A kőkeresztet megvédték

A kommunizmussal Ináncs lakói már 1919-ben találkoztak, amikor a vöröskatonák többször megszállták a falut, bíróság elé állították a papot és a tanítónőt, üldözték az egyházat, a megszálló katonák részére pedig élelmiszert és egyéb ingóságokat rekviráltak a módosabb gazdáktól, sorolta dr. Nagy László ináncsi származású tanár, jogász, helytörténész. 

Mint mondta, ilyen előzmények és tapasztalatok után az emberek bizalmatlanul fogadták a hazánkat megszálló Vörös Hadsereget és a nyomukban érkező kommunista ideológiát. 1945-ben Ináncson is megalakult a Magyar Kommunista Párt helyi szervezete, a pártszervezés és tagtoborzás azonban nehezen ment, elsősorban a legszegényebbek és az egykori 1919-es kommunisták léptek be a pártba. Ahogy a háború után néhány évvel az országban megszűnt a demokrácia, és egyeduralomra tett szert a kommunista párt – Magyar Dolgozók Pártja néven –, a faluban is megtapasztalták az emberek az elnyomó rendszer természetét. 

1948-ban államosították az iskolát, a keresztet levették a tanterem faláról, az iskola épülete előtt álló kőkeresztet is el akarták távolítani, ezt azonban az itt élők megakadályozták. A hitoktatást igyekeztek minden módon ellehetetleníteni, kampányt folytattak, hogy a szülők ne írassák be a gyerekeket hittanra, ennek ellenére a beíratás minden évben 100 százalékos volt. Az egyházi körmeneteket és ünnepeket próbálták a templom környékére visszaszorítani, a pap prédikációit korlátozni. Mindez a rendkívül vallásos községben nagy ellenérzést keltett. 

Tervszerű üldözés 

– A negyvenes évek végén megkezdődött a kulákok kijelölése és tervszerű üldözése és kifosztása. Kezdetben hét személyt minősítettek kuláknak, később bővítették a kört. Minden eszközt bevetettek, hogy megnehezítsék az életüket és gazdálkodásukat. Magas adókat szabtak ki rájuk, ingyenfuvarokra és -munkára kötelezték őket, rendszeresen kellett a szikszói rendőrségen jelentkezniük, házkutatást tartottak náluk, mondvacsinált okokkal büntették meg őket. 1951. július 6-án 15 család, közel félszáz Budapestről kitelepített ember érkezett a faluba, akiknek két nappal korábban 24 órát adtak, hogy házukat elhagyják. Az előző korszak vezető tisztviselői, gazdasági szakemberei, katonái és hozzátartozóik kulákoknak minősített családoknál kaptak egy szobát, a falut pedig el sem hagyhatták. A cél az volt, hogy a módosabb gazdákat és a kitelepített családokat egymás ellen fordítsák, ez azonban kudarcot vallott, mert a kommunizmus által kifosztott emberek közös sorsa évtizedes barátságot eredményezett – mutatott rá dr. Nagy László. Hozzátette: a kulákokat és a kitelepítetteket arra kényszerítették, hogy erejükön felül jegyezzenek békekölcsönt, ami újabb eszköze volt anyagi ellehetetlenítésüknek. A falu vezetését a háborút követően néhány évvel még helybeli, de már kommunista szimpatizáns emberekre bízták, később azonban más településről küldtek a községet nem ismerő, de minden központi utasítást végrehajtó pártembereket. A lakók rendszerhez való viszonyulásáról szigorúan titkos hangulatjelentésekben számoltak be.

A 60-as évek elejére teljesen felszámolták a hagyományos paraszti gazdálkodást, és mindenkit a termelőszövetkezetbe kényszerítettek.

(A borítóképen: Kitelepített család a kényszerlakhelyként kijelölt ház udvarán)