A legnagyobb elismerés a miskolci tűzoltónak

Nemzeti ünnepünk, március 15-e, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc 171. évfordulója alkalmából a belügyminiszter előterjesztésére Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést kapott Egyed János László címzetes tűzoltó alezredes, a Miskolci Hivatásos Tűzoltó-parancsnokság szolgálatparancsnoka. A magas kitüntetést az országos testületnél sem sokan tudhatják a magukénak, így hát meglátogattuk az alezredest, hogy a munkájáról beszélgessünk, na és nem mindennapi hobbijáról, az ultramaratoni futásról.

Sokat változott

Egyed János 1986-ban szerelt fel a tűzoltósághoz, egy év múlva már szolgálatparancsnokként dolgozott a miskolci tűzoltóságon és azóta is, 32 éve ebben a beosztásban végzi a munkáját. Azt mondja, lett volna lehetősége magasabb beosztásba kerülni, de nem szerette volna, mert a mentési vonal az, amit szívesen csinál, azért lett tűzoltó, hogy ezt végezhesse. A munkakör azt jelenti, hogy az adott napon a bent lévő készenléti szolgálatnak ő a közvetlen vezetője, tehát a tűzoltást, kárelhárítást minden harmadik napon ő vezeti Miskolcon és a környező 35 településen.

– Rengeteget változott a munka ennyi idő alatt, sok lett a papírmunka, amit annyira nem kedvelek, a számítógépes munka az íróasztal mögött nem az én világom. Változott a tűzoltási, kárelhárítási munka is, modernebbek a felszerelések, más típusú a beavatkozás is. Például korábban a vonuló szer mellett egy másik autó vitte a műszaki mentési beavatkozáshoz szükséges felszerelést. De minden eszközről, berendezésről, felszerelésről elmondhatjuk, hogy sokat korszerűsödött az eltelt három évtized alatt – meséli a tapasztalatait.

Változtak a mentési helyzetek is, Egyed János azt mondja, az autók például kifejezetten előnyükre. Egyre kevésbé roncsolódnak össze az újabb típusú gépkocsik, így nagyobb az esélye a benne ülőknek az életben maradásra, és a kimentésük is egyszerűbb. A tűzesetek kapcsán azt mondja, régen sokkal több volt a mezőgazdasági és a mellék­épülettűz, míg manapság inkább az épületekben keletkeznek. Főleg a kéményekből kiinduló esetekkel találkozik, ezek az elmúlt télen is nagy számban fordultak elő. Az időjárási körülmények nagyban befolyásolják azt, hogy mennyi szabadtéri tűzesetnél kell beavatkozniuk. Az elmúlt március nagyon száraz volt, így rengeteg ilyen munkát adott számukra.

Ez nagyon komoly szám

A bejelentésekből sokszor nem derül ki egyértelműen, hogy veszélyeztet-e valamit a tűz, ezért minden esetet komolyan kell venniük, és ez igencsak igénybe veszi a csapatot. Napi 15–20 vonulásuk is volt a tavaszi másfél-két hónapban, ami nagyon komoly szám. Kérdeztük arról is, milyen emlékezetes esetek történtek meg a munkája során, amelyek megmaradtak benne és sosem felejti el azokat.

– A kezdeti időszakban, amikor dolgozni kezdtem, történt az az eset Mályiban, amikor egy férfi a benzint fel akarta javítani úgy, hogy PB-gázt engedett a hordóba. Felrobbant az egész, oda lett a fél ház, nagy tűz volt, 16 gázpalackot szedtünk ki, amiből több fel is robbant. A lakók a romok alatt rekedtek, megmenteni már nem lehetett őket. Megmaradt bennem nagyon. Ahogy az az eset is, amikor egy üzem porleválasztó silójában történt baleset. Két munkás a siló oldaláról kaparta le a feltapadt port, az pedig leomlott és betemette mindkettőjüket. Egyiküknek a feje látszott ki csupán. Ketten ereszkedtünk le egy kollégával a siló tetejéről, ami nagyon veszélyes volt, mert bármikor tovább omolhatott volna a feltapadt por, minket is maga alá temetve, de végül sikerült a férfit kimenteni – idézi fel.

A közelmúltból a Lorántffy utcán lévő lakástüzet említi, ahol sok embert kellett menteni rövid idő alatt, miközben a nagy kiterjedésű tűz oltása is komoly feladatot adott, azonban az összehangolt, gyors és szakszerű munkának köszönhetően senki sem sérült meg.

Mint mondja: szükség van a pozitív esetekre, amelyek viszik előre az embert, de a tragikus eseteket is fel kell tudni dolgozni, hiszen előfordulhat, hogy egy pár perc múlva már egy másik helyszínre riasztják őket, ahol fejben újra ott kell lenni és százszázalékosan teljesíteni.

