75 éves az Észak-Magyarország

Hetvenöt éve a megye lapja

75 év jelentős idő egy ember életében. Mi sem példázza ezt jobban, mint hogy annak az olvasónknak, aki 1944. december 6-án született, jó eséllyel nemcsak unokája, de dédunokája is van már. Azaz ennyi idő alatt csaknem felnőtt négy nemzedék. Szóval 75 év jelentős idő egy ember életében.

75 év legalább ennyire jelentős egy napilap életében, hiszen ennyi idő alatt oly’ sok minden történt megyénkben (nem beszélve az országról és a nagyvilágról), hogy 75 oldal kevés lenne ahhoz, hogy felelevenítsük mindezt. Éppen ezért nem is próbálkozunk vele. Legyen elég annyi, hogy az elmúlt 7 és fél évtizedben közel 175 ezer eseményen vettünk részt, amiről mintegy 430 ezer oldalon számoltunk be. Hogy ez megvalósulhasson, abban kétszáznál több újságíró és fotóriporter segített. Sokan közülük ma már csak az emlékekben és a legendás történetekben élnek, de jó néhányan még ma is figyelik az utódok munkáját. A mi munkánkat. És ez a figyelem arra ösztönöz minket, hogy a tőlünk telhető legjobb újságot állítsuk elő.

75 éve mi vagyunk a megye napilapja. Mi szolgálunk a legtöbb településről friss hírekkel, mi számolunk be a legérdekesebb és a legmeghatóbb eseményekről, de nálunk olvashatnak a legszomorúbb dolgokról is. A tragédiák mögött álló embereket is mi mutatjuk be, és olvasóinkkal, valamint üzleti partnereinkkel közösen mi igyekszünk segíteni nekik. Bemutatjuk a dolgos mindennapokat, a települések életét, a különleges eseményeket és az ünnepeket. Együtt örülünk a sikereiknek, osztozunk a bánatukban és próbáljuk feledtetni a bosszantó dolgokat. Segítünk megoldani a megoldhatót, néha a megoldhatatlant is, és beszélünk azok helyett is, akik nem tudják hallatni a hangjukat.

Tesszük mindezt 1944. december 6-a óta. Néhányszor változott a nevünk és a logónk, ennél jóval többször az arculatunk, és székhelyünk is volt néhány. Igyekszünk lépést tartani a modern kor vívmányaival, így már 18 éve hírportálunk, a Borsod Online is segít eljuttatni a híreket olvasóinkhoz. Asztali számítógépen, laptopon, tableten és mobiltelefonon is ott vagyunk. De egyre több rendezvényen is találkozhatnak velünk, és hozzánk is ellátogatnak sokan.

75 év nagy idő egy napilap életében. És bár az olvasási szokások megváltozásával a könyvekhez hasonlóan nekünk is meg kell küzdenünk, remélem, hogy még sokáig lesz az Észak-Magyarország a megye napilapja!

Uri Mariann főszerkesztő

A Széchenyiről a Zsolcai kapuig, belvárosból a belvárosba költöztünk

A régi sajtóházban 30 évig dolgoztunk, jelenlegi székházunkban több mint 20 éve vagyunk otthon.

3526 Miskolc, Zsolcai kapu 3. – valószínűleg álmából felkeltve is tudja ezt a címet az Észak minden munkatársa. Nem csoda: ide rendeljük az ebédet, a csomagokat, ha szükséges, ezt a címet daráljuk minden hónap elején az aktuális bérlet megvásárlásakor, de erre a címre hívjuk vendégeinket is a szerkesztőségbe.

Az Észak-Magyarország mindenkori közösségének több mint két évtizede a Zsolcai kapu 3. alatt van a második otthona: itt dolgoznak a szerkesztőségen kívül a terjesztési, az értékesítési munkatársak, sőt lapunk call centere is. Nem volt azonban ez mindig így, a Bajcsy-Zsilinszky utcán található egykori sajtóházra valószínűleg még sok mai munkatárs tekint nosztalgiával, annak harmadik emeletén három évtizedig alkotott a szerkesztőség.

A 75. évforduló apropóján felkutattuk mely miskolci épületek adtak korábban otthont az Északnak.

Mindig a belvárosban

Munkánk során első utunk a harmadikról az alagsorba, az archívumba vezetett.

Az 1948-as lapszámok impresszumaiban találtunk először címet: akkor a Deák Ferenc utca (1950 óta Déryné utca) 16. szám alatt dolgoztak a lap újságírói, és a kiadóhivatal munkatársai. Ez az épület ma is áll, többnyire lakások és irodák működnek ott. 1950-től már a Széchenyi utca 30. számmal találkozunk az Észak-impresszumokban. Akik manapság sokat forognak a miskolci éjszakai életben, azoknak ismerős lehet a cím: itt működik manapság a népszerű koncerthelyszín, a Helynekem. A kiadóhivatal egészen 1956-ig, a szerkesztőség viszont csak 1955-ig dolgozott itt, ők – ha hinni lehet az adatoknak – egy évvel korábban elköltöztek a Felszabadítók (ma Görgey) utca 24. szám alá.

Helycserés támadás

Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején és az azt követő időszakban aztán a kiadóhivatal és a szerkesztőség is a Selyemréten működő korabeli Pártoktatás Házában dolgozott, majd 1957-ben a fennmaradt adatok szerint helycserés támadás történt: a kiadóhivatal költözött a Felszabadítók úti irodába, a szerkesztőség pedig a Széchenyi utca 23. szám alá (ez az épület vélhetően a Miskolci Nemzeti Színház mellett állt korábban).

1958: újabb költözést hozott az Észak-Magyarország életében, a lapkészítők a Tanácsház tér (ma Városház tér) 2. szám alá, míg a kiadóhivatal a Széchenyi utca 15–17-be (az egykori Borsod-Miskolci Hitelbank Épülete) költözött.

Munkatársak elmondása szerint egyébként hirdetést egészen sokáig, még a hetvenes, nyolcvanas években is lehetett itt feladni, azután is, hogy 1968. február 19-én a szerkesztőség és a kiadóhivatal is átköltözött az akkor átadott Bajcsy-Zsilinszky utca 13., később 15. szám alatti sajtóházba.

Erről egyébként az Észak az előző napi számában az utolsó oldalon már röviden megemlékezett. Érdekesség, hogy 1969. június 26-án még úgy jelent meg a lap, hogy az impresszumban levelezési címként Bajcsy-Zsilinszky Endre utca 13. egy nappal később, 27-én és onnantól évtizedekig viszont már 15. szám szerepelt.

Huszonegy éve

Egészen 1998. július 27-éig, ekkor hagyta el az Észak a sajtóházat. A Zsolcai kapu 3-ba átköltözés folyamatáról a lap az utolsó oldalon többször is beszámolt: képcikkben mutattuk be a régi folyosót, amin iratokkal teli dobozok álltak, és térképen is többször megmutattuk: a két cím mindössze úgy két perc sétára lehet egymástól.

Szerkesztőségünk lelke, Munkácsi Tünde szerkesztőségi koordinátor már akkoriban is a kiadó munkatársa volt. Ő úgy emlékszik, a költözés több hónapos folyamat volt, nem kapkodták el.

– A régi épületben persze már dobozoltunk, de a lapkészítés nyugodtan zajlott. A Zsolcai kapui új székházban Görömbölyi László akkori főszerkesztővel többször is jártunk, aki folyamatosan ellenőrizte a munkálatokat – mondta Tünde, aki arra is emlékeztetett: az elmúlt több mint huszonegy évben már ezt az épületet is többször korszerűsítették kívül és belül is.

Tajthy Ákos

Az első lapszám: 1944. december 6.

Szabad Magyarország: az első szám a véget érő háború jegyében készült.

Észak 75. Nem volt versenytársa a lapalapításkor az Észak-Magyarország jogelődjének: a Szabad Magyarország első számát 1944. december 6-án láthatták az olvasók, és a fejléc arról tájékoztatta őket, hogy „A felszabadult magyar dolgozó társadalom napilapja”, illetve „A MOKAN komité hivatalos közlönye” az, amit a kezükben tartanak.

Múlt idő

1944 háborús év volt, a II. Rákóczi Ferenc Könyvtár által kiadott „A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei hírlapok és folyóiratok bibliográfiája 1842/1963” című alapos kiadvány a Szabad Magyarországon kívül mégis két további, abban az évben útjára induló kiadványról tesz említést. Az Értesítő március 15-től alkalmanként látott napvilágot, a „felső miskolci katolikusok” számára fogalmazott közleményeket, a Zempléni Reformátusok Lapja első száma pedig 1944. április 1-re datálódott.

Más években nem szűkölködött olvasni valóban a megye közössége. A témában megkerülhetetlen a Miskolcon született, a 27. kötetes Miskolci lexikont jegyző Thurzó Nagy László 1928-as kiadású, A vidéki sajtó története című kötete – a megyei könyvtárban őrzött példány függeléke a miskolci sajtóval foglalkozik. Itt azt olvashatjuk, hogy 1840 körül indult meg a sajtó iránti nagyobb érdeklődés Magyarországon. Kun Miklós, Miskolc főbírája nevéhez köti az írás az első lapalapítási (gondolat)kísérletet, az első helyi újságként említve aztán a Borsod című lapot, amelynek a megjelenését 1866. december 13-ára teszi. A rá következő idő a helyi sajtó virágzó korszaka volt.

Mit ígért a parancsnok?

