„A gyász érzések kuszasága, kavargása. Hullámvasút...”

2017 óta szervez gyászfeldolgozó csoportot a Miskolci Egyesített Szociális, Egészségügyi és Gyermekjóléti Intézmény (MESZEGYI) dr. Rivasz-Tóth Krisztina háziorvos és Martonné Fekete Rita szociális munkás vezetésével. A csoportfoglalkozások évi egy alkalommal indulnak, ilyentájt, a halottak napját megelőző időszakban, nyolc-tíz alkalommal találkoznak a résztvevők. Az idén már az első alkalmon túl volt a csapat, amikor a két gyászcsoportvezetővel beszélgettünk.

Hogyan kezdődött?
Martonné Fekete Rita: Iskolai szociális segítő vagyok, a Meszegyiben dolgozom, az intézmény alapellátásába egyébként is beletartozik, hogy csoportfoglalkozások kereteiben dolgozunk. Az iskolákban is foglalkozom a gyásszal, hiszen az életünk része a veszteség, elkerülni nem lehet. Személyes okokból is fontos nekem ez a terület, a nem feldolgozott gyász nagyon sok problémánk gyökere lehet. A gimnáziumban szoktam kimondottan veszteségfeldolgozó tréninget szervezni, hogy megmutassam, amit a veszteségek után érzünk, természetes érzések, amiken mindenki keresztül megy: sokkot kapunk, tagadunk, depressziósak leszünk, dühösek vagyunk, hárítunk. A veszteség sokféle lehet. Nem feltétlenül haláleset, lehet az, hogy összevesztem a barátnőmmel, barátommal, vagy van egy nehezebb élethelyzetem. Nem kell megijedni tőle, szembe kell tudni nézni vele. Azt szoktam mondani a gyerekeknek, a veszteség és a gyász olyan - kicsit morbid - mint egy jó nagy kupac fekália. Büdös, undorító, nem szívesen nyúlok hozzá, de ha hagyjuk, kicsit félrerakjuk, idővel trágyává érik. A gyászfeldolgozás során ezt a trágyát bedolgozzuk a földbe, ami gyümölcsözővé válik. Ha a gyászt feldolgozom, helyére rakom, akkor az egész létem több lehet, mint anélkül. Krisztivel régóta kapcsolatom van, ő is mondja, hogy több betegség a fel nem dolgozott gyászból fakad. Úgy öt éve jött az ötlet, hogy kellene egy ilyen csoport. Mindketten elvégeztünk egy gyászfeldogozó csoportvezető képzést, nekem van csoporttechnikai tapasztalatom, tudásom, Krisztinek ott van az orvosi tapasztalata, és természetgyógyász is. Kiegészítjük egymást szakmailag és emberileg egyaránt. 
Dr. Rivasz-Tóth Krisztina: Személyes érintettség miatt végeztem el egy képzést. A saját életemben segített, de tudtam, ott nem fogok megállni, hanem valamilyen formában segítséget kell adni másoknak is. Önkéntes munkában, saját szabadidőnkben végezzük, öt éve már ennek. Már a sokadik csoportunk indult.

Miben tud segíteni a gyászfeldolgozásban a csoport?
MFR: Mindenki ugyanabban a helyzetben van, ezért nagyon különleges kapocs alakulhat ki ember és ember között. Mondjuk is a csoportnak, hogy mi csak irányvonalat adunk, egy keretet, és - ebben különbözik a csoportos az egyéni terápiától -, ők tudnak egymásnak nagyon sokat adni. Úgy 10-15 fővel dolgozunk.
RTK: Nincsenek kényszerek. Mindenki más-más fázisában van a gyásznak, mindenki más típusú gyásszal jön, és nagyon-nagyon egyedi, hogy kinek mire van szüksége. 
MFR: A csoportfoglalkozásoknak van egy váza, feladatokat oldunk meg, melyek során jutnak közelebb a résztvevők önmagukhoz és másokhoz is. 
RTK: Nagyon sokféle technika van, ezek arra szolgálnak, hogy egy adott dologra segítsünk fókuszálni, hol szembenézéssel segít, hol egy elakadást old, hol az egymás közti kommunikációt segíti.
MFR: Lehet, kicsit furcsán hangzik, de van, hogy könnyesre nevetjük magunkat, mert valami átszakad ilyenkor. Tudunk együtt sírni, nevetni. Úgy gondolom, a mosoly, a nevetés mindig old.

Nyolc-tíz alkalommal találkoznak. Mire elég ez az idő?
MFR: Ez egy lelki folyamat, húsvét körül végzünk. Van ennek egy lelki íve, idő kell ahhoz, hogy a lélek helyére tudjon kerülni.

