Boldogsággal tölti el, hogy történeteket adhat

A Miskolci Nemzeti Színház adott otthont a 2022-es Prima Díj megyei átadó gálájának nemrégiben. A magyar ismeretterjesztés és média kategóriában Hajnal József miskolci újságíró kapta a Prima Díjat.

Hajnal József újságíróként dolgozott, volt rovatvezető, olvasószerkesztő, főszerkesztő, majd rádió stúdióvezető. Óraadó tanárként ténykedett a Miskolci Egyetemen is. A legkülönbözőbb nyomtatott sajtóorgánumokban jelentek meg publikációi, több újságnak volt felelős szerkesztője, készített televíziós műsor sorozatot. A Magyar Rádió két alkalommal Nívó Díjjal jutalmazta munkáját. Az utóbbi években regényei, mesekönyvei jelentek meg: Mákdobáló (2017), Rézi királylány lesz (2020), Sufni titkai (2021) Gurilla (2022).

Saját bevallása szerint mindig úgy érezte, hogy helye van ebben a városban. Az Alföldről érkezett, de szívébe zárta a borsodi megyeszékhelyet, amely 1995 óta az otthona. Hajnal József a rangos eseményen átvett Prima Díj kapcsán szerkesztőségünk vendége volt, és mesélt életútjáról.

Milyen érzéseket ébresztett önben, hogy Prima Díjas lett?

A jelölés meglepetésként ért. A tény, hogy megnyertem, még inkább. De már az is megtiszteltetésként érintett, hogy gondoltak rám. Korábban olyan emberek érdemelték ki ezt a díjat, akik munkájukkal, ténykedésükkel, sokat tettek a térségért, városért, a közösségükért. Azért is fontos ez az elismerés, mert a Vállalkozók Országos Szövetsége ítéli meg az arra érdemesülteknek, olyanok, akik a gazdasági élet képviselői. A rengeteg gratuláció, amit pedig már a jelölés apropóján és a díjátadót követően is kaptam, megható volt számomra.

Mióta tudta, hogy újságíró lesz?

Édesanyám tanítónő volt. Szerencsésen az első, másodikos éveket egy tanyasi iskolában mellette tölthettem. Írni és olvasni tőle tanultam meg. Nekem és három testvéremnek, mondhatom az egész határ számított játszókertnek, erdősávval, mezőkkel, legelőkkel. Mindez így együtt keveseknek adatik meg. Valószínűleg tudat alatt, édesanyám miatt is vonzódtam már gyermekkorom óta a betűkhöz és a könyvekhez, ugyanis rengeteget olvastam testvéreimmel együtt. Ahogyan nőttem, szinte mindig eggyel nagyobb településre keveredtünk. Így jutottam Szolnokra egy műszaki középiskolába, onnan pedig a Műszaki Egyetemre Miskolcra vettek fel. Kohómérnökként – képlékenységtani szakon –, kohásztechnológusként végeztem. Az egyetemen rengeteg önképző kör működött, egy újság is, ebbe egyetemisták írtak. Illetve működött egy filmkör, ahol megtanultam valamelyest fényképeket és filmet laborálni. Amikor diplomáztam, először kicsit talán heccből, jelentkeztem egy állásra, amelyet Szolnokon hirdetett meg a megyei újság. Laboránst kerestek, jelentkeztem. De a felvételi beszélgetéskor kiderült, hogy vannak az egyetemi újságban megjelent írásaim. A főszerkesztő-helyettes, miután olvasta a cikkeimet felajánlott egy állást a gazdaságpolitikai rovatban. Majd hat hónapos próbaidővel fel is vettek. Több mint húsz évig dolgoztam abban a szerkesztőségben, végig jártam a ranglétrát, és végül hét évig voltam főszerkesztője ennek az újságnak.

Az egyetemi évek, a szolnoki szerkesztőség után hogyan vezetett vissza az út ismét Miskolcra?

