A segítségre szorulókra mindig van ideje

Egy éven belül két rangos díjat vehetett át Sárospatakon dr. Juhász Gizella belgyógyász-kardiológus főorvos, a helyi rendelőintézet belgyógyász-kardiológiai szakrendelésének és poszt-Covid-ambulanciájának vezetője. Nyár elején a Semmelweis-díjat, novemberben pedig a Szent Erzsébet-díjat kapta meg több évtizedes egészségügyi tevékenységéért, valamint az elmúlt hónapokban, a Covid-járvány idején mutatott helytállásáért.

Miként érintette ez a két elismerés, ami három, hiszen a rendelőintézet közössége is kapott 2021-ben egy díjat, aminek ön szintén a részese volt. 
Rendkívül jóleső érzés, hogy értékelik az emberek azt a több mint 25 éves munkát, amit eddig az egészségügyben végeztem, hiszen az indoklás szerint ezt ismerték el.

Mikor dőlt el, hogy orvos lesz? 
Már akkor világos volt számomra, amikor megtanultam beszélni, hogy egyszer dr. Juhász Gizella leszek, és orvos. Szüleim szerint körülbelül két és fél éves lehettem, amikor először ezt kijelentettem, és emellett végig ki is tartottam. Pedig sokan megmosolyogtak akkor: egy kislány, aki épphogy megtanul beszélni, és azonnal bejelenti, hogy orvos lesz, nem mindennapi dolog volt. Még az általános iskolai tanítóm is emlékszik rá, hogy már első osztályos koromban is ezt mondtam, amikor mindenkit megkérdezett, hogy ki mi szeretne lenni egyszer. Amikor felvettek a sárospataki Rákóczi Gimnáziumba (ma Sárospataki Református Kollégium Gimnáziuma – a szerk.), én a latin nyelvet tanuló osztályba jelentkeztem. A tanárok csodálkoztak is, hiszen az érdemjegyeim alapján akár az akkor rendkívül népszerű angol tagozatos osztályba is bekerülhettem volna, de én ragaszkodtam a latinhoz, mert arra volt szükség az orvosi egyetemhez.
 

Melyik egyetemen tanult tovább? 
A Debreceni Orvostudományi Egyetemre jelentkeztem, ahová elsőre nem vettek fel, sőt másodszorra sem. Első alkalommal egy pont hiányzott ahhoz, hogy elérjem a szükséges ponthatárt. A következő évben már elég pontom lett, de akkor meg az okozott gondot, hogy – ugye még a nyolcvanas éveket írtuk – édesapámnak, bár állami cégnél dolgozott, de volt egy vállalkozása is, kőműves kisiparos volt. Emiatt hátrányba kerültem. Megkértem őt, hogy számolja fel ezt a tevékenységet, mert sok értelme amúgy sincs, nekem pedig nem használ ez a helyzet. Megtörtént, így harmadik nekifutásra végül bekerültem az egyetemre.
 

Amikor orvosként szakterületet kellett választani, miért pont a belgyógyászatra és a kardiológiára esett a választása? Bár én laikus vagyok ebben a kérdésben, de biztosan a legösszetettebb tudásanyagot igénylő orvosi szakmák közé tartozik ez a párosítás. 
Ennek megértéséhez vissza kell térnem a gimnáziumi éveimhez. Az akkori magyartanárunk ugyanis azt mondta nekünk: az a legnagyobb bajunk, hogy mindig a könynyebbik végét igyekszünk megfogni a dolgoknak, nem szeretünk megküzdeni a nehézségekkel. Ez a mondat végigkísérte az életemet, mert megfogadtam: én nem a könnyebbik utat választom majd. A belgyógyászat gyakorlatilag átfogja az egész orvostudományt. Aki belgyógyászatból szakvizsgázik, tudni fogja, hogy a beteg panaszaival merre kell továbblépni. Ez az egyik legnehezebb szakvizsga, ami nagy felkészültséget igényel. A hatévnyi orvostudományi egyetem mellé még öt év gyakorlat szükséges ahhoz, hogy elmehessünk szakvizsgára. Ennek ellenére én ezt a szakterületet nagyon megszerettem.
 

