A bujdosó kuruc újra Miskolcra jött

Szájhagyomány útján

Nem sokkal később Miskolczy-Simon János írását is megtaláltam 1906-ból, a „nagy pipájú, kevés dohányú Szepessy Pálról”. Ő egy kicsit hosszabban írta le a történetet, és sokkal több információt osztott meg velünk. 

Tehát ez a történet Miskolczy-Simon János gyűjtése, ő talált rá valahol, valamikor kutatásai során, és lejegyezte. A legenda szájhagyomány útján őrizte meg Szepessy Pál emlékekét. 

Hatalmas pipája volt

De vajon miért volt nagy pipájú Szepessy Pál? Ennek is megvan a maga története. A hagyomány szerint Szepessynek volt egy hatalmas pipája – ez ugye nem meglepő a fentiek tekintetében. Állítólag olyan hatalmas volt ez a pipa, hogy amikor egyszer a Bodó-hegyen hatvan embere kapált a szőlőjében, és ő elkérte mindegyikük dohányzacskóját, az abban talált összes dohány sem töltötte meg azt. Ezért hívták nagy pipájú Szepessy Pálnak. Ez eddig rendben van, de miért kevés dohányú? 

Így csúfolták a labancok

„Kevésdohányú”. Ez a szólás tudvalevőleg egy 1672-ből való labanc gúnydalból származik (Thaly, Adalékok I. 41.), mely főleg Szepessy Pál borsodi alispán ellen irányul, aki egyike volt a legszerényebb s egyszersmind legvitézebb kurucvezéreknek. A dal maga Thaly Kálmán véleménye szerint a kurucoknak 1672. október hó 26.-án történt veresége után keletkezhetett, ekkor csúfolták a labancok Szepessyt nagy pipájú, kevés dohányú Pálnak; az elnevezés később az egész nemzetre hárult: nagy pipájú, kevés dohányú magyar nemzet. 

Értelme világos, nagy pipájú: nagyot akar, köti az ebet a karóhoz, hogy így, meg úgy, s mikor aztán tettre kerül a dolog, akkor kevés a dohánya a nagy pipába, nincs tehetsége hozzá, akár eszközök, akár ész és erő híján. Mint a kuruc kornak sok más dala, ez is megmaradt a nép száján, kivált nótája, a híres tárogatónóta révén, s bár versei szétforgácsolódtak is, töredékei majd magukban álltak meg, majd hasonló dalokba olvadtak. S így maradt meg a nevezett szólás is a nép nyelvében ebben az alakban: nincs vágott dohánya, kevés a vágott dohánya, s ezt olyan emberről szokták mondani, kinek nincs elég esze, nem elég okos valaminek megtevéséhez, különösen, ha ahhoz egyszerű, józan ész kell, mint Arany János tudósa, ki könyvet írt a bölcsességről, de nem találja ki cirmos cicájának baját, mert „Nagy lett volna a tudósnak az ő tudománya. De mi haszna, ha kevés volt a vágott dohánya”. 

(Magyar Nyelvőr – 27. évfolyam, 1898. – 1. A német–magyar szótárhoz, Ausgesprochen. Bérczi F. (422. oldal))

Miskolczy-Simon egy akkori labanc gúnydalban is felfedezte Szepessy Pál emlékekét: „Az ezerhatszázhetvenkettedik Esztendő folytán magyaráztatik, Pál-Szepessy titulussa mikor változik: Nagypipájú, Kevésdohányú Pálnak hivatik.” 

(Budapesti Hírlap – 1906. január 9.) 

Bujdokolni kényszerültek

Szepessy Pál szerény ember hírében állt, emellett vitéz katonaként emlegették, kitől rettegtek a császáriak. Egy Miskolcon történt eset alapján félhettek is. 1671 júniusában jártunk ekkor, a megmaradt kuruc seregek bujdokolni kényszerültek, hiszen a Wesselényi-összeesküvés utáni megtorló intézkedések idején nehéz helyzetben voltak. 

Szepessy régen járt miskolci otthonában, ebben az időszakban a megyei gyűléseket sem nálunk tartották, mivel labanc kezén volt a település. Nagyon vágyott már arra, hogy lássa családját – feleségét és gyermekeit. Ezért háromszáz emberével letáboroztak a Sajó-parton, Zsolcánál. 

Emberei nagy részét otthagyta, csak régi jó barátja, Szuhay Mátyás és a legjobb katonái tartottak vele. Sikerült észrevétlenül bejutniuk Miskolcra. Felesége, Zsuzsánna nagyon örült annak, hogy végre újra találkoztak, de alig ismerte meg férjét. A hosszú háború, a bujdosás meglátszott rajta rendesen. Szepessy Pál miskolci otthona valahol a mai Petőfi utcában lehetett. 

Miközben a ház úrnője bőségesen megvendégelte a kissé hitehagyott kuruc csapatot, ezt kérdezte férjétől: 

„– De most már csak vége szakad a harcnak, bujdosásnak, ugye, lelkem uram? 

– Most kezdődik még az igazi. Már Szendrő is kiesett az özvegy nádorispánné kezéből. Ez volt pedig utolsó mentsvárunk. Üldözött vadak vagyunk, hacsak Apaffy uram őnagysága majd pártunkat nem fogja. Már nekem a Királyhágón innét nincsen maradásom. Most is csak óvást jöttem be hozzátok búcsúzóra, hogy azután megint nyakamba vegyem a világot – Erdélyországban keresni a Csaba hírét megerőtlenedett hazám sebeire.” 

(Budapesti Hírlap – 1906. január 9.) 

Koccintott rá Szepessy

Könnyes szemmel hallgatta ezeket a szavakat szegény Zsuzsánna asszony. 

„– Fogadom a deres szakállamra – buzog fel Szuhay –, hogy ha legalább kétezerre szaporul a fegyveres magyarom, kitisztítom vele az egész felvidéket a selyma némettől. 

– Igyunk rája! – koccint Szepessy – manapság úgyis csak az a mienk, amit elfogyasztunk. Egyebünket elrabolja a német, ez a nemzet kebelén táplált kígyó és fölprédálja a török, ez a nemzet vérét szopó telhetetlen medve. Rossz világ jár a magyarra – kiváltképp a magunkfajta »rebellis«-ekre, akik már néha napján megtáncoltattuk Spork meg Spankau generálist. Hogy is dalolják csak rólunk a labancok: Jaj már minékünk rebelliseknek, Szuhay Mátyás, Pál Szepessynek, Zákány István hosszúhaju árva fejinek – Nincs ereje. Sem bére Böjtöléseknek.” 

(Budapesti Hírlap – 1906. január 9.) 

A császáriak kétezer tallér jutalmat tűztek ki Szepessyre és Szuhayra. Ezt a hírt még Zsuzsánna asszony sem hallotta, de miután elmondták neki a vendégei, azonnal őrszemeket küldött ki a környező utcákba. Meghagyta nekik, hogy bármi gyanús „mozgolódás” esetén azonnal szóljanak neki. (Folytatjuk…)