A Magyar Rádió meghirdette az akkor Miskolci Körzeti Stúdiójába, a Miskolci Rádióba szólóan a stúdióvezetői állást. Megpályáztam és elnyertem. Én ebbe a városba akartam jönni, és szerettem volna jól érezni magam itt. Ez bizonyos értelemben sikerült. Ez kezdődött azzal, hogy az egyetemi évek meghatározóak voltak az életemben. Megjegyzem: mind a mai napig szoros kapcsolatot tartok az akkori barátaimmal, több évfolyamtársammal is. Nagy hatással voltak rám ezek az emberek, illetve nagy hatással voltunk egymásra. Talán ennek is köszönhető, hogy végül nem mérnök, hanem újságíró lettem. Miskolcra, 1995-ben szinte haza jöttem. Rengeteg ismerősöm volt itt, akik örömmel fogadtak, és mindenben segítettek. Részben a munkámnak köszönhetően nagyon sok új kapcsolatom alakult ki és ezekből jó néhány baráti kötelék lett.

Milyen volt az ön számára az új csapat?

A rádióban kiváló kollektívára találtam. Emberileg és szakmailag értem ezt. Az utóbbira példa, hogy rendszeresen bekapcsolódtunk a Kossuth Rádió adásaiba, ami azért mértékadó szintnek számított. Nekem szép volt az a másfél évtized, amit együtt tölthettünk. Olyan programokat alakítottunk ki, amiknek sikeréről még csak nem is álmodtunk. Egy példa: Sárospatakon nemzetközi újságíró konferenciát szerveztünk, ahová eljöttek Írországtól kezdve Olaszországon keresztül Lengyelországon át sok nemzet képviselői. Fantasztikus élmény volt. Ráadásul új ötlettel léptünk elő a rendezvény szervezése közben, hogy ne csak egy általános konferencia legyen az esemény, ahol előadásokat hallgatnak meg a résztvevők. Voltak a vendégek zenei koncerten, hallgattak előadásokat a vidékiségről, a hangzásról, és lehetőséget adtunk arra a harmadik napon, hogy terepen készülhessenek interjúk, riportok is a térségben. De hiába volt nagyszerű szakmailag a csapat, egy döntés úgy hozta, hogy 2011-ben minden vidéki stúdióját bezárta a Magyar Rádió. Sajnos a régió nem kapott érte semmiféle más médiumot, a regionális rádiózás megszűnt. Akkoriban az online rádiózás pedig még gyerekcipőben járt. A társaság jó része fiatal volt, közülük többen Budapesten folytatták a pályafutásukat. Én azonban addigra már elértem a nyugdíjkorhatárt, de úgy gondoltam még korai lenne úgymond letenni a lantot.

A rádiózás mennyiben volt más, mint az újságnál dolgozni?

Engem nem rádiósnak vettek föl a Magyar Rádióhoz, hanem stúdióvezetőnek. Azt pedig nagyon jól megtanultam az újságnál, hogyan kell szervezni, irányítani egy szerkesztőséget. Ebben a modern technika is segítségemre volt. A miskolci regionális stúdió, elsőként a vidéki hálózatban, számítógépeket kezdett használni a munkához. Mindig a nehéz idők hozzák össze leginkább a csapatot, ezért bennünket is összekovácsolt ez az időszak. Nyolc vidéki tudósító dolgozott be a régióból szerkesztőségi munkába, Salgótarjántól Ózdon, Egeren át, Tokajig. Ezért pillanatok alatt bejöttek az információk. Egy idő után szükségessé vált, hogy én is beszálljak az adás készítésébe. El kellett sajátítani a rádiós nyelvet, ami egészen más volt, mint az írás. Beszédtanárhoz jártam és megtanultam azokat a fogásokat, amikkel minőségibb lehetett a munka. Például: sokkal tömörebben kell fogalmazni, tudni kell célirányosan kérdezni. Elérni azt, hogy néhány perc alatt megnyíljon a riportalany.

