A könnyek „felhullanak” az Istenhez – az első csellótanára mondogatta ezt

Simonova-Balogh Jaroszlava kapta meg idén Az Évad Zenésze elismerést a Miskolci Szimfonikus Zenekar társulatának döntése alapján. A csellószólam vezetője még gyerekkorában, első látásra beleszeretett hangszerébe: „volt gyönyörű feje, hosszú nyaka, vékony dereka, igaz, csak egy lába, de az nagyon csinos. Sebaj, hogy nem tud járni, gondoltam én, majd úgyis mindenhova magammal viszem”, idézte föl első találkozását a gordonkával.

Úgy érzem, megtaláltam, amit kerestem, boldog vagyok a miskolci zenekarban.

Mi volt az az első élmény, ami arra indította, hogy zenész legyen?

Azt, hogy zenész lettem, az első csellótanáromnak köszönhetem. Sok zenét hallgattunk együtt, és mindig megosztotta velem az érzéseit. Például, hogy milyen hatással van rá egy-egy hangnemváltás, vagy a hosszú, kitartott hang végén hogyan nyílik ki a virág; a kedvencem, hogy a könnyek „felhullnak” az Istenhez! Megmutatta, hogy a zene nem a hangszer sajátosságából indul, hanem szívből, az ember szívéből. Először az ő érzéseit szerettem meg, az ő költői világmeglátását, később már a zenébe szerettem bele, amíg egyszer csak rájöttem, hogy ez a varázs örökre szól.

Miért a csellót választotta?

Ez érdekes történet. Gyerekkoromban évente az unokatestvéremmel nagymamánknál nyaraltunk, falun, Kelet-Ukrajnában. Ott mindenki énekelt mezőre menet, hazajövet, főzés, mosás, favágás közben, de legszebbek az esték voltak, amikor az egész utca egybegyűlt, hogy meséljen és énekeljen. Énekeltek több szólamban, csak így egyszerűen, semmilyen zenetanulás nélkül. Mi gyerekek is sokat „szerepeltünk”, énekeltünk, táncoltunk, mesejátékokat rendeztünk, a felnőttek örömére. Egy ilyen nyáron az unokatestvérem magával hozott egy „titkok könyvét”, az tele volt rejtjelekkel, és amikor azt monda, hogy nem ér rá játszani, mert szolfézst kell tanulnia, úgy éreztem, oda az életem! Valami nagy és fontos most megy el mellettem, és én nem vagyok a részese. És amikor elkezdte a „rejtjeleket” énekelni, már tudtam, nekem szolfézs kell. Otthon tehát, teátrálisan, nagy könnyek között előadtam a szolfézs nélküli „hattyú halálát”. Mire áldást kaptam, a tanév már elkezdődött, és csak egy szabad hely maradt, a csellóosztályban. Addig nem is tudtam a cselló létezéséről, az édesanyám kórházban dolgozott, és én ott nőttem fel, inkább az emberi csontváz felépítésében voltam otthon, de megígérték, hogy a csellóhoz kapok szolfézst is! Az első találkozásom emlékét a hangszerrel szívemben őrzőm. Szerelem volt első látásra. Volt gyönyörű feje, hosszú nyaka, vékony dereka, igaz, csak egy lába, de az nagyon csinos. Sebaj, hogy nem tud járni, gondoltam én, majd úgyis mindenhova magammal viszem. Gyerekesen biztos voltam benne, hogy nekünk egyforma érzéseink vannak, és hogy ő, a cselló játszó- és lelki társam lesz. Hát így is lett. Remélem, egy ideig még így marad!

Hogyan lett a Miskolci Szimfonikus Zenekar zenésze?