– Megpróbálom nem magamra venni a tragikus eseteket, mert szükség van a tiszta fejre, hogy dolgozni tudjak, irányítani a következő mentést. Ha mégis van olyan eset, amit nehéz letenni, azon sokat segít az, hogy futva járok dolgozni a bükk­aranyosi otthonomból Miskolcra és vissza, és ami alatt hazafutok, lassan elhagyom a stresszt, ez számomra bevált. Nem hozom haza a munkahelyi problémákat, nem is nagyon beszélek róla, ha kérdez valamit a feleségem, azt elmondom, de nem akarom őt sem terhelni vele, ugyanakkor megpróbálom elválasztani a munkát és a magánéletet. Ugyanígy az itthoni dolgaimat sem viszem be, és azok nem befolyásolják a munkámat. Szerencsés vagyok, mert a feleségem minden tekintetben partner ebben és támogat engem – árulja el.

Athén és Spárta között

Azt mondja, a futás mindig jelen volt az életében, de komolyabban 2000 környékén kezdte el, eleinte 6-8-10 kilométerekkel. 2005-ben futott először ultratávon, és ez maradt a fő irányvonal, 2006-ban teljesítette az első 24 órás futást, amit azóta többször megtett már. A legnagyobb táv, amit lefutott, az 246 kilométer volt a Spartathlon versenyen Athén és Spárta között, ezt 2009-ben teljesítette. Amikor arról kérdezzük, mi fogta meg az ultratávok futásában, azt válaszolja, ezt nehéz elmondani, érezni kell.

– Egy ultratáv igényli azt, hogy figyeljek magamra, megismerjem magam, leküzdjem a nehézségeket. Egy ultratáv alatt az ember százszor meghal és százszor újraéled, újra és újra megküzd a teljesítésért, kitartást tanul. A célba érkezés pedig igazi katarzis, feloldja a nehézséget és megjutalmaz érte. Tudom, hogy győztem, legyőztem a távolságot, a problémákat, magamat és teljesítettem a feladatot – mondja.

Egyed Jánosnak az edzései, a kikapcsolódó futásai sem mindennaposak, ezek között említi például, hogy szívesen elfut Debrecenbe vagy Egerbe és vissza, ami egyfajta utazás, egy pici magyar El Camino, mindenféle vallási tartalom nélkül. Egy más állapotba kerül alatta, a gondolatai megtisztulnak, letisztulnak. Azt mondja, az ultrafutás „javítja” az embereket, az ultrafutók között ugyanis csak jó emberekkel találkozott az évek alatt. A nagy távokat választókat azért figyelmezteti: óvatosan kell kezdeni, és fokozatosan eljutni az ultratávokhoz, hogy elkerüljék a sérüléseket.

Egyed János habitusát, hozzáállását jól jelzi, hogy a kérdésünkre, miszerint előfordult-e már, hogy egy húzós, fárasztó szolgálat után már nem volt kedve hazafutni, rábólintott, hogy persze, majd nemes egyszerűséggel mondta: ilyenkor hazakerékpározik… Elmeséli, reggel 3-kor ébred, fél négyig elindul és negyed hatra ér be a tűzoltóságra. A 24 órás szolgálat végeztével reggel hat után indul haza, de előfordul ilyenkor, hogy a Dózsa György utcáról elfut a Búza téri piacra, vásárol ezt azt a hátizsákjába, majd ezt követően fut haza.

A kitüntetés kapcsán azt mondja, részesült már miniszteri jutalomban, dicséretben négy alkalommal, az ország Év tűzoltója lett 2006-ban, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Tűzbiztonságáért emlékérmet is megkapta, illetve a gróf Széchenyi Ödön Emlékplakettnek is boldog tulajdonosa. Ezek megkoronázásának érzi az Arany Érdemkeresztet, ami igazi csúcs a karrierjében. Arról nem tudott, hogy jelölték az elismerésre, csupán egy e-mailből derült ki, hogy a jelöltek között van, és az átadás előtt egy héttel értesítették, hogy ő kapja meg az érdemkeresztet, amelyet a Belügyminisztériumban a minisztertől vehetett át. Nagyon sokan gratuláltak neki, és sokan mondták azt, megérdemelte és jó helyre került a kitüntetés, ami különösen jól esett számára.

– A csapatom azzal fogadott, hogy büszkék vagyunk rád, én pedig mondtam nekik, hogy legyetek is büszkék, de magatokra is, mert ti is a részesei vagytok. Egy kis darab mindannyiótoké, mert nélkületek nem sikerült volna, a ti érdemetek is, hogy megkaphattam – teszi hozzá.