Tíz másodperc

Lassan megszokottá válnak a hírfogyasztók számára a háborús tudósítások képei, a minden napra jutó balesetek hírei, a bűncselekmények történetei és áldozatai vagy a természeti katasztrófák utáni „csataterek” látványa a tévében, újságokban. Az ingerküszöb egyre emelkedik, ha nem elég rendkívüli, nem elég borzalmas egy-egy eset, már csak háttérzaj az életünkben. Talán nem azért, mert hiányzik belőlünk az empátia, hanem mert így védekezik az emberi psziché a tragédiákkal, sokkokkal szemben. Önvédelemből. Egészen más, amikor velünk történik meg a baj, mi leszünk áldozatai embereknek, a véletlennek vagy a természetnek. Amikor ránk csap le a vihar. Vagy ott vagyunk, és a saját szemünkkel látjuk, hogyan kapargatják össze emberek a romokat, az addigi életük munkájának megsemmisült gyümölcseit. Hogyan takarják be fekete fóliával az otthonukat, amelynek tetejét elvitte egy forgószél, a gustnado. Tíz másodperc volt az egész, mondta egy otthonát vesztett édesanya Ónodon. Recsegés, ropogás, betörő ablakok, repkedő cserépdarabok, félelem, remegő gyerekek. És oda a ház, lakhatatlan. Hogyan tovább?