Sok szépet hallottam a Miskolci Szimfonikus Zenekarról a jelenlegi kollégáimtól, amikor máshol zenéltünk együtt. Meghatározó volt az is, hogy Gál Tamás Miskolcon vezényelt. Évek során számos alkalommal dolgoztunk együtt, és ezek mindig emlékezetes pillanatok voltak számomra. Úgy döntöttem, felkészülök próbajátékra. Emlékszem, rettenetesen izgultam, hogy sikerüljön, bementem a terembe és sok barátságos, mosolygós arcot pillantottam meg. Ez megnyugtató volt.

Mit jelent önnek, hogy ebben a zenekarban muzsikálhat?

Felemelő érzés, hogy sok fantasztikus művésszel dolgozhatok együtt. Rengeteg szeretetet és támogatást kapok. Szívesen, nagy örömmel vagyok itt már négy éve. Ebben a zenekarban van a páratlan és a szívemnek legdrágább csellószólam. Sokat tanulunk egymástól, mindenki egy-egy különleges, teljes világ, és mégis egy nagyot alkotunk. Ők a második családom. Az idei elismerést elsősorban a szólamomnak köszönhetem. Ez a közös munkánk eredménye, az „egymásért és fáradhatatlanul”. Úgy érzem, megtaláltam, amit kerestem, boldog vagyok a Miskolci Szimfonikus Zenekarban.

Melyik zeneszerző műveit játssza a legszívesebben?

Nehéz meghatározni, hiszen változunk az évek során. Ami az ifjúkorban idegen volt nekünk, az az érettséggel mély hatással van ránk, de van olyan is, amihez fel kell nőni, bölcsességet kell szerezni. Talán a romantika áll hozzám a legközelebb. Egy biztos, amikor a színpadon vagyok, abban a meghatározott időben, amit éppen játszom, az a kedvencem. Egy zenész csak a szívét adhatja a közönségnek, ahhoz viszont szeretni kell. Ezért ilyen felbecsülhetetlen értékű a mi szakmánk, mert van adott pillanat, adott mű és adott lelki állapot. Ez megismételhetetlen.

Melyik volt élete legemlékezetesebb fellépése?

A legemlékezetesebb pillanatom egy másik együtteshez kapcsolódik. Próbaidőn voltam a Lembergi Operaház zenekarában, tizenkilenc éves, fiatal, tapasztalatlan, de nagyon lelkes. Örültem, amikor kiírtak a Carmenre. Próba nélkül be kellett ülnöm az előadásra, alaposan felkészültem, szinte kívülről tudtam a csellóstimmet. Elérkezett hát a nagy pillanat. Lassan elaludtak a fények, nagy ovációk kíséretében bevonult a karmester. Megszűnt a külvilág, csak a kotta meg a karmester hófehér mandzsettája látszott, a levegő megtelt varázslattal. Felütés, és a nyitány első akkordjával egyszerre felragyogott az operaház összes csillárja! A fehér és arany díszek csak felerősítették a hatást, minden úszott a fényáradatban, mintha a nap legurult volna oda. Átéltem a „vakító” boldogságot, elfelejtettem, hogy csellózni kell, csak ültem a körbeért számmal és bután pislogtam.

Milyen érzés örökösen zenében élni?

A zene az életem része, mindenhol ott van körülöttem, de leginkább bennem. Ez lelkiállapot. A családtagjaim is zenészek, a férjem fuvolaművész, a fiam harsonaművész, így a zene mindennapjainkban is jelen van. Már nem is emlékszem, milyen volt zene nélkül élni.

Milyen a zenészek élete?

Szerintem a forgatókönyv évszázadok óta semmit sem változott: elképzelés, munka, sikerek, kudarcok, összeszorított foggal új utak keresése, önfegyelem, alázat, kitartó szeretet, újabb sikerek és újabb kudarcok, elkeseredés, talpra állás… Lehet, hogy művészkollégáim még több jelzővel tudnák kiegészíteni ezt a kört, csakhogy ez egy kör, vagyis végtelen, de ennél szebbet nem tudok elképzelni magam számára.

