Generációk. Mi az, ami összekapcsol?

Oda-vissza Seres. Ez a címe a Miskolci Galériában napokban nyílt kiállításnak, amely egy család három férfitagja, azaz három generáció műveiből nyújt válogatást. Nagyapa, apa, fiú mindhárman jubilálnak, de már csak a középső generáció tagja él, Seres László képzőművész. Vele készült a rendhagyó beszélgetés. Azért rendhagyó, mert párja, Lőrincz Judit művész-restaurátor is bele-beleszólt. S bár nem szeretett volna szerepelni, de szavai árnyalják a kialakult képet.

Száz és hetvenöt

– Felmerült a közös kiállítás édesapámmal a Miskolci Galériában, ő 100 éves lenne az idén, én pedig 75. Szerettem volna, ha Dávid fiam is szerepel a tárlaton – mondta Seres László. – Harminc évesen halt meg. Nem kiforrott művész, nem adatott neki elég idő, de kvalitásában egyáltalán nem lóg ki közülünk. Dávid egyébként soha nem akart képzőművész lenni, inkább teológiával, szellemi dolgokkal foglalkozott. A Tan Kapuja Buddhista Főiskolán tanult, majd a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékén. Ő szerintem terápiás okokból festett. Sok képe expresszív, azokon látszik, hogy ki akarja festeni magát. Az az érdekes, hogy nagyon sokat írt, ám azok egy részét eldobta, elégette, de képet soha nem dobott el. A padláson többszáz alkotása van.

Seres János festőművész, az apa és nagyapa 1920-ban született. Amellett, hogy alkotó volt, meghatározó személyiségű pedagógus, aktív szerepe van a Miskolci Galéria megalakulásában, az egri főiskola rajz tanszakának alapításában. A Miskolci Művésztelepen élt és alkotott, az ország legfontosabb grafikai műhelye működött akkor ott. Híres képzőművészek – Lenkey Zoltán, Kondor Béla, Feledy Gyula, Tóth Imre – voltak a kortársai.

Ebbe a pezsgő művészvilágba nőtt bele a fia.

Korán festeni kezdett. Egyenes út vezetett a képzőművészeti főiskolára 1967-ben, amit aztán rövid idő alatt abbahagyott. „Rettentő unalmas volt. Az absztrakt érdekelt, de nyomát sem találtam. Nem volt jó a főiskola, vagy csak nem nekem való”. Disszidált, New York következett, felvették a Cooper Union School of Art and Architecture 3. évfolyamára, az izgalmas időszakról (a hippikorszak idejéről van szó) többször beszélt lapunknak. Utána hazajött, a főiskolán restaurátornak tanult, évtizedeken át a szakmában dolgozott, nemcsak itthon, de Indiában is volt restaurátorműhelye. Hosszú éveken át nem festett képeket. Aztán később, az édesapja halála után – az ő hagyatéka miatt kereste fel Kishonthy Zsolt, a MissionArt Galéria tulajdonosa – a művészettörténész megtalálta László több évtizede készült képeit is. Az édesapja tette el őket, vagy 100 képet, rajzot. Kishonthy Zsolt felismerte a hatalmas értékét, és Lászlóból rövid idő alatt országosan elismert képzőművész lett. „Nagyon örült Zsolt, és én is örültem. De el kell mondjam, hogy fél évvel előtte újra festeni kezdtem. Miután meghalt a fiam.”

45 éves lenne...

A pontos történtekről egy 2005 augusztusában megjelent újságcikk tudósít a Heves Megyei Hírlapban, abból idézünk:

„Az egri főiskola líceumi kápolnájának freskó-restaurálása közben feltehetően az állványt tartó gerenda kettétörése miatt 10-12 méter magasból lezuhant két ember, mindketten életüket vesztették”.

Seres Dávid édesapja asszisztenseként dolgozott ott, 45 éves lenne az idén.

– Három teljesen különböző stílus a miénk – fogalmaz Seres László a kiállítás kapcsán. – Nincs Seres-stílus. Dávidon jobban látszik az én hatásom, de csak egy-két képén. Érdekes, ő is volt velem Indiában, és az absztrakt képeit megszerették, sokszor rendeltek tőle. De őt a filozófia és a vallás érdekelte. Volt egy angol filozófus, akinek az összes művét kinyomtatta. A buddhista főiskolát otthagyta, aztán református lett, majd megtért katolikusnak. A szegedi egyetemen nagyon szerették. Amikor meghalt, az egyik tanára a temetésén azt mondta, hogy a legjobb diákja ment el.

A festőművész itt kéri, hogy csatlakozzon be a párja, Lőrincz Judit is a beszélgetésbe. – Ő objektívebben látja ezeket a dolgokat – mondja.

