Mint idegenek az űrből, olyanok a pici élőlények az éjszakai tengerben

A  víz alatti fotózás rejtelmeiről, a tengerben látható csodákról beszélgettünk. 

Éjszakai trópusi tengerben készültek azok a fotói, amelyek a National Geographic címlapján és a magazinban jelentek meg a közelmúltban. De mielőtt erről beszélnénk, elmondja nekünk, hogy hogyan szeretett bele a búvárkodásba?

Gyerekkorom óta, amióta csak lehetett tévét nézni és búvár filmeket látni, csodálattal néztem azokat. Rendkívüli módon érdekeltek a vizek, 10 éves korom óta volt akváriumom, halakat fogtam a Szinvában, a Pece patakban. Nem tudom, ez honnan jött, mert elvileg reál érdeklődésű vagyok, fizika tagozatra jártam, majd műszaki egyetemet végeztem. Bár rendszeresen olvastam is erről a témáról, de a 70-es években, amikor tinédzser voltam, ezek teljesen elérhetetlenek voltak, mintha földön kívüli világ lenne. És akkor 1985-ben jött a lehetőség. Elutazhattunk  Kubába, egy barátunk kint dolgozott, és meghívott bennünket. Akkor ültem először repülőn, majd először merültem trópusi tengerbe. Olcsó volt a repülőjegy, és fillérekből tudtunk kint létezni. Aztán később többször voltam Kubában, megtanultam azokat a trükköket, amellyel eljuthatunk búvárkodni, mert a lehetőség csak a nyugati turistáknak volt fentartva, akik kemény valutában fizettek.

Kubában fogalmazódott  meg: ezt akarja csinálni

Fotózik is a víz alatt. Ez hogyan jött? 

Hamarabb fotóztam, mint búvárkodtam. Középiskolásként a Földesbe jártam, a Hevesi Attila-féle természetjáró szakkör oszlopos tagja voltam, sokat fotóztunk. A középiskola elején elkezdtem szakirodalmat olvasni, szakmai folyóiratokra fizettem elő, amatőr természetfotós voltam. Aztán az egyetem alatt sokat fotóztam a Mi Egyetemünk című újságnak, később belekóstoltam a fotóriporteri munkába is. Ekkor tanultam meg, hogy időre kell dolgozni, és ha elküldenek egy riportra, akkor onnan mindenképp hozni kell valami képet, nem számítanak a körülmények. Ezt tudtam kamatoztatni később Kubában is: 1990-ig, amig olcsón lehetett eljutni, kihasználtam a lehetőséget.

A koralltengerek vonzzák. Mi ennek az oka? 

Nyilván a gyerekkori vágyak, meg valahogy akkor, ott, Kubában fogalmazódott meg, hogy ezt akarom csinálni: meg tudom mutatni, milyen gyönyörűek, érdekesek, izgalmasak a víz alatti élőlények. Bár volt egy rövid időszak az életemben, a 90-es évek elején, amikor megpróbáltam megélni a fotóim eladásából - több ügynökségnél voltak képeim, címlapfotóim jelentek meg komoly lapokban, néha annyi pénzt kaptam egy címlapfotóért, amennyiért fényképezőgépet vehettem volna - de azért ez bizonytalan élet volt. Már megvolt a családom, a két gyerekem, ezért el kellett engedjem, hogy a fotózásból éljek. Van ennek előnye is, mert ha megrendelésre kell fotózni, az egyben korlátoz is. Mára a megélhetés és a fotózás teljesen különválik. Most már nyugdíjas vagyok, de vállalkozásokat vezettem. Most elárulom azoknak, akiknek esetleg a főnöke voltam különböző cégeknél, hogy engem sosem érdekeltek azok a munkák, csakis a koraltengerek, csak tudtam, hogy valamiből meg kell élni, és meg kellett teremteni a  feltételeket ahhoz, hogy újra és újra el tudjak jutni a tengerekhez.

Óriási üzletág ma már a búvárkodás

Nem veszélyes ez?

Fontos, hogy az ember megtanuljon rendesen búvárkodni, hogy otthon érezze magát a víz alatt.

Konkrétan volt már veszélyben?

