„…bravó, Móricz Zsigmond, le a kalappal!”

„Miskolc a legnagyobb jövőjű magyar város.” Ez a nyitómondata Móricz Zsigmond 1930-ban a Nyugatban megjelent írásának. Nem homályos jóslat, tételesen kifejti az állítást, onnan kezdve: „e pillanatban el van hanyagolva” azon át, hogy „most éppen kedvetlen a város” odáig, amikor megérezhette: „a magyar életben mekkora vágy és erő van a fejlődésre”.

Móricz mondata ma is rendre előkerül. Miért? Kapusi Krisztián történészt (Herman Ottó Múzeum) kérdeztem.

Minek tulajdonítható, hogy kilencven évvel a Mai napok, Miskolc című írás megjelenése után még mindig a nagy reményekre jogosító ígéretként kerülnek elő Móricz Zsigmond szavai? Ez lenne az a szívünknek kedves hely, amelyik jogosult volt a legnagyobb jövőjű magyar város címre; és akkor: mennyit igazolt az élet a jóslatból?

Nagyon nagy szerencse volna, ha lenne ma is egy Móricz Zsigmondunk, aki olyan csalhatatlan prófétának bizonyulna, mint ő, ezzel az 1930-ban a Nyugatban megjelent rövid esszéjével. Ha negyven évvel ezelőtt beszélgetnénk, azt mondhatnánk, hogy szinte teljesen valóra vált a víziója. A nyolcvanas évekre Miskolc a borsodi ipartáj központjaként a magyar ­Ruhr-vidék centruma lett. 1949-ben Sopronból idekerült a selmeci bányászakadémia. A város egyetlen közigazgatási testté vált Hejőcsabával és Diósgyőrrel, Szirmával, Tapolcával, Görömböllyel, Hámorral, végül Bükkszentlászlóval. Megtörtént, amit Móricz Zsigmond még csak lehetőségként írt le a Nyugatban: Nagy-Miskolc Budapest után „az ország első városa” lett. Ha csak a rendszerváltásig tartana ez a történet, akkor azt mondanánk: „bravó, Móricz Zsigmond, le a kalappal!”. De ma nem tudunk a környezetünkben olyan embert említeni, aki a jelen gazdasági-társadalmi-politikai realitásait olyan szinten ismerné, mint Móricz Zsigmond a maga korában, és képes lenne Miskolc fejlődésének három-négy alapvetését azzal az eséllyel megfogalmazni, hogy azok a móriczi elképzelésekhez hasonlóan érvényre is jussanak.

A megfigyelésekre hagyatkozó írói intellektus terméke ez a jövősürgetés vagy a korabeli közbeszédet összegzi az 1930-as írása?

Amiről ír, az jócskán benne volt a közbeszédben. Számítottak a várost segítő kormányzati intézkedésekre. Igenis szerettek volna például felsőfokú oktatási intézményt. Forszírozták a Nagy-Miskolc-elképzelést. A városnak szerencséje volt azzal, hogy egy ilyen befolyásos és nagy művész látogatta és szerette – a helyi lobbi sikere lehetett, hogy a helyi nyilvánosságban tárgyalt fontos témák a Nyugatban az országos ismertségig jutottak.

Mennyire tekinthető alaposnak a szép jövő reménye ott és akkor, amikor erről Móricz Zsigmond ír? „Én nagyon szeretem Miskolcot” – írja. Nem viszi-e félre a tollát az érzelmi elköteleződése?

