Amíg lehet

Egyik legkorábbi emlékem a nemzeti ünnepekhez kötődik. Apai nagyapámnak augusztus 20-án volt a születésnapja, és második neve, az István miatt félig-meddig a névnapja is. Bár nem történészként dolgozott a Miskolci Egyetemen, de szabadidejében megszállottan tanulmányozta az Árpád-ház időszakát. 

Kisiskolás koromban egyszer Szent István ünnepén látogatott el hozzánk. Szüleimmel Zuglóban éltünk, de fontos volt számára, hogy elvigyen magával a Parlament előtti megemlékezésre. Ő még átélte a magyar történelem legjelentősebb 20. századi eseményeit. Nagyszüleim esküvője pont 1956-ban volt, amikor az orosz tankok bevonultak Miskolcra. 

Halványan emlékszem az augusztus 20-ai tömegre a téren és arra, hogy lufit is kaptam. Akkor nem értettem, hogy miért is lényeges a megemlékezés. Ma miskolci lakosként, a világjárvány és a szomszédban dúló háború árnyékában, már értem. A globalizációban egy olyan alapérték, mint a nemzet megmaradása sem biztos többé, csak ha őrizzük, ápoljuk.