A rendszer kiiktatta az ellenszegülőket

A kommunista diktatúrák áldozataira 2001-től minden év február 25-én emlékezünk. Kelet-Közép-Európában az éhínségben, kényszermunkatáborban vagy kivégzés által elhunyt áldozatok száma eléri az egymilliót, de a rendszer áldozata az is, akit börtönbe zártak, vallattak, kínoztak, megbélyegeztek, vagy akit csoport- vagy vallási hovatartozása miatt üldöztek. Az emléknap azért épp február 25-e, mert Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát 1947-ben ezen a napon a kommunistákkal szembeni kiállása miatt a szovjet hatóságok letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták. Itt nyolc évet töltött fogságban, először a Gulagon, majd 1951. szeptember 25-től az Állambiztonsági Minisztérium moszkvai központi börtönében. A politikus letartóztatása és fogva tartása az első lépés volt azon az úton, amelynek során a kommunista párt kiiktatta az ellenszegülőket, és így haladt a totális egypárti diktatúra kiépítése felé.

Koholt vádak

– Ha a kommunizmus áldozatairól beszélünk, elsősorban az 1950-es évekre, azaz a Rákosi-rendszerre kell gondolnunk – jelezte az Észak-Magyarországnak elöljáróban Kis József, a Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltárának igazgatója, főlevéltáros. – Ez volt ugyanis a legkirívóbb időszak, ekkor esett áldozatul a legtöbb ember a kommunista rendszernek. Ez volt a koncepciós perek időszaka, amikor igazából bárkit bármiért el lehetett ítélni koholt vádak alapján, amennyiben a hatalom úgy gondolta, hogy az illetőt meg akarja büntetni valamiért. Itt nem kell feltétlenül nagy perekre gondolni, mint amilyen Rajk László pere vagy Mindszenty József bíboros pere volt. Sok család életét tették tönkre a földművesek, a paraszti társadalom felszámolását célzó úgynevezett „kulákperek”. Azonban a rendszer a kisparasztokat és a középparasztokat is ugyanúgy elítélte, mint a „kulákká” nyilvánított személyeket. Az, hogy ki kapta meg ezt a jelzőt, nagyban függött a helyi párttitkártól és a helyi viszonyoktól – sorolta Kis József.

Azzal folytatta, hogy a kommunisták átalakították a teljes társadalmat, a tulajdonviszonyokat. A céljuk ugyanis a magántulajdon „társadalmasítása” volt. Kezdték a nagybirtokokkal, a bankokkal, a nagyvállalatokkal, majd a kisebb üzemekkel, boltokkal, vendéglátóhelyekkel, a legkisebb kocsmákig. Tulajdonképpen minden számottevő tulajdont államosítottak, a földművesektől elvették a megélhetésüket biztosító földjüket, a kereskedőktől a boltjukat. A társadalom átalakításának azonban emellett is széles eszköztára volt. A kisiparosokat például olyan adókörnyezetbe helyezték, amely ellehetetlenítette további egyéni működésüket, és ezzel a gyárakba kényszerítették őket. 

Büntetőtáborok

– A korszak jellemzője volt az is, hogy az embereket okkal vagy ok nélkül büntetőtáborokba zárták. Az internálás intézménye a rendszer kezdetétől, 1945-ben – de már korábban – is működött, kezdetben még formálisan a nyilasok, a háborús bűnösök felelősségre vonása céljából. A kommunisták azonban az internálás eszközét arra is felhasználták, hogy társadalmi, politikai ellenfeleiket eltávolítsák. Sokszor elég volt az is, ha a hatalmat gyakorló párttitkár vagy épp ÁVH-s valakin egyéni okokból akart bosszút állni. Az internálás ideiglenes jellegű fogságot jelentett. Időtartama főszabályként hat hónap, de a gyakorlatban lehetett egy év vagy akár több is. Ezentúl a rendszer megfélemlítési eszköze volt a fizikai erőszak. Kirívó esetek előfordultak Miskolcon, Putnokon és Szikszón is. Emellett a kommunisták rengeteg embert kivégeztek okkal vagy ok nélkül – mutatott rá a szakember. 

Elhurcolások

Szólt az elhurcolásokról is. Elsőként a málenkij robotról és a svábok kitelepítéséről, amely elsődlegesen ugyanúgy származás szerint történt, mint 1944-ben a zsidók elhurcolása. Bár ezt még lehet a második világháború következményének is tekinteni, amikor azonban 1952-ben a Hortobágyra hurcoltak fél­ezer miskolci embert, közöttük gyerekeket és nyugdíjasokat, az már nem a háborús bűnösök ellen irányult. Az elhurcoltak között voltak például szociáldemokrata vasgyári munkások, de Miskolc egykori polgármesterei is. Köztudott, hogy Halmay Béla ott lelte halálát. Emellett „egyénre szabott” elhurcolások is történtek, szintén okkal vagy ok nélkül.

– A köztudatban főleg a recski és a kistarcsai internálótábor él, de megyénkben is számos ilyen tábor és rabmunkahely volt. Ne felejtsük el, hogy a miskolci Egyetemvárost, Kazincbarcikát, Tiszapalkonyát rabok építették, mint ahogy rabok dolgoztak az edelényi bányavidéken is, Ormosbányán és más településeken. Voltak közöttük köztörvényes rabok, de politikai rabok is szép számmal. A súlyos vádakkal (például szervezkedés vagy kémkedés) elítélt rabokat általában Recskre és Kistarcsára vitték, a többi elítélt embert bárhová szállíthatták az országban, akár a miskolci vagy a kazincbarcikai rabmunkahelyekre is – tette hozzá a levéltár igazgatója.

Számokban

Lehetetlen megállapítani, hogy a kommunizmusnak hány áldozata volt összesen megyénkben, jelezte Kis József. Csupán azon adatokból indulhatunk ki, amelyek aprólékos kutatómunka eredményeként rendelkezésünkre állnak. Így például tudjuk, hogy Borsodban 1949-ben 3286 „kulákot” tartottak nyilván. Tudjuk, hogy 1945 és 1958 között politikai hátterű büntetőeljárások eredményeként 47 személyt végeztek ki bírósági ítélet alapján, és legkevesebb nyolc személyről tudunk, akiket 1945 és 1957 között agyonvertek vagy agyonlőttek. Tudjuk, hogy 1953 márciusában tizenhat vasutast internáltak Recskre, de az összes borsodi internált száma ennél jóval magasabb. Több mint ezer megyénkkel kapcsolatos politikai büntetőügyről van jelenleg is tudomásunk az 1945 és 1988 közötti időszakot tekintve. Csak ’56 miatt mintegy 800 személyt állítottak bíróság elé. A kutatások azonban még folytatódnak.

(A borítóképen: Kazincbarcika az 50-es években. A város egy részét a rabok építették)