Mint a leégett szekértábor

Nem volt nagy véleménye a Herman Ottó Emlékpark kezelőjének a létesítményről – a Bükki Nemzeti Park 1984-ben készen vette át.

Amikor 2001. március 16-án előkerült a téma az Észak-Magyarországban, a BNP-vezető arról beszélt: a „Bükk kapuja” nem tudta teljesíteni azt a célt, hogy turisztikai és információs központként hasznosuljon, továbbá a természetvédelmi tudatformálás oktató-nevelő központjává váljék. Lényegében funkciótlan, a helyiségei kicsik. A völgyben épült kilátójából nincs hová kilátni, ez „éppúgy állhatna a Góbi sivatagban, mint mondjuk Szombathelyen, legjobb esetben – az autóparkolóból, hason fekve – két szirom között kibúvó bibére emlékeztet, leginkább azonban egy leégett szekértábort idéz” – hogy egy jellemző leírást idézzünk a lap húsz évvel ezelőtti cikkéből.

A park és épületei állapota leromlott. Bármit kezdenének vele, több tízmillió forint kellene hozzá, és partnerek, mert a BNP egyedül nem talál majd megoldást. A kezelő szerint kár volna csak egyféle elképzelésnek teret adni, inkább az arra igényt tartó szervezeteknek együtt kellene kiadni az emlékparkot, többcélú hasznosításra. De a fő célnak, a környezeti nevelésnek semmiképp nem szabad elsikkadnia, s erre az épületet is alkalmassá kell tenni – foglalt állást a kezelő 2001-ben.

(A borítóképen: Húsz évvel az itt idézett cikkünk után ez a látvány fogadja az érkezőt a valaha Herman Ottó Emlékparknak szánt helyen)