Hosszú évek óta várt kislány aranyozza be a napjait

A közösségi oldalakon rendszeresen publikálja a mindennapjait, az immár egyéves kislányával történő teljesen átlagos, vagy néha vicces szituációkat Kocsis Gábor, az édesapa. A baba sok-sok év várakozás után érkezett meg a családjukba, ezért hatalmas kincs anyukája és apukája számára egyaránt. Arra kértük Gábort, avasson be minket abba, hogyan éli meg a gyermekével az „otthonülős” napokat, hiszen, amíg felesége dolgozik, napközben kettesben vannak kislányával.

Hogyan lettek család?

Köztisztviselő vagyok, katona vagyok, apa vagyok. Mind önállóan is elég felelősség, így közösen szinte feldolgozhatatlan. És ezt én idéztem elő, én akartam. Micsoda őrültségekre képes az ember. A bizonyítékok alapján kitartó is vagyok, hiszen több mint 12 éven át próbálkoztunk a feleségemmel, hogy ez a halmaz létre tudjon jönni, mert bizony ebben a történetben sosem én vagyok, minden esetben „mi” vagyunk. Ketten voltunk hosszú-hosszú évekig. 2021 novembere óta pedig már hárman.

Min kellett keresztül menniük, hogy gyermekük születhessen?

Az apaságom az egyik legnehezebb, ámde legédesebb feladat. Lányos apa lettem. Kislányom lombikbaba. Ebben semmi szégyen, semmi titkolnivaló nincs. Számomra a világ legédesebb kincse. Esténként az altatásnál bizony minden nap elmondom neki, hogy hozzám mindig, mindennel fordulhat majd, mindentől és mindenkitől megvédem. A lombik folyamata a feleségemmel alkotott kis világunk számára az egyik legmegrázóbb, és legridegebb folyamat, amit megtapasztaltunk. A gépiesség, az ahogy darabnak néznek a rendszer egyes lépcsőiben. A kislányom a pandémia közepén fogant meg, de az univerzum egyik talánya, hogy hogyan, hiszen a neves fővárosi intézmény kertjébe sem tehettem be a lábam, szinte közelharcot kellett folytatnom azért, hogy bejussak a mintaadó helyiségbe. Tapasztalatom szerint az apákat szinte körberajongják, hogyha a feleségükkel érkeznek a vizsgálatokra, beavatkozásokra. Nekem a folyamatban pár perces érdemi „munkám” volt. 

Minden más fizikai, és lelki szenvedést, megaláztatást, tortúrát a feleségem élt át, azonban a nehézségeken a kezelőorvosa humora és személyisége átlendítette. Három jól elhatárolható fázisa volt, illetve van ennek a folyamatnak. Az első a felkészülés, a várakozás, a sok próbálkozás, vizsgálatok szakasza, amikor reménykedsz, bízol, drukkolsz. Aztán jön a diagnózis. Ismeretlen okú meddőség. Mi itt nem adtuk fel. Még több vizsgálat, még több teszt és szenvedés, de meglett az eredménye. A második a legjobban behatárolható szakasz a várandósság. Ez a tervezés időszaka. Az első pozitív eredmény után két napig nem aludtam, egyetemig megterveztem a gyermekem útját. A gyerekszobát, a karácsonyokat, a közös nyaralásokat...

Úgy döntöttek a feleségével, hogy ön marad otthon a kicsivel. Ezt hogyan éli meg?

Szerettem a munkám, szerettem köztisztviselőként dolgozni. Szeretem katonaként meghatározni az identitásom. Idén hat éve vagyok tartalékos katona, és közben nagyon sok mindent megéltem, megtapasztaltam. De legjobban apa szeretek lenni. Jelenleg én vagyok itthon a kislányommal, én veszem igénybe a GYED-et, amiről úgy gondoltam, hogy milyen szuper, unikális dolog, hogy férfiként én vagyok itthon. Aztán ahogy körbenéztem a baráti körömben, kiderült, hogy nem az első otthonülő apuka vagyok. Konkrétan a top 5-be sem férek bele. Tehát rá kellett jönnöm, hogy 2022-ben ez nem is egy annyira különleges állapot. Bár azért abban van pár humorforrás, amikor megjelenek a baba-mama klubokban. A gyermekkel végzendő teendők soha nem érnek véget. Szerencsés vagyok, mivel a feleségem végezte eddig a munka dandárját. Ő alakította ki a kislányom napirendjét, ő határozta meg a kereteket. Amikor egyéves korában úgy döntöttünk, hogy én maradok itthon vele, nekem már könnyű volt a kikövezett úton előre haladni.

Azt mondta, kikövezett volt az út…

És mégis, innentől a legnehezebb nekem. Itthon vagyok, a feleségem kezd visszaintegrálódni a céges világba, próbálom a legjobb tudásom szerint nevelni a kislányom, közben azért hatással van rám a geopolitika. Októberben, amikor hazaértem a soros, több hetes katonai szolgálatról, viccesen megkérdeztem a feleségem, mikor hagyhatom itthon ismét őket. Ő akkor nagyon mélyen, és határozottan a szemembe nézett, és közölte, hogy majd ha a lányom 18 éves lesz.

Milyen volt az idei karácsony?

A családi dinamika része az, hogy figyelünk egymásra, és próbálunk nem belefásulni egy-egy szerepbe. Pár napja volt egy szabadnapom. Kiélvezem a perceket. Mert bizony nagyon jó hazatérni a családhoz, de ez a pár pillanat is nagyon jól tud esni. Időben megvettük a fát, letudtuk a bevásárlást, és sokat csak azon tűnődtem, hogy a kislányomnak hogyan tudnék még nagyobb örömöt szerezni. Fontos nekem ez az időszak, hiszen megismételhetetlen minden pillanata. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy csodálatos családom van. Mindent összetartó feleségem, ragyogó szemű kislányom. Azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hálás vagyok értük.