Azonnal a Sátoraljaújhelyi Erzsébet Kórházban vállalt munkát? 
Amikor érettségi után elsőre nem sikerült a felvételim az egyetemre, két évig Sátoraljaújhelyen dolgoztam a tüdőszűrő állomáson. Amikor felvettek az orvosira, ők már úgy tekintettek rám, mintha a gyermekük lennék, velem együtt örültek a sikernek. Vártak is vissza. Talán ennek köszönhető, hogy 1996. október elsején visszatértem Sátoraljaújhelyre, a kórház belgyógyászati osztályára.
 

Mit ad egy orvosnak negyedszázadnyi kórházi munka, hiszen tudjuk jól: egy kis kórházban minden orvos szinte mindenhol bevethető. Ráadásul az újhelyi kórház – nyilván a térség szociális hátteréből fakadóan – közegészségügyi szempontból sem egy egyszerű körzetet lát el. 
Egy ilyen kórházban az orvosnak minden szakterületre van rálátása. Dolgoztam például intenzív osztályon. Akkoriban a kardiológiai intenzív is a belgyógyászati osztály részeként működött, ami aztán később központi intenzív osztály lett. Ezenkívül altattam a műtőben betegeket, általános belgyógyászaton is szinte valamennyi szakrendelésen rendeltem, ezeknek köszönhetően úgy gondolom, sikerült széles körű tapasztalatokat szereznem. Abban az időben, amikor végeztem az egyetemen, és kórházi osztályra kerültem, a végzést követően egy hónappal már önálló ügyeletre osztottak be. Akkor az osztályvezető dr. Kőmíves Sándor főorvos volt, akinek rendkívül sokat köszönhetek. Ő részben a kardiológiai intenzív, részben pedig a belgyógyászati osztályon végzett munkám során segített sokat. Dr. Benke Károly főorvosnak ugyancsak nagyon sokat köszönhetek, valamint dr. Csonka Margit és dr. Molnár Éva főorvosnőknek is nagyon hálás vagyok. Ők a pályafutásom kezdetén sok szakmai támogatást nyújtottak számomra. 
 

Tagadhatatlanul nagy gondja a zempléni térségnek, hogy a fiatal orvosok inkább elmennek innen, és nagyobb városok klinikáin, esetleg külföldön vállalnak munkát. Ez az ön esetében szóba sem került? 
Nem. Én mindig szerettem ezen a vidéken dolgozni, nem riasztott vissza a sok munka sem. A kórházban folyamatosan orvoshiánnyal küzdöttünk. Nem csodálkozom, hogy azok az orvosok, akik a kezdetektől klinikákon dolgoznak, nem vágynak vidéki kórházba, mert nekik az a munka, amit mi itt végzünk, egy kicsit riasztó lehet. Ha valaki nem úgy kezdi a pályáját, hogy ugyanúgy menni kell a cukorgondozóba, a belgyógyászati gondozóba, mint a kardiológiai szakrendelésen rendelni, ugyanakkor részt kell venni a sürgősségi ellátásban is, az később ezt már nem tudja megszokni. Ezeken kívül természetesen ott van még a kórházi osztály felügyelete is. Szóval egy hihetetlenül összetett tevékenység az, amit el kellett végeznünk.

Egy hihetetlenül összetett tevékenység az, amit el kellett végeznünk dr. Juhász Gizella

A térségben ön arról híres, hogy jóformán bármikor el lehet érni. Telefonon vagy akár a legnagyobb közösségi platformon található Messengeren is ad tanácsokat a betegeinek a nap szinte bármelyik időszakában. Ez a koronavírus-járvány idején csúcsosodott ki a legjobban. Sőt, amikor valakivel nem sikerül megnyugtatóan lezárni egy egészségügyi problémát, akkor érdeklődik is iránta, hogy na, vajon hogy is van a páciens. Ezt a hozzáállást kevés orvostól szoktuk meg, amiért nem lehet kárhoztatni őket, hiszen mindannyian sokat dolgoznak. Önt tényleg mindig el lehet érni? 
Este tíz óra után már nem, akkor már csak a családdal foglalkozom.
 