A Szabad Magyarországra visszatérve: az első szám a véget érő háború jegyében készült. Nem derül ki, hogy kik írták és szerkesztették – a megyei könyvtári bibliográfia megjegyzi: az első felelős szerkesztője Világ Miklós volt. A december 6-i szám felszabadítónak nevezve köszönti a Vörös Hadsereget, és közreadja a katonai parancsnok 1. számú parancsát. Itt a Vörös Hadsereg megnevezése „megszálló”.

Szerző által nem jegyzett, a későbbi, letisztult sajtóműfajok szerint a tudósításra leginkább emlékeztető beszámoló a „Michajlov tábornok kinevezte a város vezetőit” címet kapta, s arról ad benne hírt a lap, hogy a Vörös Hadsereg nevezett parancsnoka a Városháza tanácstermében kihallgatáson fogadta „a város és egyházi hivatalok, a Szálasi-uralom alatt illegálisan működő pártok és a szervezett munkások képviselőit”. A találkozó azt a célt szolgálta, hogy Miskolcon minél előbb helyreálljon a rend, és meginduljon a termelőmunka. A Vörös Hadsereg nem akarja Magyarországon a szovjet rendszert megvalósítani, a maga kormányzati rendszerét a magyar nép maga választja majd meg – ezt mondta a tábornok a jelenlévőknek, akik nem láthattak a jövőbe. Az akkori jelent érintő követelés is elhangzott: „a város lakossága a legnagyobb egyetértéssel működjék közre a német fasiszták szétzúzásában”. A tábornok kinevezte a polgármestert, dr. Gálffy Imrét.

Az írás nem említi, de a nyilas hatalomátvételig is ő vezette a várost, majd 1949 februárjáig töltötte be a hivatalát. A Rákosi-rendszerben kitelepítés és szenvedés volt az osztályrésze. Dr. Gálffy Imre 2013-ban posztumusz Miskolc díszpolgára lett.

Bujdos Attila

Figyelemmel kíséri az egész család az Északot

Nagyon szeret főzni, a recepteket gyűjti, és sokat meg is valósított már.

A kezdeti adatbiztonság nem százszázalékos, így csak az mondható el nagy bizonyossággal, hogy az Észak-Magyarországot Serényfalvi Józsefné, serényfalvai előfizetőnk az első megjelenésektől figyelemmel kíséri. Marikának az újsággal való kapcsolata férjéhez, pontosabban apósához kötődik. Idősebb Serényfalvi József a visszaemlékezések szerint megjelenésétől előfizetője volt lapunknak, és amellett, hogy minden áldott nap átböngészte az újságot, kedves menyének is felolvasást tartott belőle. De nemcsak úgy elnagyolva, hanem a postacímtől a felelős kiadóig minden adatott megismert az ifjú asszony – emlékszik vissza ma is.

Saját előfizetés

Házasságuk után költöztek Serényfalvára, és innen eredeztethető a saját előfizetésük is. A lapot a kezdetektől fogva kedveli és mindennap örömmel olvassa. Jó ideig két példányt is járatot, lányáékat is meglepte egy előfizetéssel, akik szintén hűséges olvasók lettek. Újságolvasási szokásairól Marika elmondta: szinte minden rovatot elolvas, áttanulmányoz az újságban. Szeret tájékozódni a megyei és a térségi hírekről, de a politikai tudósításokat is szívesen olvassa a lapban. Nagyon szeret főzni, a recepteket is gyűjti, és sokat meg is valósított már az újságban megjelentek közül. Igazából egy apró gondja van az újsággal, a szeme már nem a régi, így csak nagyítóval tudja olvasni a betűket.

Az időközben elhunyt férje is hűséges olvasója volt az Északnak, korán reggel felváltva lapozták át az aktuális lapszámot, megbeszélve az érdekesebb információkat. Marika néni gyermekei és unokái körében ünnepelte a 75. születésnapját – az ekkor készült fotóval kívánunk neki jó egészséget, hosszú újságolvasással töltött éveket.

Pap Gyula

Kézirat, írógép. Film és a papírkép: mindez már a múlté. Emlékezünk...

A digitális forradalom derékban kapta el az újságkészítést is.

Az utóbbi évek, évtizedek digitális változásai olyan hatással voltak a ma emberére, mint egykor az ipari forradalom. Sokan – különösen az idősebbek – úgy bámultak rá a digitális világ vívmányaira, mint a klasszikus ipari forradalom idején eleink a gőzmozdonyra. A hírszolgáltatásnak, újságkészítésnek is fel kellett kapaszkodnia az információs szupersztrádán száguldó expresszvonatra, hogy tartani tudják a lépést a villámgyors változásokkal. Ezzel a helyzettel szembesültek megyénk napilapjai és szerkesztői, újságírói, fotóriporterei.

A kilencvenes évek elején bekövetkező hazai gazdasági és társadalmi rendszerváltás még nem hozott azonnali változást az újságkészítés technikai vetületében, hiszen a digitális technika és az internet megjelenésére és elterjedésére még egy jó évtizedet kellett várni. E sorok írója ifjú újságíróként, majd szerkesztőként saját bőrén érezte meg a változás minden rezdülését.

A flekkből karakterszám lett

Az újságcikkek kezdetben – sok-sok évtizeden keresztül – úgy készültek, hogy a zsurnaliszta odaült az írógépe elé, betett egy papírt a gépbe, és elkezdte a klimpírozást. Aki képzettebb volt – ilyenek voltak kevesebben –, öt ujjal, a gépírásban kevésbé jártasak két ujjal. Jó esetben lehetett gépírónőnek diktálni, így valamivel felgyorsult a kézirat készítése. Így készültek az újságcikkek, a mérték pedig a gépelt oldal, azaz a flekk lett.

A flekk szó egyébként a német anyanyelvű nyomdászok által terjedt el Magyarországon. Huszonhatszor hatvan leütést számítottak egy flekknek, ebből lett a számítógépes korszakban az 1800–2000 karakter. A kéziratnak kettes sortávolsággal kellett íródnia, hogy a szerző, a szerkesztő és a korrektor a sorok közé tudja beírni a szükséges javításokat, amelyek esetében az egyetemes korrektúrajelek voltak az irányadók.

Az írógéppel elkészített kézirat aztán megkezdte fizikai útját a lapkészítés folyamatában. Átment a rovatvezető, az olvasószerkesztő, a tervezőszerkesztő kezén, és irány a nyomda, ahol akkoriban még ólom alapanyagú magasnyomással készültek a lapok.

A számítógép megjelenése az első időszakban csak annyiban változtatott a munkameneten, hogy a cikkek azon ké

szültek, és a memóriában tárolhatók is voltak, de a megírást követően kinyomtatták őket, és végigvándorolták az előbb felvázolt utat.

Az internet és a hálózatok megjelenése jelentette a hatalmas ugrást, hiszen onnantól fogva kiadványszerkesztő programmal, számítógépen készültek a lapok, így az Észak-Magyarország is. A kéziratok virtuálissá váltak, számítógépen megjelenő dokumentumokká avanzsálódtak, a flekk kifejezést pedig felváltotta a karakterszám. Az internet térhódításával pedig a világ bármelyik tájáról a másodperc töredéke alatt el lehet juttatni egy dokumentumot bárhová.

Harminckét kattintásnyira

Hasonló vagy talán még nagyobb utat járt be a sajtófotózás. Erről Bujdos Tibor, az Észak-Magyarország vezető fotóriportere tud hosszan mesélni, hiszen ő már a lap fotóriportereként tevékenykedett abban a bizonyos hőskorban, amikor még hagyományos fényképezőgépen fekete-fehér filmre készültek a képek.

A fotóriporter kapott mondjuk napi két tekercs 32 kockás Fortepan filmet (ez volt a legelterjedtebb). Nem lehetett ész nélkül kattintgatni, mert akkor hamar elfogyott volna a film. Azt sem látta a fotóriporter, hogy sikerült a kép. A filmet laborban előhívták, a filmről papírképek készültek, amelyek közül a szerkesztő – jó esetben képszerkesztő – kiválasztotta a neki megfelelőt.

A papírképet még megvágták a szükséges formátumra, aztán – méretezés után – irány a nyomda, ahol elkészült a megfelelő méretű raszteres film. Ebből aztán klisé készült, amely – beillesztve betördelt oldalba – részévé vált a készülő újságnak.

Az első forradalmi lépés a színes technika megjelenése volt, amely persze lényegesen költségesebb volt, és spórolni kellett az anyaggal. Divatba jöttek a 12 kockás filmek, a fotóriporternek így 12 kattintása volt, hogy megörökítse az adott történést. Az előhívást és nagyítást kezdetben külső vállalkozások végezték. Az újságba megfelelőnek talált képet aztán beszkennelték, és úgy használták fel. A saját előhívó berendezések már a fejlődés következő állomásához tartoztak.

Újabb ugrást jelentett a digitális fényképezőgépek térnyerése, amely mind a mai napig tart. A fotóriportert igazából csak a memóriakártya kapacitása korlátozza, de egy jobb kapacitású kártya képek ezreit is képes tárolni. Az okostelefonok megjelenése óta már nem nagy dolog egy eseményről helyből, azonnal képet küldeni felhasználásra.

És a digitális forradalomnak még csak a közepén tartunk.

Szaniszló Bálint

Hosszú évek munkája után a kézbesítők kicsit családtagok is

Takács Sándorné Erzsike huszonnégy éve, Kövesdi Béláné Márti huszonöt éve kézbesíti lapunkat.