Attól függ, hogy mit nevezünk veszélynek. Olyan volt pár éve, hogy éjszaka merültünk. Korall szirti merülés volt, és egyedül maradtam, mire felemelkedtem. A csillagos eget láttam, kisodort az áramlat a nyílt tengerre. Lebegtem a víz színén, és világítottam magasan a koromsötét éjszakában, mert az messziről látszik, és én biztos voltam, hogy jönnek értem, jöttek is hamarosan. Tehát azért ilyen szituációk vannak. Ezt csak azért mondom, mert volt már hogy hagytak el valakit, például magyar búvárokat is a Vörös tengeren: húsz hajó kereste őket, mire megtalálták. Merülés után azt hitték, hogy a kabinjukban vannak. Hozzá kell tenni, hogy most is, ebben a pillanatban is tízezrek, százezrek vannak víz alatt, tehát tömegsporttá, óriási üzletággá vált a búvárkodás. Nem tudom, Magyarországon hány vizsgázott búvár van, de szerintem több tízezer, gondoljunk bele, hogy Németországban, Franciaországban, gazdagabb országokban mennyien lehetnek.

De ha ilyen sokan vannak a tenger alatt, akkor már nem is azt látni, amilyen valójában lenne... 

Abból általában nem szokott jó kisülni, hogyha valahová beteszi a lábát az ember. De akkor fel lehetne tenni a kérdést, hogy szabad-e az Alpokban sípályát építeni. Attól függ, hogy hogyan áll a dologhoz egy-egy ország. Ahol nem a rövidtávú haszon a fontos, ott nem zsákmányolják ki a tengert.  Ahol igen, ott odaengednek számolatlanul búvár turistákat, megengednek mindent nekik, mert ők hozzák a pénzt, korallokat robbanthatnak, szedhetnek ki, hazavihetik őket. A fejlettebb országokban szabályozzák a merülést, és ez még inkább szigorodni fog. Én ezt maximálisan támogatom is. Ma már vannak szigorúan, mondjuk 5-10 évre lezárt területek. 10 év múlva majd újra megnyitják, mert a természet képes regenerálódni. A lényeg a hosszútávú gondolkodás. A Maldív szigeteket, a Vörös-tengert már szabályozzák. Vannak olyan területek, ahol már későn jött a szabályozás, tehát nem nagyon, vagy sok idő alatt fog regenerálódni. Vannak olyan kizsákmányolt részek, például Thaiföld és a Karib térség, ahol már lehet, hogy nem lehet visszahozni a régi állapotot. Összetörték a korallokat, bizonyos halak, élőlények eltűntek.  

Nem veszélyesebb, mint a Bükkben sétálni

Amikor a veszélyről kérdeztem, külső veszélyt említett, de bent a tengerben érheti bármiféle veszély?

Nem veszélyesebb a trópusi tenger, mint mondjuk a Bükkben sétálni.  Van néhány élőlény, amire oda kell figyelni. Az az érdekes, hogy nem a cápákról van szó például, hanem kisebb, apróbb rejtőzködő, mérgező állatokról, mint például egyes medúza fajták. Ezek besodródhatnak az öbölbe, ahol a búvárok merülnek. Van néhány hal, puhatestű élőlény is, ami mérgező lehet, ezeket ismerni kell, az alapvető búvár tanfolyamokon meg is ismerteti ezeket az oktató. A fő szabály, hogy nem fogdosunk meg semmit. Még a korallt sem. Sok helyen nem is engedélyezik a kesztyű használatát, mert akkor jobban érzed a késztetést, hogy belekapaszkodj valamibe. Amúgy a kesztyű lehet, hogy megvédene a szúrós, csípős állattól, de meg kell tanulni, hogy ne fogdoss semmit. Sok helyen már tiltják a tőrt is, ami alapfelszerelés lenne egyébként, hiszen például belegabalyodhat a horgászzsinórba egy búvár, meg is halhat akár, ha nincs nála vágóeszköz. A szabályok országonként változóak, de a szándék közös, a tenger védelme. 

Előfordul, hogy kommunikál önnel az élőlény, amikor fotózza?

Ez nagyon érdekes. A vízalatti fotósnak az az előnye a nem vízalatti természetfotóssal szemben, hogy a vízi élőlények nem félnek tőlünk. Meg tudjuk őket közelíteni ellentétben mondjuk az erdei félénk állatokkal, ott álcázni kell magunkat. A vízben a látótávolság a pár méterig terjed, és ez fantasztikus. Hihetetlen a faji diverzitás. Egy négyzetméter koralltömbön több ezer faj élhet akár, és ezek mind hagyják, hogy figyeljük, fotózzuk őket. Előttünk élik az életüket, mintha ott sem lennénk. Mint a trópusi esőerdőben, itt is nagyon ideálisak a feltételek, ott is egyszerre, egy időben, egy területen nagyon sok faj él, a fajok egyedszáma viszonylag kevés. Itt optimálisan működik minden, minden élőlény specializálódott valamire.