Mit jelent önnek, hogy az évad zenésze lett?

Megható, megrendítő, valamennyire hihetetlen és zavarba ejtő. Miért zavarba ejtő? Mert soha nem próbáltam rangsorolni vagy értékelni saját magam, egyszerűen kimondhatatlanul szeretem azt, amivel foglalkozom, szeretem a munkafolyamatot, szeretem azt, hogy nem az „én”, hanem a „mi” az egészben a kulcsszó. Szeretem a szakmai megbeszéléseket, olykor a vitákat is, a megfelelő út keresését. És bármennyire nehéz volt ez az évad akár fizikai, akár szellemi megterhelés szempontjából, amikor néha már úgy éreztük magunkat, mintha az eseménytornádó tölcsérének a belsejében lennénk. Aztán eltelik néhány nap, hét, és fáradtság helyett csak a legszebb emlékek, élmények maradnak bennünk, amit együtt éltünk meg. Úgy érzem, a zenekarunk minden tagja az évad zenésze, ezt közösen, együtt értük el, ezért is illetődtem meg, hogy rám esett a választás. Ez nagyon megtisztelő, és egyben nagy felelősség. Remélem, a jövőben sem okozok csalódást.

Sikerült megszeretnie Miskolcot?

Miskolc nagyszerű város, amelynek különleges művészi atmoszférája van, nem hasonlít semmilyen más városhoz Magyarországon. Itt az emberek barátságosak, nyitottak, a felgyorsult élet mellett ráérnek foglalkozni egymással, figyelmesek és úgy érzem, boldogabbak is, mint máshol. Szeretek itt lenni.

Hogyan tölti a nyarat?

Több év óta talán az idén először itthon a családommal, a két kutyámmal, az öt macskámmal és kedvenc könyveimmel. De mindemellett kertészkedek is. Lehet, hogy pár napig nem csellózom, de ezt nem ígérhetem.

Simonova-Balogh Jaroszlava

Született: Kárpátalján, Munkácson, 1972-ben. Édesanyja Stompel Anna ukrán–német származású, édesapja Simon József magyar–szlovák–olasz–sváb származású.

Tanulmányok: munkácsi zeneiskola, lembergi Solomiya Krushelnytska talentumképző zenei szakközépiskola, lembergi Mykola Lysenko zeneakadémia: előadóművész, kamarazene-művész, zenekari művész, tanár – a Kharytyna Kolessa (M. Rostropovics tanítványa) osztályában.

Munkahelyek, foglalkozások: Lembergi Operaház, veresegyházi Lisznyay Szabó Gábor zeneiskola, gödöllői Chopin-zeneiskola, Gödöllői Szimfonikus Zenekar, Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar, Miskolci Szimfonikus Zenekar.

Kitüntetések, elismerések: vannak kisebbek, nagyobbak, de a kollégák egy-egy elismerő mosolya vagy kézfogása jelenti a legtöbbet a számomra. Ezeket a szívemben őrzöm.

Család: A férjem, Balogh Ferenc kiváló fuvolaművész, a fiam, Balogh Sándor tehetséges harsonaművész.

Szabadidő: Ilyenem nincs, ez az én döntésem, külföldi turnékat szervezek a magyar zenészek számára, igyekszem felkarolni az ifjúságot, főleg a frissdiplomásokat, akiknek még nem alakult ki a szakmai életük. Volt például, aki az Auchan áruházban címkéket ragasztott vagy akit gyártósortól hívtam ki a turnéra (mind közvetlen a diploma után voltak!), és ma ők már nívós zenekarok tagjai. Van pár fantasztikus, annak idején „zöldfülű”, akikre ma felnézek, és akiket ma legmélyebb tisztelettel magázok. De mindez csak a szakma legjobbjainak közreműködésével jöhet létre, akik szívesen, napi 24 órában, szeretettel képesek átadni ezt az életvitelt és a legjobb tudásukat!