Takács Sándorné Erzsike huszonnégy éve kézbesíti az Északot, az utóbbi években Miskolcon, az avasi lakótelepen, ahol ő maga is él. Fél négykor ébred minden­nap, hogy az Ifjúság úton, a Szentgyörgy út egy részén, a Testvérvárosok útján és a Középszeren minden előfizetőnek pontosan megérkezzen az újság. A kézbesítő hátizsákon kívül elmaradhatatlan társa egy szatyor, abban van a kis irodája, ahogy az egyik kedves előfizető találóan megjegyezte.

Ahol tud, segít

– Élelmiszer-eladó az eredeti foglalkozásom, de fiatalon volt egy súlyos betegségem, ami váltásra kényszerített. Egy újsághirdetésre jelentkeztem, és egyetlen nap betanítás után már önállóan végeztem a munkám. Az első két hónap nehézkesebb volt, de utána már nagyon belejöttem – mesélte lelkesen Erzsike, aki nagyon szereti a munkáját. – Előfordultak vicces esetek, mint amikor összekevertem két lépcsőházat, és rossz postaládába dobtam két újságot is. A visszaszerzésükhöz nagy segítséget nyújtott a kézbesítőtáskám és a leleményességem is. Sokszor érzem, hogy szeretnek és várnak az előfizetők, mint az a hetven év körüli hölgy, aki a nyári hőségben friss limonádéval, a téli hidegben meleg teával vár a postaláda mellett, ­rossz időben pedig aggódik, nehogy bajom essen. Annak is örülök, hogy ahol tudok, én is segíthetek. Megbeszéltem egyszer egy idős hölggyel hogy délután négyre megyek az előfizetés összegét beszedni. Amikor becsengettem, kiszólt, hogy nem tud ajtót nyitni, mert reggel elesett, és nem tud felállni. Szerencsére fejből tudta a keresztfia telefonszámát, akit egyből felhívtam, és hamar odaért, ráadásul – minden jó, ha a vége jó – mentőt sem kellett hívni a nénihez.

Családi „vállalkozás”

Kövesdi Béláné Márti Kánóban lakik, és volt már a hónap kézbesítője is. Huszonöt éve ébred ő is hajnali fél négykor, hogy négy órakor már indulhasson is a felsőkelecsényi lerakóhelyhez, ahol felveszi az újságot. Onnan átmegy Szuhogyra, ahol csak lerakja a helyi kézbesítőnek az újságot, majd kézbesít Alsótelekesen, Felsőtelekesen, Égerszögön, Teresztenyén, Szőlősardón, és úgy tér vissza Kánóba.

– A kezdetekkor édesanyám volt a helyi postás, én pedig házi gondozónőként, majd a helyi hivatalban dolgoztam. A testvérem akkor jött vissza gyesről, és elvállalta, hogy kézbesíti az Északot. Közben édesanyám elment nyugdíjba, a testvérem vette át a munkáját, de postai dolgozóként nem folytathatta az újságkézbesítést. Átvállaltam tőle, mert össze tudtam egyeztetni a munkámmal – kezdte Mártika, aki huszonöt év alatt egyszer aludt csak el, akkor is tíz percre.

– Jólesik a kedvesség, amivel fogadnak. Az egyik néni a kezdetektől mondta: édes csillagom, én addig járatom az újságot, amíg te vagy a kézbesítő. Most már kilencven­éves a hölgy, és még mindig hordom neki az újságot, de van olyan előfizetőm is, akinek a kezdetektől, hetvenöt éve jár a lap. Nagyon szeretem a kutyákat, de még így is előfordult egyszer, hogy amikor dobtam volna be az újságot, a kapu alatt kiszökött a család kutyája, és még az autóba is be akart mászni utánam. Az újsággal kopogtattam az orrát, hogy be tudjak szállni végre.

Novák Krisztina

Adamovics Ilona: örök kíváncsinak születtem

Szinte az egész, munkában töltött életem az Északhoz és az újságíráshoz kötött, mást el sem tudtam képzelni. Örök kíváncsinak születtem, s ez volt az a hely, ahonnan – sokáig azt hittem, hogy – mindenbe belelátok – kezdte visszaemlékezését a 88 éves, mindenki által csak Ibikének szólított egykori kolléganőnk, Adamovics Ilona, aki évtizedeket húzott le szerkesztőségünkben.

A hatvanas évektől

– ­Gyógytornászdiplomával 1956 októberétől öt évet ugyan a kórházban dolgoztam, de rájöttem, hogy ez a terület nem az én világom, és a hatvanas években jött a megbocsátás ideje, és visszahívtak. Igent mondtam, mert akkor már nem volt katonás a szerkesztőségi élet. Jó volt, hogy ingyen el lehetett végezni levelező úton az egyetemet, nekem a magyar–történelem szak adatott meg. Járt a tanulmányi szabadság a vizsgák előtt, aztán útiköltséget is térítettek. Annak idején egyébként zöldfülű, a gimnáziumból éppen a nagy életbe kikerült slapaj voltam, aki senkit nem ismert a városi vezetők közül. Lassan hetven esztendeje, úgy 1951–52-ben ünnepséget tartottak a miskolci Kossuth-szobornál és bedobtak a mély vízbe, egy kis tudósítást kellett írnom. Akkoriban éppen új, nagyon szigorú ember töltötte be a megyei párttitkári tisztséget… Az esemény végén boldogan rohantam a szerkesztőségbe, hogy megírjam életem első cikkét, amely meg is jelent a másnapi első oldalon. Aztán megszólalt a főszerkesztő asztalán a telefon, a vonal végén pedig a ­párttitkár üvöltött. Számonkérte rajtam, rajtunk, hogy mintha ott sem lett volna, kihagytuk a nevét. Megjegyezte: ez mégiscsak disznóság, hiszen mint sorolta, az egész hírt ő diktálta az újságírónak… Bizonyos cikkeket persze az átkosban a főnökök nem mertek vállalni, és ezeket fel kellett vinni az elvtársakhoz. Grósz ­Károllyal, a megyei pártbizottság egykori első titkárával például lehetett vitatkozni. Kétszer is jártam nála, és mindkétszer kedves és barátságos volt. Jót ­vitatkoztunk, a vége pedig az lett, hogy Ilonka, hagyja ezt a fenébe, nem kell ez. Vagyis ha valaki akarta, és kellően bátor volt, elmehetett a falig.”

Kolodzey Tamás

A távolban is olvassák

Hajdúnánáson, Nyíregyházán, Németországban, de az USA-ban is olvassák az Észak-Magyarországot.

Észak 75. Azt gondolnánk, hogy az Észak-Magyarországot olyanok fizetik elő, akik a megyében élnek, holott ez nem mindig van így. Több olyan olvasóra is bukkantam kollégáim segítségével, akik más megyékben élnek, az ország középső vagy keleti tájain, mégis a mi lapunk előfizetői. Közülük néhányat megkerestem, hogy meséljék el, miért ragaszkodnak ehhez a napilaphoz.

A szíve ide húz

Éles Józsefné 2006 óta előfizetője a lapnak, de nem a megyében, Hajdúnánáson él, 1971 márciusában ment oda férjhez. Azelőtt Miskolcon élt, a Nagy Miskolci Állami gazdaságban dolgozott adminisztrátorként. Azóta is honvágya van, a szíve haza húzza. Szülei minidig is Borsod megyében éltek. Édesanyja 94 éves, Mályiban lakik. Rendszeresen, hetente legalább kétszer meglátogatja őt. Mindene volt Miskolc, ma is nagyon szívesen hall róla, és minden érdekli, ami itt történik. Amikor olvassa az újságot, azt érzi, szinte otthon van – ezt a könnyeivel küszködve mondta. Két felnőtt fia van, akik közül egyikük a borsodi megyeszékhelyre költözött.

Eddig mindig Borsodban éltek, és az Észak-Magyarország előfizetői voltak, legutoljára Hejőpapin laktak. Most Újtikoson él, itt kapja meg minden nap a megyei napilapot 2017 óta Makrányi Gáborné.

A település Tiszaújvárostól nincs messze, de már nem a mi megyénk. Olvasónktól megtudtam, hogy mivel Debrecenben és környékén nem ismer senkit, azok a hírek nem különösebben érintik. Ezzel szemben a Borsod-Abaúj-Zemplénben történtek és a miskolci hírek inkább. Mivel mindig szerette az Északot, ezért úgy gondolta, megkérdezi, elhozzák-e neki másik megyébe is. Nagyon örült, amikor válaszként azt kapta, hogy igen. Nem bánta meg.

Már többször megpróbálták rávenni, hogy a Hajdú-Bihari Naplót fizesse elő, de nem hagyja magát, kitart mellettünk – állítja Herczeg Rezső. Kazincbarcikáról költöztek Tiszacsegére, és már régi Észak előfizető, ezen nem akart változtatni.

Sok rokon, ismerős

Érdeklik a borsodi hírek, mi történik azokkal, akik itt élnek, hiszen nagyon sok rokona, ismerőse van a térségben. A politikát nem kifejezetten szereti, szívesebben olvas közéleti, kulturális eseményekről tudósításokat. Úgy fogalmazott: „az iskolában is mondták, hogy lapozzál fiam, hát én lapozok”.