 Nemcsak halak vannak itt, hanem korallok, csigák, tengeri rózsák, mindenféle élőlények, és ezek mindenféle színűek. Emellett a tenger nem olyan, mint a mi világunk, ahol az épületek fala függőleges, az utca vízszintes. A föld felszínén működik a gravitáció, a víz alatt azonban súlytalanul lebegünk. Egy hal nem azért mozgatja az uszonyát, hogy fennmaradjon, hanem hogy haladjon. Lebeg, és mi is, búvárok ugyanúgy, ez már önmagában is egy kaland, már az is nagyon jó dolog, lebegni víz alatt. De ha egy fényképezőgép is van a kezedben, előtted tényleg néhány négyzetméteren óriási sztorik történnek, és akkor te azt felülről, alulról, oldalról fotózhatod, ellentétben a földdel, ahol csak egy nézőpontból tudsz fotózni. Mindezek mellett ezek az élőlények nagyon cukik.

Ez a fotókon is egyértelműen látszik. 

Igen, különböző egyéniségek, és tudjuk, hogyan fognak viselkedni. Például azt, hogy a kis, öt centis halacskát fel lehet bosszantani, ha közelíted az ujjadat felé, megtámad, el kezd csipkedni. Én ezt önmagában is élvezem.

Ez a fotó most tuti jó lesz?

Van, hogy a kattintás pillanatában nem érzi, hogy jó lesz a fotó, csak már a monitor előtt látja?

Azt már akkor tudja az ember nagyjából, amikor fotózza, hogy most ebben tuti lesz jó, ezt most jól körbefotóztam. A víz alatt nem tudjuk 100 százalékosan visszanézni a búvármaszkban, nem látni, hogy például éles-e. Olyan van, hogy azt gondolod ott, a víz alatt, hogy ez biztos, hogy megvan, és akkor otthon kirakod a monitorra, és mégsem olyan. Ebből viszont nagyon sokat lehet tanulni, kritikával kell nézni a saját képünket. Rá kell jönnünk, hogy miért nem jó, és akkor ugyanabban a szituációban – mert újra és újra előjönnek merüléskor ugyanazok a szituációk – legközelebb már fogjuk tudni, hogy mit kell tenni.

Olyan van, hogy valami egészen mást lát és fotóz, mint amit előre eltervezett? 

Így konkrétan nem. Persze váratlan fordulatok előfordulnak, ahol ennyi élőlény él ekkora területen, erre felkészültnek kell lenni. De előre meg kell tervezni, a sikeres természetfotósoknak nagyon kevés „kapás" fotójuk van. Az pedig fontos etikai alapelv, hogy a természetfotós csak a dolgok szemlélője lehet, és nem befolyásolója. Komoly viták folytak és folynak a mai napig arről, hogy mi etikus, és mi nem. Például magnóról lejátszott madárhanggal odacsalogatni egy másik madarat még belefér, ez nem kikényszerített viselkedés, akkor az élőlények még természetesen viselkednek, és szabadon jönnek-mennek. Jelenleg például ez még engedélyezett, de élő állattal például már nem lehet csalizni. Az én esetemben a legjobb cápa fotóim tizen valahány évesek, azok csalizós fotók voltak. Bevittünk konyhai maradék halfejeket, úgy csalogattuk oda a cápákat, hogy jó fotókat készítsünk. Ma már ez sem számít etikusnak. Én követem a trendet, és el is fogadom, de még vannak olyan országok, ahol ezt csinálják. Változik a világ. A legnagyobb fotós pályázatokon az ilyen fotók már nem is kerülnek a zsűri elé.

Azt mondták a többiek, ezt inkább ne csináld!