Miből fakad ez a betegek irányába megnyilvánuló gondoskodó magatartás? 
Amikor valaki rendelési időn kívül felhívja az orvost, akkor úgy gondolom, hogy eléggé kétségbe lehet esve, és vélhetően nem tud segítséget kapni senkitől. Bele tudom élni magam a helyzetébe. Ezért vagyok elérhető szinte mindig, hogy legyek ott, amikor a betegnek szüksége van a segítségre. Engem mindig jóleső érzéssel tölt el, ha tudok segíteni a beteg emberen, és ő meggyógyul. Nem lényeges, hogy utána emlékezzen rám, nekem az a fontos, hogy helyreálljon az egészsége.
 

Az elmúlt időszakban sokat szerepelt a sajtóban, hiszen hónapokon át Covid-osztályon dolgozott, azután pedig Sárospatakon a fenntartó önkormányzattal és a városi rendelőintézet vezetésével együtt beindította az országban sorban harmadikként a poszt-Covid-szakrendelést, ami egy újszerű kezdeményezés volt. Miért gondolta úgy, hogy erre az új egészségügyi jelenségre specializálódik? 
Amikor Sátoraljaújhelyen a Covid-osztályon dolgoztam, és az akut életveszélyen túl voltak a betegek, hazaengedtük őket. Egyre többüknél jelentkeztek azonban utólagos gyomor-bélrendszeri panaszok, cukorproblémák, szívritmuszavarok, szókeresési nehézségek, memóriazavarok, hajhullás, valamint más különböző tünetek, amelyeket a koronavírus-betegséghez lehetett kötni. Mivel sokukat én gyógyítottam, a betegek engem hívtak, hogy most mi a teendő. Márciusban már láttuk, hogy nagyon sok betegnek vannak poszt-covidos tünetei, akkor beszéltük meg a sárospataki városvezetéssel és a rendelőintézet igazgatójával, hogy szükség van utógondozásra. Mivel ez egy teljesen hiányos terület volt, fontosnak találtuk egy ilyen szakrendelés elindítását, hogy az érintettek tudjanak kihez fordulni a problémáikkal. Azóta bebizonyosodott, hogy nagy szükség van rá, hiszen nemcsak Zemplénből, hanem egész Kelet-Magyarországról sokan járnak hozzánk Sárospatakra, sőt még győri páciensünk is van.
 

Előnyt jelent ezen a területen a belgyógyászati-kardiológiai szakképzettsége és tapasztalata? 
Azt kell felismernem, hogy a páciensnek elégséges-e a gyógyszeres kezelés, vagy tovább kell irányítani valamelyik speciális szakterületre. Ezek közül a két legfontosabb a tüdőgyógyászat, valamint a pszichiátria, mert sajnos kevesen tudják, de nemritkán nagyon komoly pszichés tünetek is kialakulnak a koronavírus-betegség után. Az esetek döntő többségét azonban a saját szakmai bázisomra alapozva meg tudom oldani.
 

A gyerekei közül van, aki egészségügyi pályára készül? 
Nem, és ezt nem is bánom, mert ez a pálya nagyon sok lemondást és teljes embert igényel. Egy nőnek például úgy végigcsinálni a szakvizsgákat, szakmai gyakorlatokat, hogy két kisgyerek van otthon, nem egy leányálom. Az én esetemben például a szakvizsgára készülődés időszakában nem is lehetett minden gyakorlatot Sátoraljaújhelyen elvégezni, hanem Miskolcra vagy Budapestre jártam. Ezenkívül még ügyelnem is kellett a kórházban. Úgyhogy nem volt könnyű. A kislányom egyébként Dániában tanul, az alapdiplomáját már megszerezte mérnök-informatikus szakon, most a mesterképzést végzi. A fiam pedig ebben a tanévben érettségizik a Sárospataki Református Kollégium Gimnáziumában, ő is hasonló területre készül.
 

Hogyan gondolkodik a saját jövőjéről, mit szeretne még elérni? 
Azt szeretném folytatni, amit most csinálok. Úgy gondolom, hogy az az út, amit huszonhat éve elkezdtem jó irányba tart. Megváltozni már nem fogok, és a visszajelzésekből ítélve szükségük is van az embereknek a munkámra. Nekem pedig ez sokat jelent.

(A borítóképen: Dr. Juhász Gizellával munkahelyén készítette az interjút kollégánk, Bódisz Attila)