Regénybe illenek Simon Gábor kohászatot érintő családi történetei

Sokfelé ágazik Simon Gábor családfája, történetük regényes, szálai pedig végül ide, Diósgyőrbe vezetnek.

Sokak kötődnek a családból a Vasgyárhoz, a kohászathoz. A 80 éves építészmérnök már jó ideje foglalkozik családfakutatással, tekintélyes paksamétát állított össze a mindenféle dokumentumokból, a sok-sok anyagot – jó mérnökemberhez méltóan – regiszterben egyesítette: évszámok alapján lehet keresni benne.

– Majd minden évszámhoz tartozik valami történet – mondja az Észak-Magyarországnak, és mi el is hisszük, miután egy szeletét megismerhetjük a könyvecskében foglaltaknak.

No de kezdjük a legrégebbi eseménynél, amely összecseng a diósgyőri vasgyártás kezdetével, azaz az ómassai kohó alapításával. Szépapja ugyanis akkor érkezett Magyarországra.

– 1740-ig visszamenőleg sikerült anyai ágon előbányásznom bizonyos dolgokat a családról – árulja el. Az 1700-as évek közepén történt, hogy Georg Topitzer ideérkezett Stájerországból Fazola Henrik hívására. Fazolát jól ismerjük Miskolc történelméből, a diósgyőri kohászat „atyja”, az ómassai őskohó – amely Európában is ritkaságnak számít – alapítója.

Világhírű találmány

– Fazola Henrik hazulról csábította ide a szakembereket, így például a szépapámat is. Birtokomban volt egy olyan dokumentum is, amely Georg Topitzer nevét őrzi, ezt nemrégiben a kohászati múzeumnak adományoztam – tudjuk meg az építésztől. Az őskohó akkortájt a selmecbányai kamara tulajdonában állt, Georg Topitzer pedig művezető, főművezető szinten dolgozott. Az ő beosztási szintjén lévő emberek 1780-ban kérvénnyel fordultak a kamaragrófhoz a dolgozók életkörülményeinek javítása érdekében: ez derül ki az említett dokumentumból, amelyen az aláírók között jól olvasható Simon Gábor ősének kézjegye is.

– Ez az első családi iromány, ami a birtokunkba került – jegyzi meg.

– Lehet tudni Georg To­pitzerről még valamit? – kérdezzük.

– Sajnos nem, ennyi maradt meg róla. A fiáról sem sokat tudok. Topitzer János, az ő fia, a dédapám, kohómérnökként a kohászatban volt főművezető. Feltalálta a Megiston-acélt, ami minősége miatt világhírűvé vált – magyarázza Simon Gábor. Megtudjuk: a dédapa szerette volna szabadalmaztatni a találmányát, de vitába keveredett a kohászat vezetőivel, akik azt állították, munkaköri kötelessége volt a találmány. Simon Gábor szerint azonban nem volt igazuk, nem feladata egy művezetőnek, hogy acélt találjon fel.

(Utánanéztünk, a Megiston-acélt később, 1916-ban számos országban szabadalmaztatták, és az 1862-ben született Topitzer Jánost híres magyar feltalálóként jegyzik a szakkönyvek. Ez már a gyár új telephelyén történhetett: a termelés 1867-ig folyt Ómassán, a vaskohászat ezután áttelepült a Diósgyőr és Miskolc között fekvő területre, amely később Miskolc Diósgyőr-Vasgyár nevű városrésze lett – a szerk.)

– Topitzer János feleségét Bartók Máriának hívták, ő a zenész Bartók családból származik. Az ő lányuk volt Topitzer Jolán, az anyai nagyanyám – folytatja Simon Gábor, és mutatja is a család fotóját, rajta a híres feltaláló és neje két gyermekükkel az ötből, majd a nagymama gyászjelentését 1942-ből.

A serfőző ősök 

Simon Gábor édesanyja családjának apai ágát nem sikerült olyannyira a távoli múltba visszavezetni, mint a Topitzereket, de nem kevesebb érdekességgel szolgálnak.

A Peters család Csehországban, Pilzen mellett élt egy Prestice nevű kisvárosban, ahol beszélgetőtársunk ükapja, Peters Moritz jegyzőként szolgált.

– Amikor kint jártunk Csehországban a feleségemmel, úgy döntöttünk, elmegyünk a településre, hátha találunk valami nyomot a családról. A hivatalban sajnos nem volt semmi. Aztán elmentünk a temetőbe, semmi. Ott ült egy férfi, akinek keverék nyelven próbáltam magyarázni, „nagyapám nagyapja Peters Móric”. Szó nélkül felkelt, elindult, és vagy húsz méter után megállt az obeliszkek között, felmutatott. És ott álltunk az emlékműnél, egy gránitoszlopnál, rajta a név, Moritz Peters. 1860-ban hunyt el.