Az általam megkeresett olvasók sorában kicsit „kakukktojásnak” számít Kiss László, viszont mégis a témához kapcsolható. Hiszen a 89. születésnapját nemrégiben ünneplő úr nem a nyomtatott, hanem a Digitális Észak előfizetője. Ő ugyan megyénkben él, de folyamatosan járja a világot, viszont mindenhol szereti az itthoni híreket olvasni. Így bármikor, bárhol elérheti az újságot. Utazásairól rendszeresen beszámol profilja alatt a közösségi oldalon, illetve saját weboldalán. Európa minden országában járt már, de Afrika és az Egyesült Államok számos országát is meglátogatta. Körutazásai során virtuálisan mindig vele volt az Észak-Magyarország. Legutóbb április végén Jeruzsálemben volt. Sajnos a Via Dolorosa kanyargós útján érte egy kisebb baleset, ezt figyelmeztetésnek vette, ezért úgy gondolja, már felhagy utazásaival, de az Észak olvasásával nem.

Nagy-Hankó Krisztina

Hirdetések az Északban – régen. Mi változott?

Az 1944-ben alapított – akkor még csupán két oldalon megjelenő – „Északmagyarország” kezdetben szigorúan csak politikai eseményekről cikkezett.

Az első keretes hirdetések, ennek szellemében, egyszerűek és puritánok voltak. Az egyik 1948-as lapszámban a következő olvasható: Szövetek legolcsóbban mosóárúk nagy választékban LINOLEUM Széchenyi utca 6. Itt még nyugodtan elhagyták a vesszőket, a hatos szám mellett nem szerepelt pont, és a mosóáruk szót sem úgy írták, mint napjainkban.

Kissé pikáns

Ugyanebben az évben felbukkant egy érdekes, kissé pikáns hirdetés is a lapban. Egy bikinis Marilyn Monroe-ra hajazó hölgy kacsint az olvasóra csintalanul, miközben a hirdetés szövege a „Legszebb fürdőtricók”-at és pizsamákat kínálja a legolcsóbban.

Tíz évvel később már sokkal felszabadultabb a hangnem, és az ékezetek valamint a különböző grafikai elemek is megjelennek. „Most vásároljon! / Szezonvégi kiárusitás a Miskolci Ruházati Bolt szaküzleteiben. / Többezer áruféleség mérsékelt áron!” / A „földművesszövetkezet” pedig már a „régi ár” és az akciós „új ár” feltüntetésével csalogatja be boltjaiba a vásárlókat.

A Patyolat 1968-ban már sokkal több információt közvetít a hirdetéseiben, megjelennek a vesszők és próbálják picit ritmusossá tenni a szöveget.

„Nem lesz gondja az új évben, ha most adja be pecsétes, vagy gyűrött ruháját, mert 10 nap alatt kitisztítja a Patyolat / Mosást, festést 10 nap alatt elkészít. /Átvevőhelyek a város minden részén.

Egy évtizeddel később, karácsony előtt két típusú hirdetés viszi a prímet: az álláshirdetések és a nyári utazási lehetőségeket taglalók. A Centrum Áruház azért gondolt a karácsonyra, ha vesszőkre nem is, és náluk már a logó is felbukkan: „Centrum Hétfői AJÁNLATA / 20% / Műanyag Pille szék aranyvasárnap is!”

Az 1988-as lapszámokban már Commodore 64 számítógéppel is vezérelhető videómagnókat kínálnak vállalatoknak, de a reluxa sem ismeretlen fogalom már, a vesszők és mondatvégi írásjelek elhelyezése viszont kicsit eklektikus. Mintha a hirdetések felülírhatnák a helyesírási szabályokat.

Ez a hirdetés már telefonszámot is tartalmaz. Érződik, hogy közeleg a 21. század.

Novák Krisztina

Az arculat más lett, az Észak-Magyarország maradt

Folyamatosan fejlődött, változott a megyei lap az elmúlt 75 évben.

Észak 75. Több mint húsz arculata volt az Észak-Magyarországnak az elmúlt 75 évben, és ez a mondat még úgy is igaz, ha a jogelőd Szabad Magyarország vagy Felvidéki Népszava arculatait nem számoljuk, és akkor az Abaúj Népéről még nem is beszéltünk. Egyébként pedig számoljuk, azért hívjuk őket jogelődnek.

Az Észak-Magyarország lényegében a Felvidéki Népszava és a Szabad Magyarország jogutódja. A Felvidéki Népszava a Szociáldemokrata Párt, míg a Szabad Magyarország a Magyar Kommunista Párt újságja volt. A lap 1948. április 1-én magába olvasztotta az Északmagyarországot, április 16-án a Felvidéki Népszavát, majd az év decemberében az Abaúj Népét. A második összeolvadást követően 1948. április 16-tól Északmagyarország, majd Észak-Magyarország címmel jelent meg.

Változó alcímek

Alcímei között szerepelt a Magyar Dolgozók Pártjának megyei Bizottságának lapja (1950–1951), Az MDP Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Pártbizottságának lapja (1951–1956), majd az 1956-os forradalom és szabadságharc után a Magyar Szocialista Munkáspárt Borsod megyei Bizottsága lapja (1957. július 5.). A rendszerváltozás környékén politikai lap lett a megnevezés, később Borsod-Abaúj-Zemplén Független Napilapja, később Miskolc és Borsod-Abaúj-Zemplén Független Napilapja. A két­ezres évek végétől az alcím: Független Napilap.

A lap megalakuláskor a lap mindössze kétoldalas (egy lap) volt, később négy, az ötvenes években hat, 1969-től nyolc oldalon jelent meg.

Tajthy Ákos

Ötletektől a postaládáig, így készül ma az Észak

Nappal írjuk, fotózzuk, este tördeljük, éjszaka nyomtatjuk, hajnalban pedig kézbesítjük az Északot.

Borsod-Abaúj-Zemplén. Nem tudom, gondolnak-e arra kedves olvasóink, amikor reggel, a frissen főzött kávé mellé kinyitják az Észak-Magyarországot, hogy hány ember munkája van a lapban, és hogy milyen hosszú utat tesz meg, amíg az önök postaládájába kerül.

A szerkesztőségben

Az Észak-Magyarország készítése a reggeli lapindító értekezleten kezdődik. (Igazából már az előző este, amikor az ügyeletes szerkesztő tervet készít másnapra, hogy melyik oldalon milyen érdekes írásokkal lepjük meg olvasóinkat.) A lapindítón derül ki, aznap kire milyen feladat vár, mondja Hajdu Mariann szerkesztő. Délelőtt és délután az újságírók elkészítik a megbeszélt írásokat, a fotóriporterek pedig a kért fotókat. Az írások egy szerkesztőségi rendszerbe kerülnek, az úgynevezett cms-be.

Ekkor lendülnek munkába a szerkesztők, akik maguk is írnak cikkeket, interjúkat és egyéb anyagokat. Elolvassák az elkészült írásokat, ha kell, javítják, majd az úgynevezett InCopy program segítségével előtördelik az oldalaikat, amibe a fotókat is beteszik. Ezután kerülnek át az oldalak a tördelőkhöz. Ők egy másik programot használnak, az úgynevezett InDesign programot. Erről már Csohány Csaba designer beszél. Mint mondja, a szerkesztőkkel a nap folyamán végig együtt dolgoznak. Reggel a szerkesztők kiválasztják az oldalukhoz szükséges sablonokat. A tördelők ennek alapján elkészítik a „tükröt”, azaz felrakják a megfelelő felületre az oldalkereteket. Amikor a szerkesztők elkészítették az oldalt, a tördelők elvégzik az apróbb finomításokat, majd a korrektornak továbbítják, aki Debrecenben dolgozik. Ha ez is megvan, az oldalba bekerülnek a már feldolgozott fotók. Még egy ellenőrzés történik a főszerkesztő és a heti szerkesztő részéről, majd az oldalak pdf-formátumban kerülnek a nyomdába.

A nyomdában

A nyomdánk szintén Debrecenben van, itt már Dubóczki Tibor nyomdavezető meséli el, hogyan lesz a digitális úton készített lapból megfogható, a reggeli kávé mellé kinyitható újság.

– Az Észak-Magyarország utolsó oldala este fél 10-re érkezik meg. Az úgynevezett előkészítőben a munkatársak színre bontják az oldalakat, minden színből külön lemezt készítenek. Ezeket a gépmesterek helyezik be a nyomógépbe, és tulajdonképpen ekkor kezdődik el a nyomtatás. A 16 oldalas Észak-Magyarország egynapi papírszükséglete 1300 kilogramm. Amikor lekerül a nyomógépről, az úgynevezett expedícióba kerül, ahol a munkatársak „feldolgozzák” a napilapot, hogy szállítható állapotú legyen. Az Észak éjfél körül készül el. A nyomdából 3 autó indul az újságokkal Borsod-Abaúj-Zemplén megye felé – sorolja a nyomdavezető.

Úton a lap

Innen már Kálmán Mária, az Észak-Magyarország terjesztési csoportvezetője veszi át a szót. Megtudjuk, a nyomdából érkező autók a különböző elosztóhelyekre és lerakópontokra szállítják a lapot, a kézbesítőhöz hajnali fél 2 és 3 óra körül jut el az újság. Van, aki rögtön elkezdi a kézbesítést, mások csak 4-5 óra körül. Megyénk szinte minden településén olvassák az Észak-Magyarországot, mindössze két olyan település van, ahová nem jár a megye napilapja.

Hegyi Erika

Találkozásom az Északkal

Az Észak-Magyarország és a Borsod Online jelenlegi újságírói vallanak kapcsolatukról egy „hetvenöt évessel”.

