismert olyan dunántúli projekt, amelybe hasonló célból bevonták a bentlakókat. A felújított kolónia fontos értéke lehetne az ipari turizmusnak. Ez a helyzet a vasgyárral is.

– Nem lehet minden vasgyári csarnokot megmenteni, de nem is kell. Elképesztő mennyiségű épületről van szó. Városnyi területen fekszenek a gyári épületek – jegyezte meg, hozzátéve: a múlt és a jövő összekapcsolása, például a nyugaton egész városok megélhetését biztosító ipari turizmusban meghaladja a múlt feltárásában és dokumentálásában érintett szervezetek lehetőségeit, ehhez szélesebb körű összefogás, önkormányzati és állami szerepvállalás lenne szükséges.

Gondolni rá mint értékre

Az olyan szervezetek munkája, mint a Darázs Richárd elnökségével működő Észak-Keleti Átjáró Egyesület sokat tud tenni a szemléletformálásban, abban, hogy mind többen ismerjék fel a múltban rejlő városépítési lehetőségeket – felvetésünkre az antropológus azt mondta: a múltat feltáró projektjeik, kiadványaik, a részvételükkel is szerveződő, a gyári értékeket a mához kapcsoló rendezvényeik alkalmasak erre, de ez remélhető hatásában egyrészt lassú munka, másfelől több energiát és pénzt igényelne, hogy a közgondolkodást átjárja a múltra és a jövőre egyszerre figyelő tenni akarás.

ÉM-BA

[related-post post_id="4129693"]

[related-post post_id="4041941"]

[related-post post_id="4038778"]