Tény, hogy nem volt elfogulatlan Miskolccal. Több szálon kötődött a városhoz, érzelmi élete okán. Ismert az is, hogy szoros kapcsolatban állt a múzeummal, ismerte és szerette az Avas-tetőn a régészeti feltárásokat, szoros baráti kapcsolatot ápolt Leszih Andorral. A miskolci színház bemutatta színdarabját. Fontos tudnunk, történeti szempontból milyen időszakban fogalmazza meg a nyugatos írását. A gazdasági világválság éveiben járunk. Ez több szempontból vízválasztó. Sejteni lehet, hogy bár miként az egész világ, most nehéz éveket él a város, de vannak-lehetnek kitörési pontjai. A Bethlen-konszolidáció vége ez, amikorra Miskolc az amerikai Speyer-kölcsönből rengeteget profitál. Fejlesztik az ivóvízhálózatot, a közvilágítást, járványkórházzal bővül a Csabai kapui komplexum. Felépül a Zenepalota, a Vásárcsarnok. Változik a helyi társadalom: a trianoni döntés után a határon túlról menekülő tisztviselők jelentős része ide települ. Bővül az intézményi hálózat is: a jogakadémia, az erdészeti igazgatóság, a bányaigazgatóság mind-mind Miskolc centrális helyzetét erősíti a határok megváltoztatásával előállt helyzetben. Móricz nem láthatja még, hogy 1938-ban beindul majd a győri program, és a fegyverkezés új lendületet ad a diósgyőri vas- és gépgyártásnak. Azonban érzi, hogy a nehézipar a huszadik században meghatározó lesz.

Úgy tűnik, Móricz Zsigmond írása óta többféle korszakban többféle jövő vált valóra, mígnem elérünk a határozottan kivehető irányt kevéssé mutatni képes jelenbe. Végül is összefügg-e az 1930-ban elképzelt jövő a mi jelenünkkel?

A történelem túldimenzionálta a téziseit: Móricz Zsigmond annyira nem lehetett próféta, hogy a világháborút, a Rákosi-korszakot, az erőltetett iparosítást is belekalkulálja a téziseibe. Valahogy úgy lehet ez, mint Indiana Jones, amikor tűz üt ki a barlangban, és azt üvölti: „vizet, vizet”. Közben látjuk, ahogyan átszakad a gát, és hömpölyög az ár. Egyértelmű, hogy a természetes üteme szerint, a piaci mechanizmusok alapján másképpen fejlődött volna a város, de a nehézipari kultúra akkor is fejlődött volna Miskolcon. Minél többet beszélgetek olyan aktorokkal, akik részesei voltak a működtetésnek, egyre nehezebben tudom eldönteni, mi ártott többet a városnak. A rendszerváltás előtti tíz év, amikor úgymond modernizálva még életben kellett tartani a nehéz­ipart. Vagy a rendszerváltás utáni tíz év, amikor teljesen tönkrement. Annyira, hogy van, aki egyenesen ipari holokausztot emleget ezzel összefüggésben.

A végeredményt tekintve mi a jelentősége ennek a kérdésnek?

A felelősség kérdését azzal szoktam elütni, hogy nem vagyok vérbíró. Az egyéni emberi sorsok fölötti nagyobb, társadalmi összefüggések foglalkoztatnak. Ha kicsit távolabbra tekintünk: valószínű, egyfajta adottság az, hogy itt nem lehetnek olyan patinás cégérek, mint például Ausztriában. Nem alakulhattak ki évszázadokon keresztül építkező, a vagyont, a tudást, a miegymást átörökíteni képes dinasztiák. A török korban dél-borsodi nemesek települtek be a jobbágyfalvakba. A török kor végén érkeztek a balkáni, görögnek mondott ortodoxok, a zsidók, a szlávok, az olaszok. A társadalom színesedése folyamatosnak mondható. 1868-ban az újjáalapított vasgyár a monarchia minden szegletéből idevonzotta az embereket. Ez Miskolc fejlődésére óriási hatással volt. A trianoni döntést követően az elcsatolt felvidéki, erdélyi területről érkeztek ide. Ez még mindig a miskolci társadalom gazdagodó periódusa. Kialakul a legegyszerűbben a polgárság kifejezésével leírható réteg. Ez 1944-től a deportálásokkal, a málenkij robottal, az 1952-es kitelepítésekkel elkopik, elpusztul. Közben felerősödik az 1868-tól jelen lévő folyamat, amely az egyre izmosodó, gyarapodó társadalmi réteget, a szakképzett ipari munkásságot, a rendszerváltás előtti terminológiával a munkásosztályt produkálja. És ez 1989 után, gyakorlatilag tíz év alatt odalesz. Hogy ma milyen rétegek alkotják Miskolc társadalmát, a szociológusok tudnák megmondani. De tartok tőle, nem annyira egyértelmű a képlet, mint Móricz idejében.