Tablóképünkön szerkesztőségünk tagjai láthatók: ők készítik az Észak-Magyarországot és a Borsod Online-t nap mint nap. A felső sorban (balról) Berecz Csaba, Ádám János, Bujdos Tibor, Tajthy Ákos, Bujdos Attila, Detzky Anna, Kolodzey Tamás, Novák Krisztina, Bartók Nándor, Pásztor Attila, Bájer Máté, Szaniszló Bálint, Kozma István és Vajda János látható. Az alsó sorban: (balról) Hajdu Mariann, Bukovenszki-Nagy Eszter, Zöldi Anikó, Uri Mariann, Nagy-Hankó Krisztina, Hegyi Erika és Munkácsi Tünde. A fotóról néhányan hiányoznak. Aktívan vesz részt a lapkészítésben Bánhegyi Gábor szerkesztő, Molnár István sportszerkesztő, Dudás Flórián online szerkesztő, Horváth Imre, Pap Gyula és Marosréti Ervin újságírók is. Munkánkat segítik: a külsős tudósítóink, valamint a technikai részleg, az értékesítés, a terjesztés és a call center munkatársai.

Uri Mariann

Nyíregyházán születtem, és immár többet éltem Miskolcon, mint a szomszédos megyeszékhelyen. Hogy miskolci lettem, azt a Spider Mentőcsoportnak köszönhetem, mert tagjaik közt találtam meg életem párját.

Az Észak-Magyarországnál 2001 nyarától dolgozom. Hogy kerültem ide? Jómódú vállalkozó kiterjedt üzleti érdekeltséggel és kellő becsvággyal – ennyi kellett hozzá, hogy megalapítsunk egy zárt körben terjesztett gazdasági magazint. Kicsi, de lelkes csapat voltunk, akik azon dolgoztunk, hogy a tulajdonos jelentősebb támogatása nélkül is megálljunk a lábunkon. Hogy menne-e, sajnos nem volt alkalmunk bizonyítani, mert a tulajdonos korántsem anyagi természetű gondjai miatt kénytelenek voltunk szüneteltetni a lapot. Vártuk, hogy rendeződjön a helyzet, eleinte türelmesen és bizakodva, de egy idő után már kevesebb meggyőződéssel. Nyáron a fű sem nőtt, így már akkoriban sem volt könnyű új munkát találni. Kapcsolataim révén jutottam el az Északhoz, ahol éppen gazdasági rovatvezetőt kerestek. És bár elsősorban a mentőkutyások szóvivőjeként ismert Kiss László akkori főszerkesztő, bizalmat szavazott nekem. Augusztus végén kezdtem, és alig két hét múlva megmutathattam, nemcsak abban je­leskedem, hogy a kollégákat tájékoztassam a katasztrófahelyzetekről, hanem ahhoz is értek, hogy vészhelyzetben gyors döntéseket hozzak. A World Trade Center ikertornyainak támadása, és az emiatt kiadott éjszakai különszám jelentette számomra a mély vizet az északos munkámban.

Lassan 2 éve pedig főszerkesztőként irányítom a napilapnál, illetve hírportálunknál, a Borsod Online-nál folyó munkát.

Bánhegyi Gábor

Ez egy végtelenül egyszerű történet. A szüleim annak idején azt szerették volna, hogy orvos legyek. Azt is hozzá tették, leginkább sebész. Jómagam pedig inkább autóbuszsofőr szerettem volna lenni. Lehetőleg Miskolcon, helyi járaton. A négyes volt a kedvencem, később a harmincegyes. Nincs magyarázat. Ezért lettem újságíró. Nem azért, mert abban tükröződik a szülői szándék és a gyermeki elhatározás egyidejűleg, mert nehéz lenne találni átfedést, legfeljebb annyit, a buszsofőrt is műthetik szükség esetén, és a sebész is utazhat autóbuszon.

Bár mind igaz, ami eddig leíródott, a még valódibb történet ennél jóval prózaibb. A középiskolai magyartanárom valami olyasmit látott bennem, amit magam sem. Gyakran kért arra, írjak az iskolai újságba. Ha az összes még megmaradt agysejtemet (azt a négyet, ötöt) megerőltetem, akkor sem emlékszem, mikről írtam, de mindig megdicsért érte. Az ifjonti hiúság legyezgetése pedig nagyon veszélyes, így mire észrevehettem magam, a pályán találtattam. Sebész még nem látott, buszon viszont utazom olykor.

Bujdos Attila

Az első találkozásom az Északkal a lap újságíró stúdiója volt – ezt Ónodvári Miklós szervezte, a nyolcvanas évek elején. A laphoz Hajdu Imre, az Észak-Magyarország akkori főszerkesztő-helyettese hívott 1993-ban. Előtte 1984-től a Déli Hírlapnál dolgoztam, utoljára a színházi összeállítások készítőjeként, és városházi tudósítóként. A megyei újságnál a hetente megjelenő miskolci melléklet szerkesztése lett a dolgom. Ezek voltak az első mutált kiadványok az Észak történetében. Priska Tibor főszerkesztő-helyettesként felügyelte és segítette a munkánkat, meglehetősen nagy szabadságot hagyva a lapkészítésben. Érdekes hangulatú szerkesztőség volt ez akkor, a Déliétől eltérő munkamenettel és munkatempóval. Ami a megérkezést illeti, sokat lehetett épülni a Filip Gabival folytatott hosszú beszélgetésekből. Volt, akitől inkább a szakmáról lehetett tanulni – Hajdu Imrétől alaposságot, vagy hogy a helyismeret elkötelezettség is, egyáltalán, hogy az újságírás egyben elkötelezettség –, másoktól az életről. Az akkoriak közül ma négyen vagyunk északosok.”

Hajdu Mariann

Északos gyerek vagyok, édesapám ugyanis évekig volt a lap újságírója. Annak idején úgy 5 évesen szerepeltem is a lapban egy fotó erejéig: érett a cseresznye a miskolci Bulcsú utcai óvodában, a szüretről készült képen a háttérben ott pózoltam én is. Bár maga az újságíró pálya mindig is vonzott – ha megláttam egy írógépet, azonnal rávetettem magam – mégis más területeken próbálkoztam: úgy gondoltam (hogy jövök én ahhoz?), nem lépek apám nyomdokaiba. Voltam magyartanár, külföldön bébiszitterkedtem, aztán tanítottam újra, de az újságíró „fíling” nem hagyott nyugodni.

A Hírnök hetilapjainál kezdtem. Majd jött a gyes, s amikor másfél éves lett a kisebbik lányom, egyik nap csörgött a mobilom. Bujdos Attila volt, s kérdezte, nincs-e kedvem az Északnál dolgozni. Nem is gondolkodtam rajta. A miskolci térségi oldalakat kellett készítenem. 2003-at írtunk akkor…

Szaniszló Bálint

Kötődöm Miskolchoz, kötődöm a megyéhez, ha kell kardot rántva is igyekszem megvédeni, ha valaki bántani merészeli. Márpedig merészelik. Valami ilyesmi vezetett arra harminc esztendővel ezelőtt, hogy újságíró legyek. A történelmi pillanat úgy történt, hogy besétáltam a Déli Hírlap akkori főszerkesztőjéhez azzal a kéréssel, hogy mondja el, miként lehetnék újságíró. Ő meghökkent ezen, majd azt mondta, hogy vigyek be írásokat. Vittem is: az egyik az olimpiai bajnok Egerszegi Krisztináról szólt, a másik pedig az akkoriban Miskolcon fellépő Hobóról. Utóbbi meg is jelent. Aztán következett néhány hónap szünet, mert az élet másfelé sodort. Egy februári napon 1989-ben jött egy telefon, hogy hová tűntem, ott az újságírói álláshely, ami rám vár.

Így kezdődött az egész, ami immár harminc éve tart. A szakma csínját-bínját a Déli Hírlapnál tanultam meg tapasztaltabb kollégáimtól, megfizethetetlen iskola volt. A sors aztán úgy akarta, hogy a Déli Hírlap ne legyen többé, ekkor csatlakoztam az Észak-Magyarország táborához, hogy tudásomat itt kamatoztassam tovább. Ma már az ebben a közösségben eltöltött idő a hosszabb. Miskolcot és a megyét ma is védem a képzeletbeli karddal.

Hegyi Erika

Amikor a ’90-es évek végén megszűnt a munkahelyem, és azon gondolkoztam, hogy hogyan tovább, bevillant egy gyermekkori emlék. Nyolcadikosok voltunk, amikor a pályaválasztással foglalkozó osztályfőnöki órán Emese kijelentette: „szerintem Erikának újságírónak kellene lennie.” Ábrándoztam persze erről, a főiskolai évek alatt jártam az Észak-Magyarország újságíró stúdiójába, de soha nem mertem volna bekopogtatni egy szerkesztőség ajtaján. Úgy gondoltam, az ilyesmihez sokkal több élettapasztalat és ismeret kell, mint ami nekem akkor volt. Felnőttként, munkanélküliként viszont már tudtam, bátraké a szerencse, és hogy mindent meg lehet tanulni, amit igazán akarunk. Aztán minden úgy történt, mint a mesében. Felhívtam Kiss Lászlót, az Észak akkori főszerkesztőjét. Ő azt mondta, jelentkezzem Bujdos Attilánál, aki a társadalompolitikai rovat vezetője volt. Így tettem, vittem neki néhány írást. Aztán ő is adott egy témát, két hét múlva pedig már az Észak-Magyarország újságírója voltam. Ennek épp 19 éve és két hónapja.