Mindenkinél elérhető a várt eredmény?
RTK: Nem mindenki alkalmas, hogy így dolgozzon, ez néhány alkalom után kiderül, ilyenkor más formát ajánlunk annak, akinél nem működik. Azt hogy van-e és milyen eredménye a foglalkozásoknak, nem tudjuk konkrétan, nem jön vissza hozzánk.  Van viszont, hogy már 2-3 alkalom után látjuk, ahogy egymás nyakába borulva sírnak a résztvevők, vagy amikor vége a csoportnak, sokszor kialakul a személyes kötődés. A gyásznak elég jellegzetes tulajdonsága, hogy szociálisan beszűkül az ember. A csoport ebben is óriási segítség, visszaszerezhetők a szociális kapcsolatok, és akár újak is épülnek. Óriási eredmény az egymásra találás. Vagy az, hogy valaki ki tudja fejezni az érzéseit. Nagyon sokat foglalkozunk érzésekkel. Megismerni, hogy mi zajlik bennem, néven nevezni, mit csináljak vele, mi lesz belőle, ezt az emberek nem tudják, mert alig van kommunikáció ember és ember közt, még családokon belül sem. Valaki itt szembesül vele, hogy soha nem beszélt az érzéseiről. Pedig ha valaki képessé válik a  benne zajló folyamatot megfogalmazni, az már eredmény, oldja a fájdalmát.
MFR: Ha valamit magamba zárok, az a belsőt rombolja. Olyan, mint egy atombomba, bármilyen érzékelésre robban.

Ha valakit gyász ér, honnan tudja ő maga vagy a környezete, hogy szüksége van segítségre?
RTK: Meg kell, hogy érlelődjön az egyénben, hogy segítségre van szüksége, mert csoportban dolgozni egyfajta kiszolgáltatottság is. Van, aki meg is fogalmazza: nem tudom, mi vár itt rám, de a mostaninál rosszabb már nem lehet. Számomra orvosként egyértelmű jel, ha a beteg egyre gyakrabban jön, nem feltétlenül beteg, hanem panaszos, tünetes. Akkor mindig rákérdezek, hogy történt-e valami az utóbbi időben, s általában egy-két kérdés után tudni, hogy igen. Nemcsak haláleseti veszteség, hanem egy gyerek elköltözése, esetleg egy válás. Amikor a megbetegítő jeleket látjuk, érdemes jelzést adni neki, hogy ennek köze lehet a veled történteknek, keress segítséget.

Milyen testi tünetek jelentkezhetnek?
RTK: Nagyon szerteágazó. Nemcsak a klasszikus lelki tünetek, alvászavar, súlyos depresszió, bármilyen testi tünet megjelenhet. Különböző fájdalmak. Vagy például eddig jó volt neki egy adott gyógyszer, most már nem. Vagy jó volt egy beállított terápia, de már nem. Mintha szétesett volna. Sokszor meg is fogalmazzák ezt a szétesettséget. Társadalmilag  nem elfogadott, hogy szorongó legyek és depressziós, mert akkor megszólnak érte, és akkor az egyén elkezdi produkálni a testi tüneteket: ez a test és lélek rendkívül szoros kapcsolata, ami a gyászban még inkább jelen van.
MFR: A bűntudat, a bűnvád, a harag is nagyon erős a gyászban. Ilyenkor érdemes megnézni, milyen trauma, milyen veszteség érte az egyént. Ha ezt észleljük valakin, nem egyszerű jelezni, hogy kérjen segítséget, mert nem jó, ha „megmondom az okosat”, mert ellenállást szülhet. Sokszor elég annyi, hogy ott vagyok a másik mellett. Legkevésbé szavakkal lehet kifejezni az ottlétet, elég, ha átöleled, egy mosolyt adsz.
RTK: A gyászban óriási plusz frusztrációt okoznak a társadalmi elvárások. „A temetésig rendezd le magadba, most már térj vissza a családodba, munkahelyedre, csináld ugyanúgy, mintha nem történt volna semmi”. Ezek hihetetlen plusz terhet raknak a gyászolókra, ez súlyos esetben nem csak megbetegíthet, de önpusztításba is átmehet. Nagy felelősség, hogy hogyan kezelünk egy gyászolót. Mindketten hangsúlyoztuk, hogy a gyász egyedi. Ha valakinél azt látjuk, hogy láthatólag nem gyászol, annak sem kell örülni, mert az is nagy problémát jelezhet. Mert rengeteg elfojtás van. Egyszerűen meg akar felelni, minden áron azt akarja saját magának is mutatni, hogy uralja a helyzetet. Aztán hirtelen összeomlik, mert senki nem bír sokáig olyan képet mutatni magáról, ami nem valós. 
MFR: A gyász egyedi, mert minden kapcsolat egyedi. A mostani csoportban több házaspár is van, aki a gyermekét veszítette el. A házaspárok tagjai is másképp gyászolnak, mert nem ugyanolyan volt a kapcsolatuk a gyerekkel, nincs két egyforma kapcsolat, így muszáj a gyásznak is másfélének lennie.
RTK: Sokat foglalkozunk azzal, hogy a gyász érzések kuszasága, kavargása.
MFR: Hullámvasút.

