Fél évszázad a „kocka” árnyékában

A második világháború után némi idővel – elsősorban szovjet mintára – a paneltechnológia sorozatgyártása jelentette a leghatékonyabb megoldást az égető lakásszükséglet megoldására.

Az örökség

Számítások szerint ma 700 ezer és 800 ezer közé tehető a magyarországi panellakások száma, azaz a lakosság mintegy ötöde élhet ilyen körülmények között.

Egészen az 1950-es végétől, 1960-as évek elejétől kezdődött meg a lakótelepek vasbeton tömbjeinek gyártása. Az első panelház egyébként 1959-ben épült Dunaújvárosban, és egészen a 80-as évek végéig nem álltak meg az építkezések. A dunaújvárosi példa után két évvel, 1961-ben jött a 15 éves lakásépítési program. A kezdeti kísérleti szakasz után pedig az állam megvásárolta a szovjet, illetve a dán sablonokat, és megkezdődhetett a tömeggyártás. 1965-ben adták át a Szentendrei úti házgyárat, 1968-ban a ferencvárosit. Előbbi a szovjet típust építette meg, rögtön a Flórián téren. Egyből kiderült, mennyire ócska sablonokról van szó, szűk, alig 3 méter szélességű és szörnyen alacsony, maximum 2 és fél méteres belmagasságú paneleket gyártottak. A dán minta ennél jóval több szabadságot adott, a ferencvárosi házgyár elsőként Zuglóban építette meg a lakótelepet. Itt már nagyobb volt a belmagasság, és a szobák mérete sem szorította annyira össze a teret. Majdnem 4 és fél méter szélességű is lehetett egy lakószoba. A lépcsőházak a homlokzatra néztek, úgyhogy természetes fény jutott a folyosókra, és a paneleket többféleképpen lehetett variálni.

Házgyárak sora épült

A józan ész azt diktálta volna, hogy a dán mintát kövesse a magyarországi panelprogram. Követtük a szovjeteket, és a ferencvárosi dánféle házgyár egyedül maradt, míg sorra épültek a szovjet panelüzemek Budapesten, Budafokon, Dunakeszin, Miskolcon, Szegeden, Veszprémben, Győrött, Kecskeméten és Debrecenben.