Munkácsi Tünde

Mintha tegnap lett volna, amikor mintegy 50 emberrel együtt az Északhoz jöttem felvételi elbeszélgetésre 1995-ben. Az akkori főszerkesztő – Görömbölyi László – nekem szavazott bizalmat. Nehéz volt az első időszak, minden új volt, rengeteg ismeretlen feladat, munkatárs, nehezen szoktam meg az új körülményeket. Aztán eltelt néhány hét, 1 hónap, 10 hónap, 10 év, egyre jobban éreztem magam, és 24 éve már, hogy az Észak-Magyarországnál dolgozom. Sokáig volt bennem bizonytalanság, amikor az LKM-et elhagytam, de ma már tudom, hogy jól döntöttem.

Az eltelt 24 év nagyon sok és változatos munkával telt. Túléltem – többedmagammal – a szerkesztőség, a kiadó költözését, rengeteg változást. Voltak nehéz napok, hetek, de összességében mondhatom, hogy jól érzem itt magam, szeretem, amit csinálok. Minden nap új feladatok, új kihívások, nincs két egyforma nap.

Detzky Anna

Detzky Anna 37 éves, budapesti bölcsész, 3 és fél éve él Miskolcon, 20 hónapja újságíró az Észak-Magyarországnál, ahol lassan megtanulja a helyesírást. A miskolci mérnök szülei remélték, hogy tudós válik belőle, de 15 évesen egy budai elit gimnázium reáltagozatán elkezdett fizikaórán verseket írni. Mire leérettségizett, elfogyott az önbizalma. Az ország összes bölcsészkarára jelentkezett, hogy diplomás lehessen. Meglepetésére elsőre fölvették a Károlira magyar szakra, ami mellé kizárásos alapon a kommunikációt választotta, mert bár írni nem tud, de a könyvekből nem él meg. A szak annyira könnyű volt, hogy többször lett kitűnő, 8 év alatt. A gödöllői mamahotel kényelmes, de harmincasként már önálló és szabad akart lenni. Szereti a kihívásokat, eljött Miskolcra önkénteskedni romák közé, és beköltözött a nagyszülei üres lakásába. Megszerezte a hiányzó nyelvvizsgáját, és az esélytelenek nyugalmával jelentkezett az egyetlen, igen nívós laphoz a régióban, amiről hallott. Fölvették. Előtte még sohasem csinált ilyet, de azóta is itt van. Maga sem érti, hogy ő így szabad.

Tajthy Ákos

Az Észak-Magyarországot először nagyszüleimnél láttam az asztalon, nekünk pedig Déli Hírlap járt, és én mindig kíváncsian lapoztam fel mindkét újságot, van-e benne valami Miskolcról szóló cikk.

Később, mikor már a sajtó felé kacsintgattam – tizennégy évesen először –, már nemcsak azt néztem meg, hogy mit ír az Észak, hanem azt is, kik írják. Aztán jött a középiskolai, majd az egyetemi lap – utóbbiban már újságíróktól tanultam…

A Zsolcai kapui szerkesztőség kék lépcsőit először 2008-ban másztam meg: akkor Hajdu Mariannhoz érkeztem, aki annak apropóján készített velem interjút, hogy elsőként kaptam Furmann Dávid Alapítvány egyetemi újságírói díjat (amit amúgy az Észak akkori főszerkesztő-helyettesétől, Bujdos Attilától vehettem át).

Dolgoztam a MiNapnál és a barcikai tévénél, ahol sok ismerőst szereztem és még többet tanultam. Munka közben valamennyire az Északosokat is megismertem.

Aztán a sors úgy hozta, hogy tavaly április óta napi szinten mászhatom meg azokat a kék lépcsőket – már a mai főszerkesztőtől, Uri Marianntól kaptam lehetőséget, hogy az Észak gárdájában dolgozzak – és persze tanuljak tőlük.

A miskolci témákat ma is imádom, de a Kazincbarcikai járás „gazdájaként” is igyekszem helyt állni. Szeretem, hogy az Északnak már 75 éve az olvasó az első, úgy érzem, itt itthon vagyok!

Horváth Imre

Sosem készültem újságírónak, de gyerekkoromtól írni szerettem volna. Verset, novellát, regényt. Bele is vetettem magam az irodalomba, a Jel-Kép Irodalmi és Társművészeti Egyesületben pallérozódtam Németh Tibor szárnyai alatt. Valami kiadványfélét is szerkesztgettünk a nappalijában, kisipari módszerekkel, és ekkor csapott meg az újság szele. Aztán kerek húsz évvel ezelőtt az Új Hírnökben azt olvastam, gyakornokot keresnek. Másnap bekopogtattam a szerkesztőségbe, és ezzel meg is pecsételődött a sorsom…

A Hírnökös kezdés után jött a Déli Hírlap, amelynek nagy szívfájdalommal szerkesztettem az utolsó lapszámát. Pár hónapnyi Északos lét után az induló Miskolci Naplónál kötöttem ki, amelyet öt évig szerkeszthettem is. Egy évtized után jött a szabadúszó munka, rádióval, tévével, hogy aztán egy nagy kört leírva a sors szépen visszatereljen az Észak-Magyarországhoz.

Szokták mondani, hogy a sors útjai kifürkészhetetlenek. Én azt mondom, nincsenek véletlenek, minden pontosan úgy történik, ahogy történnie kell. Nekem most itt kell lennem, a 75-ik évét ünneplő Észak-Magyarországnál.

Nagy-Hankó Krisztina

Már a középiskolában tudtam, hogy újságíró leszek. Szerettem írni, de először versekkel kezdtem, amiben az akkor engem foglalkoztató témák szerepeltek. Erről hamar leszoktam, rájöttem, hogy nem a rímfaragás az én műfajom, inkább a próza. Diákújságíróként megéreztem kicsit az ízét, milyen az, ha nyomtatásban viszont látom az alkotásomat. Emlékszem amikor – az akkor még létező – Déli Hírlapban megjelent pár írásom, az maga volt a menny­ország. Aztán az életem úgy alakult, hogy szakmai tanulmányaimat az elektronikus médiában folytattam, a Magyar Rádióban. Majd első szárnybontogatásaimat is, 21 évesen a Miskolc Televízió szerkesztő-riportere lettem. Ott töltött közel hét évem alatt főleg az ifjúság, a kultúra és szabadidő témáit szerettem a legjobban. Ezután dolgoztam több kereskedelmi rádiónál is mint hírszerkesztő, illetve riporter. A diplomám megszerzése után művelődésszervezőként helyezkedtem el vidéken. Itt is használtam a sajtós „tudományomat”, a település újságját és televízióadását is szerkesztettem. Kis munkaszünet után, amelyet a gyermekeim nevelése miatt otthon töltöttem, következett az Észak-Magyarország. Egy véletlen szerencsének köszönhető, hogy most már lassan fél éve én is a csapat tagja vagyok. Ismét visszatértem a gyökerekhez, és újságot írok.

Novák Krisztina

Ötévesen azzal fenyegettem a szüleim, hogy közöltem: egy év múlva úgyis iskolás leszek, megtanulok olvasni és írni, és annyi mesét olvasok majd, amennyit csak akarok. Jól megbüntettem őket…

Tizennyolc évesen, két felvételi között, a Déli Hírlap ügyfélszolgálatán kötöttem ki. Egyszer összeszedtem a bátorságom, és megkértem a szerkesztőket, hadd írjak egy cikket. Akkor és ott ébredtem rá, hogy ez az én utam.

Húszévesen már Pesten éltem, hogy „legyen papírom” is arról, amit csinálok. Dolgoztam újságíróként napilapoknak és magazinoknak, voltam a Pesti Divat magazin főszerkesztő-helyettese, a Reggel című napilap rovatvezetője és a Cosmopolitan magazin szerkesztője is.

Ekkor jött a recesszió. Tizennégy év után – saját budapesti lakás hiányában és a médiában bekövetkezett fizetéscsökkentéseknek köszönhetően – elsirathattam a szakmám.

Nyolc éve élek megint Miskolcon.

Januárban megkeresett az Észak-Magyarország főszerkesztőnője, Uri Mariann – akit anno még a Déli hírlapos munkám kapcsán ismertem meg – hogy lenne egy üres hely, amit nekem szán.

Azóta megint újságíró vagyok.

Kolodzey Tamás

Középiskolás koromban szinte csak a sport érdekelt. Biológia tagozatosként persze néhányszor szerepelnem kellett a Földes Kulturális Napokon, de a szépkiejtési versenyen a futottak még kategóriába kerültem. Aztán kaptam néhány szó- és írásbeli figyelmeztetést, hiszen engedély nélkül szöktem el az akkori Újpesti Dózsa nemzetközi kupameccseire, mert már akkor is jobban érdekelt a lila-fehérek Fazekas–Göröcs–Bene–Dunai II–Zámbó csatársora, mint az általam mérhetetlenül gyűlölt fizika, kémia vagy matematika. A Népsportnál szerkesztőként dolgozott a nagybátyám, akihez gyakran bementem és Bécs István – látva érdeklődésemet, érzékelve ügybuzgalmamat – azt ajánlotta az északos szerkesztőknek, hogy külsősként próbáljanak ki. Megtették – és ez a házasság jövőre már a 45. évébe lép.

