Kétségek között döcögött szekéren Miskolcra Déryné. Nem számított arra, amit itt talált!

Különleges, háromkötetes napló került hozzám a közelmúltban - telis-tele miskolci vonatkozásokkal. Déryné fordulatokkal teli életének eseményeit jegyezte le benne. Ezekből az eseményekből olvashatnak egy kis ízelítőt a lenti írásomban.

Déry Istvánné Széppataki Róza (Schekenbach, Schenbach Rozália, Jászberény, 1793. december 23. – Miskolc, 1872. szeptember 29.) volt az első magyar operaénekesnő. Már gyermekkorában színész szeretett volna lenni, de a szülei nem nézték ezt jó szemmel. 1810-ben szerződött hivatalosan egy színi társulathoz, ott tanulta a szakmát. 

1813-ban ment férjhez Déry Istvánhoz, de a kapcsolat hamarosan megromlott, elsősorban a férj bántalmazásai miatt. Külön éltek, de soha nem váltak el. 1815-ben távoznia kellett a társulatának Pestről, azonban már ebben az évben Miskolcon játszottak az együtt maradt színészek. A naplójából idézett részek ebben az időszakban készültek. 1819-ben távozott Miskolcról. Sok helyen megfordult, óriási karriert futott be. Színészi pályája befejezése után költözött Diósgyőrbe férjéhez, majd annak halála után Miskolcra.

A Diósgyőri vár kertjében található az a ház, melyben Déryné Széppataki Róza élt 1852-1867 között. Az épület a 18. század végén épült, jelenleg szálláshelyként működik.

Megérkezés Miskolcra

Egerből érkezett a híres társulat Miskolcra. Egy kicsit félve jöttek városunkba a színészek, mert nem tudták, hogy mi várja itt őket. Déryné is kétségek között döcögött a szekéren...

"(...) Aztán vidáman folyt az utunk, előre elképzelnénk magunknak a helységet, a hol játszani fogunk, mert még Pesten létünkkor tele verték fejemet némely ifjak balitéletekkel, mondván: ,,Ne menjen Déryné Miskolcra, ott csupán nagy karimájú kalapos embereknek fog játszani; aztán mind csupa fehér kendővel bekötött fejű asszonyok ülnek a zárt székekben." s így hát nem is igen magas fogalmam volt Miskolc műveltségéről.

Már este volt, midőn a városba hajtattunk s kellemetlen kinézésűnek tetszett a külseje: sok rongyos viskó állott előttünk s elkezdettünk Murányinéval röhögni fölötte, hogy majd vajjon melyikében ezen Rondelláknak fognak nekünk színpadot építeni?

A mint így mókázunk, egyszer csak egy széles, mély árokba éreztük magunkat leereszkedve. ,,Jajj! - kiálték - itt lesznek a süllyesztő masinák." Azon az áron kellett az akkori időben a városba leereszkedni. Azonban midőn abból kiértünk, egyszerre a városban találtuk magunkat. Már akkor minden ház ablakából gyertyavilág özönlött felénk, alacsonyabb, magasabb házakból egyaránt. Szép este volt, s bár késő, de mégis sok csinos nép sétált az utcákon. Ez már mindjárt más hangulatba emelt bennünket.

De hova szállunk? Lesz-e itt oly épület, hol ennyi szekér beállíthat: tizenkét szekérnek sok hely kell. ,,Hej földi! - szólítottak meg egy bámészkodó parasztot - hol lehet itt beszállni? Hol van egy fogadó?" ,,Itt ni mindjárt, az a nagy épület, a hol az a sok ablak világít." Még jó darabokat kellett fölfelé jönni, míg megpillantottuk a Korona-vendéglőt. ,,Ah! - mondánk - alászolgája! hisz nem éppen oly fekete az ördög, mint a hogy festik." A szekerek zörejére minden ajtóból özönlött ki a sok Kellner, Hausknecht, nyitották a kaput innen is onnan is bukdosott ki a sok vendég. Berobogtunk, vagy két szekér a kapu alá. Mi voltunk az elsők Murányinéval. Leszáltunk.

Jött oda a Kellner: "Mit parancsolnak?" ,,Legelőbbszer is szobákat nyissanak." "Nem lehet, mind el vannak foglalva." "Csak nem hálunk itt az udvaron?" ... Én már leugrottam; tömérdek nép tódult a kapuk alá, alig tudtunk mozogni. Hozták a gyertyákat, lámpákat világítani; oda tolongtak a vendéglői vendégek, bekukkantottak az ernyő alá, Murányiné szép asszony volt. Mindjárt kezdettek lármát ütni s kiabálni a Kellnerekre: "Segíteni kell a dolgon, a dámáknak szoba kell, Jean." Ez alatt a zajra kijött a fogadós, mind körül fogtak, színészek, urak mind kiáltották egyszerre: "szobákat, szobákat." "Jó, adnék szívesen, - mond a fogadós - de egyetlen egy sincs üres." Ez alatt hangzott a vendégek közül: "a pesti társaság ... színészek." Ez alatt én csak mind bámultam, még sohase utaztam ily nagy számmal és néztem minden felé, hogy milyenek azok a nagykarimás kalapu emberek?