– Amikor Dávid meghalt, tudtunk róla, futótűzként terjedt a hír a restaurátor szakmában – meséli. Akkor még nem, de már 10 éve egy pár Seres Lászlóval. Mindkettőjüknek 3-3 gyermeke van. – Aztán most, a kiállítás előkészítésekor elolvashattam Dávid naplóit. Nehéz olvasmány.

Dávid úgy festett, mint ahogy mi levegőt veszünk. János bácsi (Seres János – a szerk.), aki remek pedagógus volt, mindig meg volt döbbenve, hogy Dávid milyen mennyiségű munkákat hozott neki. Mindig azt mondta, „egy hét alatt ennyi munkát nem lehet”. Na nézzük, fűzte hozzá.

Judit meséli, első körben ő és László válogattak ki 60-70 képet Dávid munkáiból, szerették volna megmutatni a Miskolci Galéria pici termében a munkásságát azoknak, akik nem ismerték. Végül Éliás István kurátor döntött, hogy mi kerül a falra, a pár pedig hálás neki és mindenkinek – említik Kónya Ábel igazgatót, Kákóczki Andrást, Madarász Györgyit, Goda Gertrúdot – akik a kiállítás szervezéséhez bármit is hozzáadtak.

„Megyek festeni”

– Ahogy olvastam Dávid naplóját, érdekes volt felfedezni, hogy miután leírja a gondolatait, mindig megjegyzi, „megyek festeni”. „Vagy festenem kell”. Utána megint folytatja az írást, a festés újra és újra visszatérő gondolat. Ugyanúgy, ahogy Laci próbálta az ő hitvallását, a művészethez való hozzállását megfogalmazi, Dávidnál ez az egyetlen mondat van, ami nagyon erős. És ez nagyon jól kijön a kiállításon. Valamiféle teljességet kapunk: furcsa, hogy Laci az apa, de közben a vitrinben a János bácsinál is ott van, hogy a fia végez a főiskolán, és hogy megszületik Dávid. Nagyon szeretem, hogy hangsúlyos az is: miskolci emberekről van szó, mert mindhármuknak fontos volt, fontos ez a város.

– Dávid miért nem akart képzőművész lenni? – kérdeztük Juditot.

– Ideig-óráig akart, de nem volt benne ez olyan elszántsággal, mint az, hogy megtalálja magát. János bácsi látta, hogy nagyon tehetséges. Ő nem is korrigálta, mint ahogy a Lacit sem, hiszen egy jó pedagógus nem nyúl bele a hozzá forduló diákba, mert megvan annak az útja. Aki valaha is tanított, érzi, ha a tanítványát „külön sütötte a pék”. Ezt tiszteletben is kell tartani.

Seres-szójáték

Judit és László megjegyzik, a kiállítás célja többek között az is volt, hogy a látogatók megismerjék, ki is volt Seres Dávid. A figurális világát, a gesztusfestészetét, amiben Judit szerint van valami olyan belső erő, amit kevés művész tud. Emellett Seres Lászlónak is több olyan képét kiállították, ami sehol máshol nem volt eddig látható, Seres Jánosnak pedig a természettel való kapcsolata is megjelenik a képeken. Megtudjuk, az oda-vissza Seres cím egyfajta szójáték: a Seres név visszafelé olvasva is ugyanaz. A kiállítás is – erre rímel szerintük – két részről „olvasható”: két bejárat felől is megközelíthető.

Seres Lászlótól azt kérdezzük, számára (hármójuk kapcsolatához) adott-e valami pluszt a mostani kiállítás.

– Érdekes, soha nem kapcsoltam így együvé a családot, soha nem gondoltam arra, hogy valahol ez egy vonal.

Kérdezzük, voltak-e sokat hárman, együtt.

– Nem, sosem – válaszolja. – Apám nagyon szűkszavú volt. Úgy viszonyult hozzám, mint az ő apja őhozzá. Nagyapám presbiter volt Selyeben, tíz gyermeket nevelt. Szintén szűkszavú, „az van, amit én mondok”-fajta. Beszélgetni a gyerekkel, az abszolút nem volt jellemző rá. Én sem beszéltem soha az apámmal. De az első olajképemet bekeretezte, és kitette a falra. Teljesen furcsa az is, hogy megőrizte a rajzaimat, ennek köszönhető, hogy Zsolt felfedezett. Nem tudtam róla, de volt két mappányi rajz, amit összegyűjtött tőlem. De soha nem volt szó közöttünk a művészetről.

És Dávid? Vetjük fel. Kíváncsiak vagyunk, az ő kapcsolatuk hogyan alakult.