Molnár István

Kis faluban laktunk. A napi feladatokkal törődtünk, én is (a tanulással, azon belül is leginkább a földrajzzal), apám is, anyukám is, de azért előfizetői voltunk két újságnak. A Népszabadságnak, illetve a Képes Újságnak. Előbbi hátoldalán szinte mindig elolvastam a sportot. Amivel először, emlékeim szerint az 1982-es spanyolországi foci-világbajnokságnál „találkoztam”, amit fekete-fehér, talán Videoton tévén követtünk.

A „szabiban” néztem az eredményeket, a neveket, akik pár hét után már ismerősként köszöntek vissza a lapból. Nagynéném férje a postánál dolgozott, pár utcácskával rendelkező tanyán éltek. Nyári szünetben segítettem kihordani az újságokat. Örömmel dobtam be azokat a ládába, hajtottam a fakerítés lecei közé, vagy adtam közvetlenül a bácsi, néni kezébe. Jó móka volt, néha, valakitől talán egy-két forintot is kaptunk, amit aztán összegyűjtve, egyben, szeptemberben takarékbélyegbe fektettem.

Ja, igen, hallgattam a körkapcsolást is az ötkilós rádión. Már akkor is sportújságíró akartam lenni. Na jó, ez csak kicsit igaz…

Berecz Csaba

Abban az évben, amikor az Észak-Magyarország az 50. születésnapját ünnepelte, Magyarországon beindult a kereskedelmi rádiózás őskora. Az ország második kísérleti, ideiglenes sugárzású állomását Miskolcon, a City Rádió jelentette, rengeteg zenével, hírekkel, reklámokkal. Mivel hallgatóként nagyon hiányzott nekem, és Suhajda Laci barátomnak a sport, jelentkeztünk a rádió vezetőinél, hogy szívesen gyártanánk sporthíreket, elsősorban helyieket. Életünkben nem írt még egyikük sem ilyet, de mivel rámondták, hogy rendben, annak ellenére nem lehetett visszafordulni, hogy azt is közölték: nem tudnak ezért fizetni. Nem volt könnyű az első nap, de ment a hírírás, a nagyobb baj azzal volt, hogy a hírolvasó közölte, ő nem hajlandó az elkészült blokkot beolvasni, mert sok benne az idegen, számára ismeretlen név, és ha azt akarjuk, hogy ez elhangozzon, akkor üljünk be a mikrofon elé. Elsőre úgy tűnt, hogy ebbeől nem lesz semmi, de végül megtettem, leültem, beolvastam. És ezzel média munkás lettem. Ismereteket szereztem (sportújságíró iskolát végeztem), hetilapoztam, vezettem rádiós műsorokat, sporthíreket szerkesztettem. 1995 novemberében, a T-Rádió sportszerkesztőjeként pedig megkeresett az Észak-Magyarország akkori főszerkesztője, Görömbölyi László, hogy lenne-e kedvem…

Pásztor Attila

Ha emlékeim nem csalnak, 1995 novemberében léptem be először a Bajcsy-Zsilinszky utcai székházba, azzal a nem titkolt céllal, hogy valamilyen formában kapcsolatba kerüljek az újságírással. Ez nem volt véletlen, mert egyrészt ezt szerettem volna csinálni, másrészt abban az időben a fővárosban a Budapesti Média Intézet tanulójaként ezt az instrukciót kaptam akkori vezető tanáromtól. Az egymásra találás pedig olyan jól sikerült, hogy 1996 januárjában már aláírt munkaszerződéssel vágtam neki ennek a pályának, és azóta gyűröm az ipart. Több mint tíz évig a sport volt a fókuszban, de később az élet úgy hozta, hogy az újságírás számos más területét is megismerhettem. Jelen pillanatban – sok más mellett – elsősorban a vidéket és hétvégenként a megyei alacsonyabb osztályú focit felügyelem, nagy-nagy szeretettel.”

Marosréti Ervin

Több mint két évtizede már. 1997 februárjában jelent meg az első írásom az Észak Magyarországban. Az NB I.-es ózdi férfi kézilabdacsapat szegedi vendégjátékáról. Azóta rengeteg sporteseményről, közösségi és politikai rendezvényről tudósítottam a megye napilapját. Elsősorban a sport kapcsán kerültem közelebbi kapcsolatba az újságírással, később azonban az élet más területéről is egyre gyakrabban, írtam, írok.

Szülővárosom és jelenlegi lakóhelyem, Ózd mindig fontos volt számomra, ezért minden alkalommal igyekszem színvonalas írásokkal megtölteni a járási oldalt. Emellett én foglalkozom Putnok és környékével is, amely szintén egyre közelebb kerül hozzám.

Az írott és az online sajtónak köszönhetően számos helyre eljutott, a munka változatos, izgalmas, és a mögöttem hagyott bő két évtizedben rengeteg személyes barátság is köttetett a kollégák körében. Bízom benne, hogy ez a folyamat a jövőben tovább tart, a sport területéről és a szülővárosomról pedig sok jó hírrel szolgálhatom még ki az olvasókat.

Pap Gyula

Újságközeli állapotba az egykori Médiacentrumban kerültem anno, ahol az egyik cégcsoportban hozzám tartozott a Déli Hírlap üzletrésze. Emlékszem, irigykedve figyeltem a kollégákat, akik szorgos munkájuk mellett az ott felállított pingpongasztalon fejlesztették képességeiket napközben. Innen nem annyira egyenes út vezetett az Észak-Magyarországhoz, ahol a terjesztés megújításánál kaptam szerepet. Sok kedves emberrel ismerkedtem meg, lelkes kollégákkal, nehéz sorsú kézbesítőkkel és hűséges olvasókkal. Később a szerkesztőségben folytattam, ahol előbb a megyei tartalmakat állítottuk elő többek között Buzafalvi Győző, Kolodzey Tamás és Horváth Szabolcs társaságában, majd a közönségkapcsolatok tartoztak hozzám rengeteg tanulságos személyes találkozóval az ifjabb-idősebb „Észak-fanokkal”. Az évek során hosszabb beszélgetéseket folytattam többek között Vekerdy tanár úrral, Kollár-Klemencz Lászlóval, és érdekes információkat osztott meg Beck Zoli is, ezeknek lett nyoma a lapban. Újságíró azóta sem lettem valószínűleg, azonban az asztalitenisz elég jól megy.

Bájer Máté

Írni többféleképpen lehet. Sárkányokról, szeráfokról, ágyak alatt derengő lidércfényről – bár ezt újságban nem szokás – vadéletűekről, kiknek szeme hideg, mint egy kitört ablaküvegű szoba, a szegény ember legkisebb fiának viszontagságairól – ezekről sajnos újságban is – csillámló sziklafalra szerelt biztonsági korlátról. A dolgok összeérnek. Hétéves korom óta írok, újságot tizenkét éve; ezeket nehéz szétválasztani, szortírozni téma, szín és betűtípus szerint, olyan, mint egy feneketlen matrjoska: felül egy József Attila epigon, ha kinyitod, egy locsolóvers, benne rövidhír egy uniós pályázat projektzárójáról, kinyitod megint, és belül novella, amiben a halott nagyapámmal világra segítünk egy teveborjút az onkológia mögötti udvaron, majd újra szétcsavarva szmog­riport, meg beszámoló a szakácsok és pincérek mestervizsgájáról. Írni többféleképp lehet, de csak jól érdemes. Erre törekszem itt is, ott is. Ezt szeretem, ehhez szeretnék érteni. Meszelgetem Bábel tornyának talapzatát, és ha ettől csak pár embernek sikerül egy nyelvet beszélnie, folytatom.

Bukovenszki-Nagy Eszter

Amióta az eszemet tudom, a betűk a barátaim. Sőt, már az előtt is, hogy az eszemet tudtam, ugyanis magamtól tanultam meg olvasni alig háromévesen. Kíváncsi gyerek voltam, és folyton nyaggattam a szüleimet, akár egy cégér vagy felirat láttán, hogy mi van odaírva, az milyen betű, ők pedig mindig készségesen és türelmesen válaszoltak. Tízéves korom körül elkezdtem verseket farigcsálni, ami azóta is tart, és már akkor tudtam, hogy valami olyasmit szeretnék csinálni, aminek köze van az íráshoz. Az egyetem után kissé elkanyarodtam, de az élet mégis úgy hozta, hogy visszataláljak erre az útra. Az akkori munkám már nagyon fárasztott, és mindenképpen váltani szerettem volna. A férjem épp Irakban szolgált katonaként, mikor egy nap küldött egy álláshirdetést: online szerkesztőt kerestek a Borsod Online-hoz, ő pedig úgy gondolta, ez nekem való feladat lenne.

Megpróbáltam, most pedig itt ülök a szerkesztőségben, május óta pedig online újságíróként is tevékenykedem, és az elmúlt egy évben olyan életre szóló élményeket szereztem, mint például interjú készítése Tim Riesszal vagy George Lazenbyvel.

Remélem egyre jobb cikkeket írhatok a jövőben is.

Bujdos Tibor

1995 októberében három fotósa van az Északnak, egy táppénzen, a másik kettő egy szép csütörtöki napon úgy dönt, hogy feláll, Új Északot csinálnak. Fotós nélkül marad a megyei napilap. Görömbölyi László megkér, bátyámon, Bujdos Attilán keresztül, hogy segítsem ki az újságot azon a hétvégén, minthogy akkor már voltak napilapos tapasztalataim (a Déli Hírlapnál). Két tanulója ugyan volt a lapnak, ők viszont még nem értek meg a lapkészítés folyamataira. Mint később kiderült, ez a hétvége jelentette számomra a további munkát az Északnál, ugyanis megfeleltem. Ezek után a főszerkesztő megkérdezte, van-e kedvem a folytatáshoz. Igennel feleltem, csak azt kértem, hogy az egyetemen elkezdett munkámat befejezhessem a hallgatókkal félévkor. Így egy fél esztendeig két munkahelyem volt.