A National Geographic-ban megjelent képei teljesen mások a korábban megszokottaknál, az éjszakai tengerben készültek. Miért kezdte el ez a világ érdekelni? 
Nagyon régen kezdődött, már a nyolcvanas években. Christopher Newbert volt a „number one" a búvár fotózásban, ő alapozta meg a víz alatti fotónál, hogy látod az izgalmat, az esztétikát, a kompozíciót. Olyan 1986-87 körül, amikor Magyarországon még nem tudtunk búvár felszerelést venni, Bécsbe mentem ki vásárolni. Egy búvár boltban találtam rá az albumára, addig nem is hallottam róla. Eszméletlen drága volt. Belelapoztam, és megvettem. Sok időnek kellett eltelnie immár itthon, hogy egy szuszra végig tudjam nézni. Egyszerűen akkora szellemi izgalmat nyújtott, sose tudtam végiglapozni a 180 oldalt egyszerre, mélyen belém ivódott, amit láttam. A könyv a mai napig megállja a helyét. Ez az amerikai fotós a világ összes jó búvár helyén járt, és Hawaii környékén járt ki éjszaka a nyílt vízre fotózni. Egy-két fotó már ebben az albumban is benne van: például a medúzán utazó rák. Fantasztikusan fekete, koromfekete háttér, gyönyörű, színes, csillogó medúza és a rák. Elkezdtem utána olvasni, és akkor kiderült, hogy a nyílt tengerek olyanok, mint a szárazföldön a sivatag, hogy elvileg nincsen semmi, aztán mégis. Megjelenhetnek a tonhalak, meg bálnák, cápák, de amúgy kihalt, nem látni semmit. Egy teljesen új világ. Az ismerőseim azt mondták, hogy hülye vagyok nyílt tengerre menni éjszaka, de még búvárok is azt mondták, hogy inkább ne csináld. Hiába mondtam, hogy ott volt az az amerikai már a 80-as években. És akkor, körülbelül tíz éve búvár folyóiratokban lehetett már olvasni erről az úgynevezett blackwater, tehát a fekete vízi merülésről, és akkor elkezdtek ilyet szervezni.

Nehéz egy ilyen merülésre eljutni?

Az a baj a búvárfotósoknál, hogy sajnos mi magunknak nem tudjuk megszervezni a dolgot, ellentétben mondjuk egy hegymászóval. A búvár kompresszor, amivel a sűrített levegőt előállítják, több 100 kiló, tölteni kell, rá vagyunk szorulva másokra. Több 100 méter mély ott a víz, esetleg több ezer is lehet, és akkor ott sodródik vagy lebeg a hajó, amerre az áramlatok viszik, nincs lehorgonyozva, le se érne a horgony. Akkor reflektorokat engednek le a mélybe, és egy kis várakozási idő után a lámpa  fényére – mint nyári éjjel, amikor felkapcsolják a verandán a villanyt – jönnek az éjjeli élőlények, ők nappal nem jönnek elő. Ezek a sötétség kedvelő éjszakai lények éjszaka felemelkednek, ők ilyenkor táplálkoznak, nappal visszavonulnak, mert akkor a „sivatagi" rablóké a terep. Van köztük sok, nagyon érdekes állat, olyanok, amelyek felnőve ismert figurák a korallszirteken vagy a sziklák mellett, csak a fiatal korukat töltik a nyílt vizen lárva állapotban. És lehetnek halak, egyéb puhatestűek, polipok, amik a nyílt vízen sodródnak.

Mekkorák? 

Nagyrészt picik, pár centis élőlények. Vannak, amikről egyszerűen nem is értjük, hogyan kerülnek oda. Én magamban eltévedetteknek hívom őket, amelyeket máshol is lehet látni, de érdekes módon kint, a nyílt vízen is ott vannak éjszaka. Gyönyörűek, szóval bár a lárva szónak elvileg negatív jelentése van, de ezek cukik, és mozognak, és mennek össze-vissza, és ez nekem fantasztikusan izgalmas. Majdnem úgy néznek ki, mintha idegenek lennének az űrből. Úgy 5 éve kezdtem először ilyen merülésekre járni, a Geographic-ban megjelent fotók ennek az eredményei.

Ha jól értem, sokukról nem is tudni, micsodák. Akkor a tudósok is örülhetnek...

Igen, eddig azonosítatlan fajok is vannak közöttük. Nekem is vannak olyan fotóim, amikről még mindig nem találtam meg, hogy mi van rajtuk, van eleje vége, szeme, de nem áttetsző, az egész hasonlít valamire, de mégsem az. Merthogy a probléma az, hogy nem tudjuk, hogy az egy lárva vagy egy kifejlett élőlény. Vannak olyan egyedek, amik több átváltozáson mennek át életük során, és nem tudni, akkor ez most valaminek a valamelyik fázisa.

Mi lesz a következő útja? 
Ugyanoda megyek, ahol ezek a fotók készültek, a Fülöp-szigetekre október-novemberben a fotós baráti társasággal. Felvetettem, hogy éjszakánként kétszer merüljünk, és akkor inkább nappal alszunk. Eddig úgy volt, hogy egy éjszakai merülés mellett nappal a korallszirteken merültünk a hagyományos módon. Most mondták, meg tudják oldani a merülések közötti töltést, így ez lesz most, mert még mindig van mit fotózni.