De nem láttam egyetlen egyet se, sőt igen csinos, illedelmes ifjakat s férfiakat. A Korona előtt, de csak az utcán, a nők, kik sétáltak, mind megállottak. Ez így tartott egy kis ideig, és gondolám, hiszen itt urak vannak, ez víg város, itt jó lesz nekünk"

(Déryné naplója, I. kötet, 306-308)

Déryné restaurált zongorája ki van állítva a Zenepalota emeletén, a hangversenyterem előtt. A zongora 1979-ben került a városba, előbb a Diósgyőri Vár melletti Déryné-házban volt látható, majd a Herman Ottó Múzeum raktárában volt. 2016 májusától a Zenepalotában található. Az első magyar operaénekesnő, Déryné Széppataki Róza tehetsége a pesti tanuló évek után Miskolcon bontakozott ki.

Az első éjszaka

A Koronában nem volt hely, de mégis sikerült szállást adni a társulatnak éjszakára. A mai viszonyok között teljesen irrealis körülmények között...

"Ahogy ott cibálták a fogadóst, mondja: "Ha csak a nagy-szállába nem szállnak be az urak?" ..."Ugyan, hát miért nem mondta mindjárt, már azóta le is pakkoltunk volna." Elkezdődött a lepakkolás, majd éjfélig tartott.

A férfiak odalent enni kértek, volt minden. Mi fölvitettünk egy kevés vacsorát. Én csakhamar a párnazsákomat kértem, hogy lefekhessem. De igen fölbiggyesztettem ajkimat, amidőn hozták a sok szalmát, a nőtlen ifjak számára. Életemben sohase szenvedhettem egy szalmaszálat se a szobámban; ha egy szál történetesen valami ruhán becsúszott, nem aludtam. "Jajj - mondám - hát az a sok szalma mind itt lesz a földön?" "Hát? - mondták - annyi ágyat csak nem állíthatnak föl a teremben." "Elég baj - mondám - már most szépen lefekhetünk, mint a d..... az ólban! De nekem hozzanak legalább egy olaszfalat, különben le se fekszem." Elment a mumus Murányi nagy dühösen: "Ennek a capriciósának mindig vannak valami kifogásai." Murányiné is utána kiált: "Nekem is Zsiga!" Lement az asszonyhoz s kérte Murányi nagyon. Végre nagy nehezen mondá: "Egyetlen egy van, de az nekem kell, mert sokszor a vendégek itt kártyáznak a szobában s én amellé vonulok aludni." "No, de most igen szépen kérem..." Murányi is szép ember volt s tudott hizelegni, a hol szükséges volt. Végre fölcipeltette a szolgával az olasz falat s szent volt a békesség. Elaludtunk az úrban, de még odavetettem Murányinak: "Bizony, ha nem hozott volna, le se feküdtem volna, de egy se aludt volna egész éjjel. Elővettem volna a gitáromat s reggelig mindig énekeltem volna." Murányiné elkiáltja magát: "Dögölj már egyszer." "Már megdölöttem", mondám, s halálos kacagást vittem véghez.

No de, milyen volt a fölébredés! Borzasztó volt végig nézni azon a teremen. Az a sok szalma; mindenik csomón elterülve az a sok férfi, ki csak hajnalkor jött föl aludni, mert a vendégek megismerkedtek velök s itatták, vendégelték őket! A ruhájok szerteszórva hevert. A sok gyerek, az egyik itt nyafogott, vizet kért; a másik sikoltott, hánykolódott "kávét, mamám, kávét"; másoknak más bajuk volt! "Istenem! - mondám - csak most az egyszer szabadíts meg, sohase utazom többé egész társasággal." "Hja! - mondá Tercsa mama - még többször is fogod te ezt próbálni, ha már utaznunk kell." Hamar megmosdottam, fölöltöztem, kimentem, lementem a kapu elé friss levegőt szívni s mondám: "Föl ne hívjanak engem reggelizni, míg a terem ki nem lesz takarítva." De föl is riasztották az elsőbbek a boglyas úrfiakat, mert szállásokat kellett keresni és helyiséget, a hol a színpadot lehessen építeni."

(Déryné naplója I. kötet, 308-309)
"Az első magyar operaénekesnő tehetsége a pesti tanulóévek után Miskolcon bontakozott ki. Repertoárja egyedülállóan gazdag volt: alt és szoprán operai szerepekben, daljátékokban, tragédiákban és vígjátékokban egyaránt sikereket aratott."

(kultura.hu)