Ezen a ponton szeretném beemelni a beszélgetésünkbe Mikó Csaba Agave című színművét, amelyet a Miskolci Nemzeti Színház felkérésére írt. Szerinte Miskolc elmulasztotta a szembenézést a saját félmúltja örökségével, és ezért felemás a jelenhez való viszonya is. Nem annyira a jövőre kellene figyelnie, hiszen a jövő például a fél szívvel megélt jelen sok apró, személyes történéséből épül.

Tapasztalható a skizofrénia a miskolci közbeszédben a huszadik század második felével összefüggésben. Hogy „Miskolc Magyarország második legnagyobb városa” – ezt szeretjük, ez tetszene. De hogy hogyan lett az, hogy ehhez erőteljesen kellett az államszocializmus, arra már fintorgunk. Amikor Miskolc az Európa Kulturális Fővárosa címre pályázott, visszanyúltunk a Miskolc nemzetség időszakáig. Találtunk számunkra nagyon fontos épületmaradványokat Tapolcán. De ilyen korú kolostorok Nyugat-Európában teljes épségben állnak, léteznek. Nagyon fontos volt a kereskedőváros mítosza. A helyi identitás miatt lényeges megmutatni ezt a hagyományt, de hol van ez a Hanza-városok történelmétől? Erre itt nem épülhet nagy attrakció. Amire viszont épülhetne, azzal nem tudtunk mit kezdeni: a vasgyárral és az avasi pincesorral például. Egyre régebb óta és mind gyakrabban hallom: ha ez nem Miskolcon volna, világszám lenne. Szívesen megélném, hogy ezen a két területen történjen előrelépés.

Hol a probléma? Miért nem kap lendületet a Móricz Zsigmond emlegette vitalitás?

Amikor a veszteségeket soroljuk, nem kizárólag az ipari kultúra tárgyi és szellemi veszteségeit kell számba venni: a pusztuló épületeket, a munkásosztály eltűnésével odalett szakértői tudást. De a humán értelmiség veszteségeit is. Rengetegen hiányoznak a személyes ismerőseink közül. Nem érzem, hogy a rendszerváltás óta lett volna elégséges lobbierő a mindenkori kormányzatok szintjén. Azt sem igazán tudjuk megmondani, mihez kellene a pénz – hol vannak a jövőnek irányt és alakot adó koncepciók. Csak a példa kedvéért: ha lett volna valakinek olyan ötlete, hogy a központi acélmű helyén építsük meg Magyarország első felhőkarcolóját, KAC néven, legyen benne szálloda, galéria, múzeum, a környezetében tartsuk meg a városrész jellegét megőrző gyárcsarnokokat, legyen mellette európai szintű akvapark, és lett volna ebben egyetértés Miskolcon, húsz évvel ezelőtt elkezdhettük volna apránként felvásárolni a területet, és mára lenne egy új városközpontunk a város közepén. Tarthatnánk máshol. Hogy miért nincsenek ilyen álmaink, nem tudom a választ.

De logikus lenne? Amikor a jövőjére gondol a város, a mi mostani 1930-unkban miből kellene a jövőnknek épülnie?

A móriczi példánál maradva: neki megvolt a maga realitásérzéke. A valóság történéseiből építkezett. Gondnak látom, hogy amire értékként, eredményként igazán vigyáznunk kellene mondjuk az utolsó 30 évből, arra nem építünk. Hogy példát is mondjak: itt jött létre a hazai felsőoktatásban elsőként vizuális és kulturális antropológia tanszék. Itt született és nőtt fel a nemzetközi filmfesztivál, a CineFest. Ha ide kerülhetett volna az Ózdon otthonra lelt MaNDA, a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet, ha ezt így együtt sikerült volna összefésülni, lehetett volna az a húzóágazat, mint amilyen a nehézipar volt Miskolc számára az 1930-as években.

(A borítóképen: Kapusi Krisztián: Móricz Zsigmond annyira nem lehetett próféta, hogy a világháborút, a Rákosi-korszakot, az erőltetett iparosítást is belekalkulálja a téziseibe)