Minták, amelyeket érdemes letenni

A Mathias Corvinus Collegium rendezvényén Kozma-Vízkeleti Dániel kiképző család-pszichoterapeuta, klinikai szakpszichológus is részt vett szakértőként. Az MCC Mindset Pszichológia Iskola vezetője szerint sok mindent ellesünk abban a családban, amiben felnövünk. Mintáink azonban nincsenek kőbe vésve, de minden generációnak lehetősége és felelőssége, hogy gazdálkodjon velük. Ha kell, megváltoztassa, alakítsa vagy újraírja azokat.

Ezek a családi minták mélyebb rétegeket is érintenek személyiségünkben. Minden eldől kisgyerek korunkban?

Ez hála istennek nem igaz! A pszichológia valóban korábban azt állította, hogy 3 éves korunkig minden eldől. Szerencsére tudjuk, hogy nem így van. Ugyanis egész életünkben tanulunk. Ezeknek az alapmintáknak az átvétele nem áll le háromévesen, és nem csak a szüleinktől lessük el őket. Valójában egész életünkben zajlik ez a folyamat.

Ez jó hír…

Korábban tényleg nagyon szorongató volt a szülők számára is, hogy Úristen, amit a gyerekemmel 3 éves koráig csináltam, az kész, determinálja az egész életét. Ma tudjuk, hogy egyrészt nem dől el minden, másrészt pedig ez nem azt jelenti, hogy később ne lehetne változtatni, alakítani, újraírni ezeket a mintákat.

Hogy mennyire látjuk ezeket, az az önismeretünktől függ. De vannak olyan rétegeink, amelyek nem láthatóak. Ezekkel mit kezdjünk?

Ezek a tudattalan folyamataink: a tudattalanul belénk rögzült vágyak, elképzelések, tiltások. Ezekből is önismereti munkával tudunk minél többet felszínre hozni. Soha nem lehet az egészet megismerni, de soha nem érdemes abbahagyni sem ezt a munkát, ez egy egész életen át tartó folyamat. Ugyanakkor tudatos elhatározással nem nagyon tudunk mit kezdeni ezekkel a tudattalan mintákkal. Például, ha elhatározom, hogy én nem leszek türelmetlen a párommal, mint apám volt az anyámmal, akkor az egészen addig jól működhet, amíg nem kerülünk egy feszültséggel teli helyzetbe. Ugyanis azt is ki kell dolgozni – és ez sokkal nehezebb meló –, hogy hogyan nem leszek türelmetlen.

Akkor nézzük a konkrét esetet. Ott van a párunk, indulni kellene, ő még nincs kész, mi idegesek vagyunk. Mit lehet ezzel a helyzettel kezdeni?

Például meg lehet nézni, hogyan tudom ilyenkor felcsiholni a türelmemet, hogyan tudom elengedni azt, hogy „késünk anyuéktól”. Hogyan tudunk megengedőbbek lenni magunkkal? Például úgy, hogy elengedjük „a kelljeinket”, és felcseréljük lehetőségekre.

Szorongósabbak vagyunk Közép-Európában? Az előző generációk számos történelmi hányattatást átéltek. Ez is öröklődött?

Az elmúlt század minden család életébe hozott legalább egy tragédiát, de inkább többet... Vagy a fasizmus, vagy a kommunizmus, de leginkább mind a kettő. Így sok családban van olyan tapasztalat, hogy bizonyos dolgok veszélyesek, jobb nem kitűnni, jobb eltitkolni a saját igényeinket. Ez pedig tudattalan üzenetekben továbbadódott generációról generációra. Ezt a sok generáción átívelő önrontó kört pedig csak nagyon tudatos munkával lehet megszakítani. Sok helyen voltak hasonló megélések Európában, annak azonban, hogy mi hogyan tekintünk a dolgokra, tényleg van egy jellegzetes, közép-európai mintázata. Mi mindenben meg tudjuk találni a rosszat. Ha két magyar ember találkozik a buszmegállóban, azzal kezdi, hogy az a baj. Panaszkodni nagyon tudunk… Ez szemléleti kérdés. Ha saját élettörténetünkben csak a veszteségeket keressük, meg is fogjuk találni, de ugyanennyi szellemi energiával meg tudjuk találni azokat a történeteket és mintákat is, amik előrevisznek, amiket erőforrásként fel tudunk használni. Így egy sokkal pozitívabb életszemlélet fog a rendelkezésünkre állni a nehézségek elviselésében is.

Ez akkor azt jeleneti, hogy ez egy „családi társasjáték”, vagyis ha az ember feltérképezi ezeket az erőforrásokat, akkor ezt örökíti a gyerekeinek, unokáinak? Vagyis mindenkinek hasznos lesz ez?

Pontosan. Minden generációnak lehetősége és felelőssége, hogy gazdálkodjon a hozott mintákkal. Hogy sorra vegye, mi az, ami segíti az életét, és mi az, ami nem segíti. Ami nem segítő minta, útmutatás, küldetés, abból alakítsunk egy használhatóbbat, mert azt fogjuk továbbadni. Például hazánkban van annak hagyománya, hogy az anyák elsuttogott félmondatokban elmondják a lányaiknak, hogy „édes lányom, az asszonysors de nehéz”. Ha ezt meghallgatjuk párszor, és jó lányai akarunk lenni anyánknak, akkor mi is választunk, és alakítunk egy nehéz asszonysorsot. Ennek az lesz a hozadéka, hogy 30 év múlva, egy átszenvedett élet hanyatló részében mondhatjuk majd, hogy „édesanyám, igazad volt”. Ez az önigazolás azonban nagyon nagy ár azért, hogy mi is egy nehéz sorsot fussunk be. Ezt a küldetést érdemes lerakni, tudatosan átdolgozni: hogy élhetek másképp, választhatok egy könnyebb sorsot is. És akkor én már ezt adom tovább a leszármazottaimnak.

(A borítóképen: Kozma-Vízkeleti Dániel szerint sok mindent ellesünk abban a családban, amiben felnövünk)