A dédapa egyébként egy pilseni serfőző lányát vette el, Divicek Máriát. Az ő fiuk volt Róbert, aki bányamérnök lett az osztrák határ mellett, hamar meghalt, így árván maradt négy gyermeke. Fia, Simon Gábor nagyapja, Peters Árpád Bécsben tanult gépipari, felsőipari iskolában, ő került később Diósgyőrbe, a Vasgyárban volt főfelügyelő. Felesége, azaz a nagymama révén volt rokonságban az Irányiakkal, amely szintén fontos ága a családnak.

Megihlette Jókai Mórt

Az Irányiak Szlovákiában, Toporcon, a Görgey-birtokon laktak Eperjeshez közel az 1800-as években. Ott született 1822-ben Irányi Dániel, aki később az 1848–49-es forradalom és szabadságharc fontos alakja volt, a márciusi ifjak és az Ellenzéki Kör egyik tagjaként jelentős szerepet játszott a márciusi események előkészítésében, bele is került a neve a történelemkönyvekbe.

Ám más izgalmakat is tartogat számunkra az élete.

– Irányi Dániel ükanyám testvére volt – folytatja Simon Gábor. Kossuth-párti politikus lett, Pest-Budán Lipótváros képviselője is volt egy ideig. A fegyverletételkor Világoson volt egy darabig, innen Szatmárba, majd Beregbe, végül Gömörbe menekült, ahol hónapokig bujdosott. Simon Gábor valószínűsíti, hogy ismerte Jókai Mórt, aki Tardonán húzódott meg ebben az időben. Hogy miért gondolja így?

– Dániel bátyja, István, aki később Eperjesen lett bíró, hogy öccse megmenekülhessen, Dánielnek adta ki magát a hadbíróságon, ahol halálra ítélték. Csak a szerencsének és a barátai közbenjárásának köszönhette, hogy végül nem hajtották végre rajta az ítéletet – meséli Simon Gábor. A történet felgöngyölítésében Hermann Róbert történész, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa volt a segítségére.

– A történetet, bizonyíték ugyan nincs rá, de valószínű, hogy hallhatta Jókai Mór – jegyzi meg Simon Gábor. Legismertebb regényében, A kőszívű ember fiaiban ugyanis visszaköszön ez: a legkisebb fiú, Jenő hasonlóképpen adja ki magát bátyjának, Ödönnek, helyette őt ítélik halálra, és őt a regényben ki is végzik.

Levél a dédmamának

Irányi Dánielt távollétében ítélték halálra, akkor, amikor már Párizsban élt, oda sikerült szöknie, ott újságíró, házitanító volt. Majd elkísérte Kossuth Lajost Olaszországba, Turinba (Torino), az ­emigrációba. Később Kossuth unszolására tért haza 1868-ban, hogy elvállalja Pécs városának ország­gyűlési képviselőségét immár a kiegyezés után.

– Utolsó leveleinek az egyike is a birtokomban van – mondja beszélgetőtársunk, és meg is mutatja a másolatát. 1892-ben írta Simon Gábor dédanyjának (azaz Irányi az unokahúgának), Matherny Lujzának. A levél megírása után egy-két nappal Irányi vérhasban halt meg, valószínű, mire levelét kézbesítették, már halott volt.

– Dédanyám és ükanyám, Irányi Zsófia sírját is megtaláltuk Kassán – árulja el Simon Gábor. – Történetük tragédiája, hogy ükapám megpróbált menlevelet szerezni Irányi Dánielnek a szabadságharc leverése után (azoknak ugyanis, akik a komáromi várat védték, az osztrákok megkegyelmeztek, szabad elvonulást kaptak. Sógora ezért próbált egy olyan papírt intézni, miszerint Irányi is ott volt a várban), ám hiába. Sőt, őt magát, Matherny Jánost is kivégezték 1849. október 14-én.

A történetet ismerte a család, de a pontos dátumot szintén Hermann Róbert történész segítségével tudta meg Simon Gábor.

– És így elérkeztünk édesapámhoz – mondja, és mutatja, az ő családfája hiányosabb a másik ágéhoz képest. Simon Béla 1909-ben született Hajmáskéren, Veszprém megyében. Szüleinek szép vendéglője volt, három gyermeket neveltek, a legidősebb volt Béla. Sopronban lett kohómérnök, 1933-ban végzett az egyetemen.

Két kohászat volt az akkori Magyarországon, a diósgyőri az állami, a másikat, az ózdit a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Részvénytársaság tulajdonolta.

Simon Béla 1933 márciusában jelentkezett Diósgyőrbe felvételre, ám akkor az a válasz érkezett, (mutatja is beszélgetőtársunk), hogy „a Magyar Királyi Állami Vas-, Acél- És Gépgyárakban szünetelnek a felvételek”. A gazdasági világválság időszaka volt ez. Rá egy évre mégis felvették, így került Diósgyőrbe mint mérnök.

– 1935 áprilisában már az új hengerde vezetőjének nevezték ki Schön F. Gyula mérnök helyére. Schön F. Gyuláék abban a házban éltek a vasgyári kolónián, ahol ma a DOKK Humánkikötő civil egyesület működik, a szomszédos ház volt a miénk. Mi, gyerekek gyakran kaptunk tőle csokit – mondja.

