„Mindig feszegetem a határaimat”

Miskolc - Nem készült színésznek, tudatosan nem. De a színpadon mindig azt érezte, kiteljesedik. Interjú Varga Andreával, a Miskolci Nemzeti Színház színművészével

Két előadásban is játszik az idén Varga Andrea, és most próbál a harmadikra. Emellett ott van életében a negyedik szerep, az otthoni, az anyaszerep.

Nemrég tért vissza a színházba a szülési szabadságról. Megváltozott az élete. Hogy érzi, mint színész is változott?

Varga Andrea: Született egy gyönyörű kislányom, Zsófia, két évig voltam vele otthon. Ezalatt az idő alatt csak külső szemlélőként voltam a színházban. És igen, más lettem. Alapjában véve elég szétszórt vagyok, egy gyermek azonban nagy odafigyelést, koncentrációt igényel, ezért változnom kellett. A változásnak most a színházban is hasznát veszem. A szétszórtságom kevésbé vészes, megpróbálok mindent jobban ütemezni, akár szövegtanulásról van szó, akár szerepformálásról, jobban odafigyelek arra, amit az adott pillanatban csinálok. Először féltem, össze lehet-e hozni a színházat és a gyereket. De mára lenyugodtam, mert látom, hogy igen. A párom pedig sokat segít.

Látta már a kislánya a színpadon?

Varga Andrea: Nem, kicsi még, de bábszínházba rendszeresen járunk. Azt tudja, hogy ha dolgozni megyek, akkor a színházba megyek. Volt már fellépésemen, látom, sokszor ő maga is szívesen szerepelne.

Két darabban is látjuk az idén, sőt már próbál a harmadikban. Mit jelentenek önnek ezek a szerepek?

Varga Andrea: Az Egy csók és más semmi című operettet még az előző évadban próbáltuk, akkor volt a bemutató, az idén behoztuk a nagyszínházba, nagy sikerrel játsszuk. Schőn Tónit alakítom. Először megijedtem ettől a szereptől, mert úgy éreztem, hogy túl kemény alakot kell megformálnom, vagy legalábbis akkor úgy gondoltam, hogy egy kemény alak. Schőn Tóni ugyanis bár nő létére vegyészmérnök, de a mindenféle bonyodalmak után központi alakká válik, és ha végig kemény is marad, de egy bizonyos dologban meglágyul. Ez pedig egy gyermek. Ekkor boldog lesz, mert egy család része lehet ő maga is. Megszerettem, közel került hozzám a szerep.

A másik előadás a Zorba, a görög, amelyben Deliát játssza és énekli…

Varga Andrea: Érdekesen kezdődött az egész. Delia szerepéről volt egy elképzelésem, ám Szőcs Artur (az előadás rendezője – a szerk.) teljesen mást gondolt róla. Aztán úgy gondoltam, megyek Artur után, megpróbálom az ő elképzelését megvalósítani. Megszerettem ezt az előadást is. Az egész próbafolyamat hatalmas élmény volt számomra, hiszen fantasztikus érzés a várandósságom utáni időszakból visszacsöppenni a musical világába. Ugyanezt mondhatom el a Primadonnák előadásról is.

A Miskolci Nemzeti Színház stúdiósaként kezdte a pályáját. Emlékszik még arra, hogy milyen volt legelőször színpadra lépni?

Varga Andrea: Nem készültem színésznek, legalábbis tudatosan nem. Iskolásként – a Felvidéken nőttem fel – szerettem szerepelni, tagja voltam a kórusnak, ahol büszke voltam rá, hogy egyedül vihettem a második szólamot, ha pedig versenyezni kellett, mindig engem küldtek. Ezt nagyon élveztem, úgy éreztem, hogy kiteljesedek a fellépések idején. Később volt egy verseny Tornalján, ahol a miskolci színházból voltak zsűrizni. Hoztak jelentkezési lapokat a stúdióba, hogy ha valamelyik fiúnak volna kedve jelentkezni, akkor szívesen látják. Én ugyan nem vagyok fiú, de arra gondoltam, kipróbálnám. Egy barátnőmmel stoppal vágtunk neki az útnak. Anyukám nem örült, de én akkor jöttem rá, hogy a színészet lehet az én utam.

Mi lett volna a B-terv?

Varga Andrea: Soha nem volt B-terv, nem szoktam arra gondolni, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Mindig feszegetem a határaimat, és addig próbálkozom, amíg csak értelmét látom. Miskolcot pedig az első perctől imádtam. A színház stúdiója jó iskola volt, már másodévesként színpadra állhattunk. Kipróbálhattuk, hogy milyen a súgás, az ügyelés, mindent csináltunk. Az első nagy szerepem az Evita volt. Nagy falatnak tűnt számomra, nem is számítottam rá, hogy megkapom. Amikor elmentem a meghallgatásra, egy másik, kisebb szerepben bíztam, aztán kiderült, a főszerep az enyém. A bemutatón a kollégák tapsoltak, gratuláltak, felemelő érzés volt, akkor éreztem először igazán, hogy jó helyen vagyok, ezt kell csinálnom.

Hogy érzi, mely előadás állt önhöz eddig legközelebb a pályáján?

Varga Andrea: Mindnél így éreztem, amiben csak játszottam, minden darab hoz számomra valami újat. Vagy olyan rendezővel dolgozom, aki hatással van rám, vagy olyan valamit hoz ki belőlem a próbafolyamat, amiről nem is gondoltam volna, hogy bennem van. Van, amikor a kolléga fog meg, akivel játszom, sok fontos barátság szövődött így az életemben. Talán a Mezítláb a parkban előadást emelném ki, ez volt az első prózai szerepem Szervét Tibor rendezésében. Corie szerepét játszottam, Fandl Ferenc volt a partnerem.

Jelenleg a Szociopoly című előadásra próbálnak, ami egyfajta tantermi előadás, színházi társasjáték…

Varga Andrea: Eddig nem vettem részt hasonló előadásban. Fábián Gábor rendezi, egyfajta játék, amiben a nézők is részt vesznek. Egy falut modellezünk benne, ahol közmunkából, segélyből élnek az emberek. A nézők alkotják a családokat. Mi, a színészek alkotjuk a boltost, a vállalkozót, a postást a faluban, kicsi jeleneteket adunk elő a játék során, a nézőkről pedig a végére kiderül, hogyan tudnak, meg tudnak-e élni a rendelkezésükre álló összegből. Nagyon izgalmas a próbafolyamat, kíváncsi vagyok az előadásokra is. Aztán majd meglátjuk. A következő évad felé is izgalommal és kíváncsisággal nézek, hiszen már tudom, ott is érdekes kihívások várnak majd rám.

Hajdu Mariann

Névjegy - Varga Andrea