Hogyan kellene viselkednünk egy gyászolóval?
RTK: A legfontosabb talán az lenne, hogy felhívjuk a figyelmet, a gyász ne legyen tabu! Tipikus reakció: „Évente egyszer elnézem neked, hogy gyászolsz, mert halottak napja van. De aztán szedd össze magadat, mert hát ez nem illik, nem így kell csinálni”. 
MFR: A gyászcsoport egy kis sziget, ahol azok gyűlnek össze, akiket a társadalom már elutasított. Itt lehet beszélni, ahol végre megértenek, mert ugyanazt érzik át mind.
RTK: Katartikus élmény. 
MFR: Nekünk is. Amikor két gyászoló anya összetalálkozik, hátborzongató. Lehet, az ő fájdalma nagyobb, mint az enyém? Mind a kettő átéli ugyanezt. 
RTK: Ez a kilépés gyógyító. Mert a gyászban nagyon nehéz a külvilág felé koncentrálni. Amikor ki tud lépni a saját gyászából, saját fájdalmából, és először valaki felé oda tud fordulni... A gyászcsoportban ezek a találkozások létrejöhetnek. Ezek hihetetlen erőt adnak.

Sokszor a gyerekeket is érinti a gyász. Velük kapcsolatban mire figyeljünk?
MFR: A gyerek legtöbbször úgy gyászol, mintha nem gyászolna. A szülők azt gondolják, hogy ez így rendben van. De ilyenkor nagyon oda kell figyelni. Ha a gyerek sír, szomorú, az jó jel. Én sok gyerekkel dolgozom iskolai szociális segítőként, azon dolgozom, hogy kimondassam velük, hogy igenis fáj, és igyekszem szembesíteni velük, hogy ez egy olyan dolog, amivel foglalkozni kell.
RTK: Sajnos rosszak a tapasztalataim. Előfordul, hogy ha egy iskolában haláleset történik, tabuként kezelik. Meghal egy osztálytárs, másnap bemegy az iskolapszichológus, de soha többet nem kerül szóba. Az osztályfőnöki órán sem esik róla szó. Ezek a gyerekek a senki földjére kerülnek. Szerintem a pedagógus felelőssége lenne, hogy segítséget kérjen.

Lehet tudni, hogy a gyászoló mikor van túl a gyászon? 
RTK: Nem lehet túllenni rajta, életfogytig tart. Mindig újabb és újabb veszteségek érnek minket, és mindegyik egy kicsit más. Mindegyikkel van valamilyen szempontból dolgunk. Befejezett gyász... én nem találkoztam még ilyennel. 
MFR: Vagy új személyiséggé alakít. Visszatérve a trágyás hasonlathoz: csak feldolgozott gyász van, amikor a személyiségem részévé tettem. Gyümölcsöket hoz, termővé tesz engem.
RTK: A gyászban alap dolog, hogy újra kell tanulni élni. Mert az addigi életnek vége. A veszteség mindig valami újnak a kiindulópontja.
MFR: Ami egyben  lehetőség is.
RTK: Lehetőség is, de valaki nélkül újra élni tanulni, ahhoz át kell menni mindenen. És ezért volt fantasztikus dolog nagyanyáink életében a gyászév, ez ma már nincs. Ennek megvolt a rítusa, szokása, a közösség, a család tudta, mi, miért van, nem kellett erről beszélni. A mai fiatalok már nem így szocializálódtak, nem láttak gyászolni, nem láttak halottat, nem láttak temetést, újra kellene nulláról tanítani az embereket arra, hogy mit is jelent ez az egész.

Régebben kevesebb ilyen elakadás volt?
RTK: Abszolút. A halál természetessége, az elmúlás, benne volt a mindennapokban, a nagycsaládok, a több generáció átadta a tudást egymásnak. A covid – ha lehet –, még nehezített is  a helyzeten. Személytelenné vált a halál.

Akkor mondhatni, az elmúlt évek társadalmi változásai hívták életre a gyászterápiát?
RTK: Igen. Egy több generációs családot nem tudok pótolni a csoporttal, de talán emberi közelséget, kapcsolatokat igen. 
MFR: És mint említettük, nem csak a haláleset okozhat gyászt. Nagyon sok a válás, költözés, ez nagyon megviseli például a gyerekeket. 
RTK: Ilyenkor pár napot ad a társadalom a gyászra. Ha máskor nem, akkor ilyenkor érdemes a családi kapcsolatokat megtalálni, keresni, mert nagyon gyógyító lehet egy temetőbe való együtt kimenetel, az emlékezés, a beszélgetés. Nem külön-külön elszigetelve, hanem együtt.