Édesanyja, Peters Margit és édesapja korán egymásra találtak. Bátyja 1938-ban, ő maga 1942-ben született, harmadik fiútestvérük pedig 1951-ben jött a világra. Simon Gábor pezsgő életűnek mutatja be a vasgyári kolóniát, jó körülmények között éltek ott.

– Édesapámat abban az évben, amikor születtem, nevezték ki a gyár műszaki vezérigazgatója mellé műszaki titkárnak. Később a hadifejlesztések kapcsán úgy határozott az állam, hogy építenek egy második kohászatot, mégpedig Győrben. Apámat kérték fel az ottani építkezés kirendeltségvezetőjének.

1740-től majd minden évszámhoz tartozik egy történetem - Simon Gábor

Háborús kitérő Győrben

1943 októberében költözött át a család Győrbe. Ám hiába épült a gyár, a II. világháborúban, 1945-ben egy bombasorozat elvitte a már kész alapokat, így oda lett az építkezés. Úgy volt, hogy a gyári berendezéseket kitelepítik Németországba, és megy a család is más műszakiakkal együtt Ausztriába.

– Bevagoníroztak bennünket minden bútorunkkal együtt. Ott volt az apám, anyám, a két gyerek, köztük én 3 évesen. Velünk volt Peters Árpád apai nagyapám és nagyanyám, a testvére, anyám nővére és az unokahúgom, összesen kilencen. Nickelsdorfnál leállt a vonat, mondták, valami baj van a mozdonnyal, várni kell. És akkor légitámadás kezdődött, jöttek a szovjetek, beértek bennünket. Mindenki bebújt a vagonok alá, hátha megvéd a bombáktól. Ám egy szovjet tank elkezdte tolni a vonatot előre a szerelvénnyel a fejünk felett. Jött a gyalogság is, hál’ istennek különösebb atrocitás nélkül – meséli Simon Gábor, igaz, ő maga semmire nem emlékszik a történtekből. Végigállították őket a vonat mellett, de amikor kiderült, nincs náluk fegyver, azt mondták, mehetnek, elindulhatnak vissza gyalog Magyarországra.

– Ott maradt a vagonban mindenünk. Családi fáma, hogy olyan pánikszerűen indultunk vissza, hogy nagyapám, Peters Árpád három kalapot húzott egymásra a fejére, mintha ennek lett volna bármi jelentősége a világháborúban.

Karrier a gyárban

Gyalogosan tértek vissza Diósgyőrbe, a Vasgyárba. Simon Béla 1945-től a kohászati helyreállítások egyik vezetője volt. 1948-ban áthelyezték Ózdra a kohó üzemvezetőjének, és később a gyár beruházási osztályvezetője lett. 1954-ig laktak Ózdon – öccse ott született –, utána Valkó Márton, a diósgyőri gyár – immár Lenin Kohászati Művek (LKM) igazgatója visszahívta, így visszatértek Miskolcra, ahol termelési felügyelőként, a műszaki igazgató helyetteseként dolgozott nyugdíjazásáig. 1982-ben, 73 éves korában hunyt el.

Simon Gábor építészmérnöknek tanult.

– Rajzolni jól rajzoltam, műszaki érdeklődésű voltam, de nem akartam kohász lenni, az apám pedig nem erőltetett semmit.

1965-ben kezdte a pályát, majd több mint egy évtizedig irányította a miskolci bérházépítést. Emellett – pártonkívüliként – egy ciklus erejéig az országgyűlésbe is bekerült képviselőként. Nevéhez fűződik többek között a sportcsarnok, a miskolci színház rekonstrukciója és a leégett Deszkatemplom újjáépítése is. Neki is három gyermeke született.

A hajdanvolt gyár: a városon belüli város, 130 hektáros terület. Fénykorában naponta több mint 15-20 ezren léptek be a gyárkapun. A legnagyobb gyár, a DAM 2009-ben állt le, azóta újra és újra felmerül, hogy hogyan lehetne hasznosítani az elhagyatott területet. Ma 142 tulajdonosa van, nagyrészt osztatlan közös a tulajdonuk.

Borzasztó veszteség

– A családban ritkán beszélünk a múltról – mondja –, de ha előjön, szomorú vagyok. Ha látnák a felmenőim, mi lett belőle... Borzasztó veszteség az országnak.

Kérdezzük, hogyan látja mint építész, mi lehetne a sorsa a területnek.

– Fontos lenne, hogy legyen egy feltáró útrendszer – magyarázza –, megvolna a helye, épületet sem kellene bontani hozzá, az út alapot adhatna ahhoz, hogy az ott lévő megmaradt gyárépületek is értékesebbé váljanak.

– Most megdöbbentő, ami ott van: megy a vasúti sín, és rajta keresztbe egy erdő. Visszaveszi a természet. Nem tudom, mennyi a realitása, hogy egyszer újra pezsgő élet legyen ott.

(A borítóképen: Simon Gábor családfája sokfelé ágazik, a szálak Diósgyőrbe, a Vasgyárba vezetnek. Fotó: Ádám János)