Egyetemnek szentelt élet

Mörk János nyugalmazott gépészmérnök, egyetemi tanár élete 83. évéig szakmájához kötődött, és máig ő szervezi Béres Lajos évfolyamtársával közösen a találkozókat. Mozgalmas fiatalkoráról szerkesztőségünkben mesélt.

– Gyöngyösön születtem, 1931-ben. Édesapám matematika–fizika szakos tanár volt, Dunántúlról származott. Édesanyám Hajdúböszörményben született és Kolozsvárott nőtt fel, románul is tudott. Az elemi iskoláimat még Gyöngyösön végeztem, de aztán 1941-ben Gyulára költöztünk, és 1949-ben ott érettségiztem – sorolta Mörk János. – Végzés után három helyre jelentkeztem vegyészmérnöknek, de sehova nem vettek föl. Mondtam apukámnak, hogy nem ülök be egy íróasztal mögé, hanem inkább elmegyek géplakatosnak. Ugyanabban az iskolában kezdtem megtanulni a szakmát, ahol édesapám is tanított és rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem. Ezt követően jelentkeztem gépészmérnöknek Pestre, ahová behívtak ugyan szóbelire, de nem sikerült bekerülnöm. Miskolcot második helyen jelöltem meg.

Segítették egymást

Tanulópárjának köszönhette, hogy ösztöndíjas lett.

– A 330 fős évfolyamból sokan szakérettségizettek voltak, akik munkás háttérrel rendelkeztek és kizárólag szakmai tárgyakból kellett levizsgázniuk. Mindenki kapott ösztöndíjat rajtam kívül, de a munkás hallgatók valamivel többet. A tanulópárom, aki segített felkészülni az órákra, párttag volt, és elintézte, hogy novembertől én is kapjak ösztöndíjat. Körülbelül harmincfős tankörökbe osztottak bennünket, és mivel nem készültek el a tantermek, mi a Földes Ferenc Gimnázium tornatermében kezdtük az első évet, és az ottani menzán étkeztünk. Kollégistaként pedig a Mindszenti Templom melléképületében laktunk, ahol valamikor a papok éltek. Huszonnégyen aludtunk egy teremben, és este 10-ig tanultunk. A dolgozókhoz hasonlóan, már nekünk is 40 óránk volt egy héten. Az egyik elképesztő tudású és nagyon kedves oktatónk volt Terplán Zénó, akit különösen szerettek a tanulók. A Hallgatói Önkormányzat vezetője, később pedig dékán lett, annak ellenére, hogy a párt nem nézte jó szemmel az előléptetését – osztotta meg emlékeit a vasdiplomás gépészmérnök.

Sályi Istvántól tanult

A legjobb tíz hallgatóból egyetemi oktató lett.

– Másodév végén, amikor letettük a matematika, fizika és mechanika alapszigorlatokat, a jobb eredményeket elérő diákokat fölvették demonstrátornak. Innentől kezdve az volt a dolgom, hogy a Matematika Tanszéken az elsősöknek, másodikosoknak vezettem gyakorlatokat. Mi voltunk az utolsó évfolyam, aki négy év alatt végzett. A frissdiplomások nagy része vagy hadmérnöknek állt, vagy tsz-be ment dolgozni. Körülbelül tízen maradtunk bent az egyetemen. A Mechanika Tanszéken kaptam munkát, amelynek Sályi István volt a vezetője és egyben az egyetem rektora. Sokra tartottuk, rengeteget tanultam tőle, még utcát is neveztek el róla Miskolcon, amelynek az átadóján én tartottam beszédet. Később vegyipari gépekkel és szerszámgépészettel kezdtem foglalkozni, és egészen 83 éves koromig végeztem oktatói munkát. A fiam a számítógépek bolondja lett, és az ő kapcsolatai révén nyugdíj után sokáig számítástechnikai tanfolyamokat tartottam. A lányomnak egy lánya, a fiamnak pedig három gyermeke van, egy lány és két fiú. A legkisebb fiúunokámnak nagyon jól megy a matematika, úgyhogy lehet, hogy a nyomdokaimba lép majd – mondta reménykedve a nyugalmazott egyetemi tanár.