– Van a gyerekkönyv: Milyen a világ, Iszkiri?- címmel. Mi is mindig erről beszélgettünk Dáviddal, hogy milyen a világ. Egyszer írtam egy könyvet erről, és ezt Dávid lefordította angolra. A könyv később megjelent, néhány példány ott van a galériabeli kiállításon, bárki hazaviheti. Dávidról is szó van a végén, a haláláról, meg beleírtam néhány sms-t, amiket akkor írt nekem, amikor fordította a könyvet. 2004-ben.

Idézet a könyvből

Néhány idézet a könyvből, amelynek címe Az univerzum keletkezése és kialakulása, 2016-ban nyomtatták. Dávidról ez olvasható: „Ott voltam Dávid halálánál./ Rosszul megépített állvány szakadt le alatta./ mélybe zuhant az emberi aljasság miatt./ Ott volt előttem./ Néztem. Dávid egy dallamot dúdolt;/ egyházi zene lehetett./ Kicsit magas fejhangon dúdolta a dallamot,/ és közben mosolygott./ Soha nem láttam ennél átszellemültebb, szebb arcot életemben.” az alábbi sms-t 2004 áprilisában írta apjának Dávid: „A te írásaid a legkedvesebb olvasnivalóm életemben.”

– Nagyon közvetlen volt a kapcsolatunk, de a művészet nem volt köztünk a téma. Nem tudok róla, hogy lett volna kiállításokon, és nézett volna képeket.

– Az édesapjáról úgy tartották, jó tanár volt.

– Mindenki ezt mondja, hogy nagyon közlékeny és barátságos volt a tanítványaival, nagyon szerették. Velem abszolút nem volt az.

Judit is megerősíti, jó tanár volt. Meséli, amikor Seres János hazatért 1948-ban a szovjet hadifogságból, egyik kollégájával, Pap Lászlóval együtt összeszedték a környékről az árva gyerekeket, népfőiskolát szerveztek számukra. Majdnem minden romokban volt még, de ő azt akarta, hogy tanuljanak minél előbb.

– Nekem soha nem jutott volna eszembe, hogy fessek, ha ő nem fest. És Dávidnak sem jutott volna eszébe hogy fessen, ha én nem. Mindketten belecsöppentünk ebbe a világba – jegyzi meg Seres László. Judit azonban nem ért teljesen egyet, szerinte mindkettőjüknek megvolt ehhez az érzékenysége. Seres László másik két gyermeke, sőt, az öccse sem lett művész, holott ugyanebben a közegben, művésztelepen, művészek között nőttek fel.

Kérdezzük Lászlót, hogy érzi, van-e valami, amit nagyon közösnek bennük édesapjával, fiával.

– Apám őszintén festett, vállalta saját magát. Én is próbálok őszintén festeni, Dávid meg maga volt a totál őszinteség. Semmiféle megfelelési kényszer nem volt benne. Talán ez a kapocs köztünk, egyikünkben sem volt megfelelési kényszer.

Judit továbbfűzi a gondolatot.

– János bácsi képei expresszívek, és már absztrahál: közben még látható valamennyire a táj, de már eltűnik, a szerkezete marad meg. Laci már átlép az absztrakcióba, Dávidnál is azt érzem, hogy az, amit ő tanulmányként csinál, ahogy pár vonallal feldobja a téli tájat, olyan zseniális, hogy arra kevés embert képes. Ez a kapocs számomra összekapcsolódik.

Lesz utánpótlás?

László vette vissza a szót.

– Apám szerint a vázlat nagyon fontos. Az én képeim is vázlatok abban az értelemben, hogy általában egyszerre festem meg őket. A vázlat a legkonkrétabb dolog a pillanatról, amikor lerajzol valaki valamit. Az én képeim is hasonlóak ilyen szempontból.

Firtattuk még, volt-e valami, amit – mert annyira más – nem tud elfogadni valamelyikükben.

– El tudok mindent fogadni, mert csak látszólag más, a mentalitás ugyanaz. Hiába néz ki az én képem így, az apámé úgy, Dávid képe pedig amúgy, a művészet összekapcsolja.

Következő generáció? Lehet-e utánpótlás a családban? – tesszük még fel a kérdést, de Seres László szerint még korai. Lánya gyermekei még kicsik, 6 és 2 évesek. Lánya és családja megvettek egy vadászházat a Bükk közepén. Kutyák, macskák, kecskék, tyúkok között élnek, szabad lelkek. Kicsit úgy, mint annak idején Dávid.

Seres János (1920-2004) képzőművész, pedagógus, az egri főiskola docense

Seres László (1945) képzőművész, restaurátor

Seres Dávid (1975-2005) többször járt Indiában, Afrikában, de otthonának a Bükköt érezte. Restaurátor asszisztensként unikális műemléképületeken dolgozott.

Közös kiállításuk a Miskolci Galériában látható. Seres Jánosé és Dávidé február 29-ig, Seres Lászlóé április 11-ig.