Anyaként

Belegondoltam, mit érezhet egy édesanya egy végzetes éjszakán: Csengettek. Valóban csengettek? Ööö… igen, úgy hallottam. Megyek, de ki lehet az ilyen késő éjszaka? Biztos a gyerek. Bulizni ment, de miért csengetne? Lehet, nem vitt kulcsot magával. Ajj! Az is lehet, hogy elhagyta, már megint! Hogy a frászba lehet megtanítani egy gyereknek, hogy ne hagyja el a kulcsát? Miskolc egyik legjobb középiskolájába adtuk, annyira nem lehet hülye! Megint csengettek. Mi a franc?! De sürgős! Most már várd meg, amíg felöltözöm, ha nem figyeltél a kulcsodra! Nem fogok pizsamában kimenni ilyen hidegben. Na jó, szólok neki az ablakon keresztül, hogy ne keltse fel az apját is. Mi ez a villogó fény? Piros és kék. Kiment a vér a végtagjaimból… úgy érzem, összeesek… csak nem? Még csak fél zokni van rajtam… de kit érdekel? Mi történt? Rohanok. Ugye, nincs baja? Remegek, nem bírom kinyitni az ajtót, már könny gyűlt a szemembe, pedig még nem tudok semmit… Mi történt? Így nem látom, hova lépek az udvaron. Jövök már. Mit mondanak? Tehát él. Nem verték agyon sem. Hála Istennek, örül a szívem. De micsoda? Ezt nem értem. Végül összeállt a kép: annak a szerepébe bújt a fiam, akitől féltenem kellett…