A szakma mellett szerepet vállalt egy jótékonysági szervezetben is. Ezt miért tartotta fontosnak?

Amikor már több élve dolgoztam a miskolci stúdióban, tagjai közé fogadott az Első Miskolci Lions Club. Később az elnökévé is választott a közösség, pár évvel ezután az országos szervezet sajtóreferenseként is tevékenykedtem. Aktívan részt vettem a programokban, kezdeményezésekben, így ott is barátokra leltem. A szervezet fontos feladata a vakok és gyengén látók támogatása. Rengeteg látásszűrést szerveztünk például kis településeken, olyan embereknek, akik nehezen jutottak el szakrendelésre vagy pedig még soha nem jártak életükben szemésznél. Sokan közülük komoly látás problémával vagy szembetegséggel küzdöttek és nem is tudtak róla.

A Miskolci Egyetemhez is több szállal kötődik, az már a rádiós évek után jött?

Igen. Ami korábban háttérbe szorult a munkám mellett, az előtérbe került miután a rádiózás megszűnt számomra. Óraadóként tanítottam, majd kutatási programokban vettem részt, ezeknek a kommunikációs kötelezettségeivel foglalkoztam. Olyan emberekkel beszélgethettem ennek köszönhetően, akik a szakmájukban nemzetközi szinten elismertek. Itt szeretnék szólni még a Miskolci Akadémiai Bizottságban végzett munkámról, ennek egy részeként, hasonlóképpen nagyszerű emberekkel, kiváló tudósokkal találkozhattam, beszélgethettem közönség előtt velük.

Három könyve jelent meg az utóbbi három évben. A könyvek és betűk iránti szeretetének kezdetéről már mesélt…Az, hogy újságíróból író legyen már csak egy lépés volt?

Az újságírás napi eseményekhez, problémákhoz kötődik, az aktualitása adja a szépségét. A könyvírás pedig valami egészen más. Azt a sok-sok információt és élményt, amit kaptam és megéltem és amihez még magam is hozzá tudok tenni a valamennyit a gondolataimmal, sőt formába is tudom önteni – valahogyan így születik a könyv. Az első nagyobb munkámat a napilapba meg nem írt históriák, a hozzám eljutott családi legendák, különleges sorsok ihlették, melyeknek históriáját szerettem volna elmesélni. Ez az alapja a Mákdobáló című könyvemnek. Minden történetnek megvan a maga olvasóhoz szóló mondandója. A mesekönyvek pedig a négy unokám miatt láttak napvilágot. Ott az üzenet helyett fontosabbak a tanulságok.

A mesekönyvek kapcsán előadásokat is tart könyvtárakban, általános iskolákban. Hogyan fogadják ezeket a gyerekek?

Most már több, mint ötven előadásom volt itthon a szűkebb hazámban és szerte az országban. A könyvnek van egy adaptációja, hiszen ezzel a hallgatósággal nem lehet hagyományos értelemben vett író-olvasó találkozót tartani. Ők kérdeznek én válaszolok, filmet, képeket vetítek, mesélek, éneklünk és tornázunk is. Az ötven perc tartalmasan, mozgalmasan telik el. Szeretnék fontos információkat bennük, a kis fejükben elültetni, s örülnék, ha azokat megjegyeznék és emlékeznének rá később. A köszönetüket és a szeretetüket, – ha úgy érzik, hogy az előadás jó volt – nem palástolják, s én olyan vagyok ilyenkor, mint aki plazmatikus állapotba kerül, megkockáztatom, olykor még boldog is.

Mik a közeljövőre vonatkozó tervei?

Egy újabb könyvön dolgozom, már egészen jól állok vele. Bábi és Bibe, egy felnőtt fiatalember és egy lány – egy házaspár – kalandjai a rendszerváltás idején. Egyelőre a „Száraz víz” munkacímet viseli, és szeretném ha a következő könyvhétre megjelenne.