Zöldi Anikó

Óvónő leszek! Ezzel az elképzeléssel indultam neki a középiskolai éveimnek, szerettem a gyerekeket egész nap velük lehetek, miért is ne? Aztán jött egy pont, mégsem az leszek, de akkor mi legyek? Az egyetemi jelentkezés előtt pár hónappal döntöttem el hogy kommunikáció és média szakra jelentkezem. Az egyetemi éveim alatt szerettem meg az írást, ahol gyakorlatra kellett mennünk. Számomra akkor már egyértelmű volt, hogy az újságírásban szeretnék részt venni. Az Északhoz jelentkeztem gyakornoki állásra, sikerült ezt a pozíciót betöltenem, majd a gyakorlat végezetével lehetőséget kaptam Uri Marianntól, hogy teljes állásban dolgozhassak a csapatában. Lelkesen mondtam rá igent, hiszen már ismertem a szerkesztőséget, a munkatársaimat, és tudtam azt, hogy a beilleszkedéssel nem lesz baj, hiszen itt már otthon voltam.

A munkámban azt szeretem a legjobban, hogy megoszthatok másokkal egy kis darabkát a számomra fontos eseményekről, témákról.

Bartók Nándor

Fiatalkorom óta érdekelt a média és technika világa, ezért mikor középiskolás lettem, az informatika szak mellett tettem le a voksomat szülővárosomban, Edelényben. 2013-ban felvételt nyertem a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karára, azon belül is anglisztika szakra. A következő pár évem ezután a felsőoktatásról szólt, aminek a már addigra jól ismert Miskolcon kezdtem neki. Az angol nyelv egy másik nagy érdeklődésem volt mindig is, így szerencsés helyzetben voltam, mivel módunkban állt másodévesen egy másodszakot választani magunknak, ahol végre elmélyedhettem a kommunikáció- és médiatudomány világában. 2018 őszén lehetőséget kaptam Kazincbarcikán egy helyi online hírportálnál mint szerkesztő/riporter, viszont mivel Miskolc hozzám nőtt az évek alatt, és itt is terveztem hosszú távon, így itt kerestem tovább a hivatásomat. Így vezetett utam az Észak- Magyarországhoz. Fő célom változatlan, a média világát minél jobban megismerni, elsajátítani.

Interjúk híres sztárokkal

Az évek során sok-sok híres ember fordult meg az Észak-Magyarországnál. Ízelítőül kiemeltünk néhányukat a teljesség igénye nélkül.

Kék-szürke mintás, lágy esésű, kötött pulóver, szürke nadrág, kényelmesen magassarkú cipő, szolid smink, törékeny alkat: így érkezik Claudia Cardinale a lillafüredi Palotaszálló társalgójába. Mint férfikollégám megjegyzi, a szeme, a mosolya ugyanolyan, mint régen. Első pillanattól kezdve közvetlen, barátságos, amikor megszólal, hangja mély, szinte férfias: így mutatja be interjújában az Észak-Magyarország újságírója, Hajdu Mariann 2015 szeptemberében Claudia Cardinalét. A színésznő a Cinefest nemzetközi filmfesztiválra érkezett Miskolcra abban az évben. Szívesen válaszolt az újságírók kérdéseire, még lapunkat, az Észak-Magyarországot is dedikálta.

Filmsztárok

A következő években is sok-sok filmsztár jött Miskolcra, látogatásukról rendszeresen be is számoltunk. Interjú készült Jiří Menzellel is. A cseh, világhírű rendezővel való találkozásról így írt lapunk: akárcsak egy évvel ezelőtt Juliette Binoche (akkor a francia, Oscar-díjas színésznő volt a CineFest vendége), most Jiří Menzel is zavarba jön, amikor kattognak a fényképezőgépek. Átöleli Magdalena Vášáryovát, majd bohóckodik kicsit: viszont fényképezi a fotósokat, és szelfit is készít magukról.„Szinte filmsztárnak érzem magam”, jegyzi meg.

Életműdíjas, világhírű filmes a lapban

Makk Károly filmrendezővel Szaniszló Bálint készített interjút még 2016-ban.

Észak 75. „Az a tapasztalatom, hogy a közönség nagyon éhes arra, hogy megismerkedjen a filmek készítésének hátterével. (…) Én minden ilyen alkalommal szívesen idézem föl az akkori történeteket. Különösen azért, mert például a Szerelem megszületése és a mostani vetítés között akkora társadalmi változások mentek végbe, hogy ez eleve ad egy pikantériát a helyzetnek”, nyilatkozta az Észak-Magyarországnak Makk Károly Miskolcon, a CineFest miskolci nemzetközi filmfesztivál, amelynek 2016-ban volt életműdíjasa.

Az utolsó interjúk egyike készült vele Miskolcon – Szaniszló Bálint beszélgethetett vele – nemsokkal később elhunyt a magyar filmtörténet egyik legjelentősebb alakja, nemzetközileg is elismert filmrendező.

Társadalmi jelenség lesz

– Ön hogyan látja a CineFest jövőjét? – kérdezte az újságíró a rendezőtől.

– Az függ az ambíciótól, hogy a gazdái hogyan, milyen irányba szeretnék fejleszteni a fesztivált. Előbb-utóbb egyre inkább társadalmi jelenséggé válik, hogy az emberek jobban foglalkoznak a filmmel mint termékkel, annak háttér dolgaival. Előkerülhetnek anyagi dolgok, hogy a film sokba kerül, túllépik a költségek az úgynevezett társadalmi tűréshatárt. Lesz a fejlődéstörténetben jó pár ilyen probléma, amely az én tapasztalatom szerint – és amióta én magam is benne vagyok ebben a szakmában – folyamatosan fennáll, megkerülhetetlen. Ezzel meg is kell majd küszködni – válaszolta.

Járt nálunk Kocsis Zoltán karmester is

„Én a mindenkori államtól nem kérem, hanem elvárom a támogatást”, ezt nyilatkozta Kocsis Zoltán világhírű karmester, zeneszerző még 2009-ben Hegyi Erikának. A művész többek között arról is beszélt, hogy mennyire szeret olvasni, zenét hallgatni.

Kocsis Zoltán 2016-ban hunyt el.

Oscar-díjas rendezővel beszélgettünk

A Saul fia című film Oscar-díjas rendezője új filmje, a szintén sikeres, 1913-ban játszódó kosztümös Napszállta magyarországi premierjén járt Miskolcon, Bujdos Attila beszélgetett vele,

Az ősbemutatóról így fogalmazott lapunknak: „nagyon fontos számomra, hogy ezen a nemzetközileg elismert filmes szemlén (a miskolci Cinefest filmfesztivál – a szerk.) találkozhat először a magyar közönség ezzel az alkotással.”

– Azt mondta, amikor elkészült a Napszálltával, hogy bátor film született. Szeretném, ha elmondaná: hogyan érti ezt – kérte a rendezőt az újságíró.

– Bátorság kell hozzá, hogy ilyen filmet csináljon valaki. Nekem az a dolgom, hogy próbáljak új utakat találni, hogy a nézőt megpróbáljam elvinni egy utazásra. Egyre nehezebb bátornak maradni. A mai, modern filmkészítési rendszerben egyre nagyobb a standardizáció, és egyre nagyobb a kísértés, hogy a járt utakat használjuk – fogalmazott.

A Napszállta, akárcsak korábban a Saul fia szintén jelölt volt a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjak versenyében, nem lett díjazott, ám a miskolci közönség nagyon szerette.

Sokak kedvence, az Epica volt a vendégünk

Kedvesek voltak, közlékenyek és „lazák”, így számoltunk be az olvasóknak 2008 júniusában az Epica együttes tagjairól, miután elfogadták meghívásunkat, és a szerkesztőségünkben jártak.

A holland zenekar – rock szimfonikus stílusban zenél – az interjú másnapján megtöltötte a jégcsarnokot, és nagy sikerű koncertet adott.

Banglades után nyilatkozott a lapnak

Dr. Csókay András négy évig a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kórház idegsebésze volt. Augusztus elején ő vezette a fejüknél összenőtt, hároméves bangladesi sziámi ikrek idegsebészeti szétválasztását, számos innovációt alkalmazva. Az operáció több mint 30 órán át tartott, de az orvosi stáb végig talpon volt. Az idegsebész isteni hívásnak tartja, hogy fejlődő országokban is gyógyíthat embereket.

Hegyi Erikának elmesélte, hogyan történt a műtét, s miért lehetett sikeres.

Dr. Csókay András egyébként – amíg Miskolcon dolgozott orvosként – korábban is járt már szerkesztőségünkben mint szakértő orvos, olvasóink szakterülete kapcsán telefonon tehettek fel neki kérdéseket.

Egy régen várt miskolci találkozás margójára

Magyarország egyik legnépszerűbb, világhírű írója kétszer is interjút adott az Észak-Magyarországnak az elmúlt tíz évben. 2017-ben arról is beszélt, hogy milyen érzés felolvasást tartani műveiből a közönség előtt.

– Miként egy színésznek, felolvasás közben mintegy kitágulnak, megsokszorozódnak az érzékeim – vallotta be.