„Mindenkinek van szeme. És ez a látásról szól”

Nincs elveszett gyermek a vizuális nevelés számára – ez derül ki abból, amit beszélgetésünkben a hétfőn indult Nyári Képzőművészeti Szabadiskola kapcsán fogalmaz meg Orosz Csaba képzőművész, egyetemi tanszékvezető. „Mindenféle út lehetséges” – ez a mondata is figyelmet érdemlő és tanulságos.

A szabadiskolai képzés száz éve indult Miskolcon, Meilinger Dezső és Nyitray Dániel vezetésével – erre a Miskolci Galériában egy nemrég nyílt kiállítás is emlékeztet. A múlt és a jelen kapcsolata értelemszerűen fontos volt tehát, amikor az idei programban részes Orosz Csabát kérdeztem.

Van-e olyan része a százéves múltra visszatekintő szabadiskolának, ami a kezdetek óta időtálló, amit most ugyanúgy csinálnak, mint egykori elődeik?

Engem azzal a határozott céllal kért meg a részvételre a Miskolci Galéria részéről Madarász Györgyi, hogy kreatív gyakorlatokkal segítsem mozgásba hozni a megszerzett tudást. De ezt meg kell előznie a nagyon komoly alapozásnak – erre épül minden művészeti tevékenység, ez időtlen feltétele az alkotásnak. Ha adottak az alapok, ha az alkotónak megvan az eszközkészlete, művészként is sokkal több lehetőség nyílik a számára. Ha nincsenek meg a szakmai alapjai, hiába jut eszébe bármilyen jó ötlet, kínlódik a megvalósítással és elégedetlen lesz a böteségével: fejben már megvan, de sehogy sem akarja azt a formáját megmutatni az anyagban. A kéz nem érzi, amit az agy logikája ad és a szív sugall. Most is az történik tehát, hogy az elsőbbség az alapozásé, ebben Ferenczy Zsolt festőművész van a résztvevők segítségére. Én is híve vagyok a klasszikus alapozásnak. A művészet évszázadai erről szólnak: építményeket emelünk, elemeire szedjük és újra meg újra összerakjuk ezeket. Az én foglalkozásaimnak is ez a lényegük: hogyan lehet úgy közelíteni egy-egy témához, hogy a megtanultakat elemeire bontjuk, és egy másfajta rendszerben újraszintetizáljuk. A kreativitásnak eleve a divergens gondolkodás a lényege: egy kérdésre sokféle válasz lehetséges. Ettől izgalmas.

Erről az a művészettörténész-galériatulajdonos jut az eszembe, aki szerint a művészet 90 százalék technikai tudás, 10 százalék ötlet és kreativitás. Ön szerint is létezik ilyen arányosítás?

A kreativitás nélkülözhetetlen a mindennapi életünkben. Ez demokratikus képességünk: minden ember kreatívnak születik. Csak valamiért gyakran elvész az a késztetés, hogy éljünk vele. A tudás és a kreativitás összefüggéseiben szerintem nincs helye a százalékos arányosításnak. Ismerek művész végzettségű embereket, akiknek hihetetlenül jó a rajztudásuk, de mégsem kerül ki a kezük alól semmi erőteljes mű. A kreativitás fontos, de csak az egyik eleme a tehetségnek, ugyanígy számíthat az intelligencia, a motiváltság, a társak…

…vagy a kíváncsiság, a folyamatos önreflexió. A kortárs képzőművészet fontos alkotója, Wahorn András meséli, hogyan jött rá, lényegében magától, hogy tud festeni, és hogy mi az ő számára a festés.

Wahorn András vagy az én számomra még inkább a mai napig termékeny, hihetetlenül kreatív feLugossy László üstökösszerű pályája a bizonyítéka, hogy a kreativitás önmagában is lehet életképes. Csak ez nagyon keveseknél működik ennyire jól, mint náluk. Az ő különleges, autodidakta csapatuk iskolát tudott teremteni: a rajzi képzetlenségük olyan stílust eredményezett, amely az akkori magyar avantgárd zászlóshajójává tette őket.

De a szabadiskola nem ezt az irányt követi, hanem az alak- és tárgyi ábrázolástól indul.

Ebben a keretben lehet nagyon jól arányokat, irányokat, jelenségeket megfigyelni, és ezeket kompozíciós gyakorlatokba ágyazva a lehető legpontosabban megtanulni. Ugyanúgy belső tudássá válhat ez is, mint a szerelő tudása: hová kell nyúlni. A szabadiskola első részében ezt a képességet erősítjük, majd kreatív gyakorlatokkal különböző szituációkba helyezzük. Ettől lesz valami elbeszélő vagy kifejező jellegű vagy elemelkedett. Megjegyzem: nem létezik olyan absztrakció, ami ne a valóságból indulna ki.

A hagyományos rajztanítás kiegészítése ez a képzés, vagy annak a hiányosságait pótló lehetőség?

A közoktatásban már annyira csekély a rajzi óraszám, hogy a kézművelésről a hangsúly áttolódott a látásnevelésre, sokkal erőteljesebb lett a vizuális kommunikáció, a tárgy- és környezetkultúrával való foglalatoskodás. Viszont rengeteg alap- és középfokú művészeti iskola működik, ezekben a kézművelés válik erőteljesebbé, bepótolhatóak a hiányosságok. Érdekes egyébként a manualitáshoz való viszony: szokták mondani, hogy a rajz készségtárgy, akinek nincs hozzá tehetsége, ügyessége, úgysem fogja tudni. Szerintem ez nem így van: mindenkinek van szeme. És ez alapvetően a látásról szól.

Kérdés viszont, hogy miként tud ábrázolni: hogyan hozza összhangba a látását a keze mozgásával vagy a személyiségével.

Összhangba tudja hozni, akár a modern technikákkal is. Például a fotográfia használatával. Nekem nagyon tetszik a Gyermek és Ifjúsági Képzőművészeti Műhely – ez Budapesten működik. Az Örökmozgó nevű programjuk mobiltelefonos applikációkat használ különböző vizuális kérdések megoldásához. Ez technikaként és irányként is hasznos lehet azoknak, akik nem akarnak, nem tudnak az alkotás manuális eszközeivel élni. Mindeközben érdekes jelenség, hogy a manuális foglalatoskodásra való igény idősebb korban tér vissza. Rengeteg olyan felnőttképzés indul a világban, ahová a korosabbak azért iratkoznak be, mert meg akarnak tanulni rajzolni. Megvan a vizuális tudásuk, de nincs meg hozzá a manuális tudásuk. Nem volt rá szükségük.

Hol tarthatnának már, ha az iskolájukban annak idején nem sorolják be őket az ügyetlen kisfiúk és kislányok közé, akik nem tudnak szépen tejeköcsögöt rajzolni?

Felnőttként megértették a formát. Rengeteg olyan lehetőség lenne egyébként, hogy ne kelljen tejesköcsögöt rajzolni az iskolákban. Hanem a tejesköcsög megfigyelésével, fotózásával, a térbeli viszonyok megértésével azoknak is élmény legyen a vizuáliskultúra-óra, akiknek a kézügyessége nem olyan gyorsan fejlődik. Mindenki fejleszthető – aki különösen tehetséges, gyorsan fejlődik. Azt gondolom, mindenféle út lehetséges, és a szabadiskola tulajdonképpen a gyűjtőhelye azoknak, akik ebben a közoktatási rendszerben picit gyorsabban fejlődnek. Őket még motiválja az is, hogy érdekes nekik a kifejezés és az ábrázolás viszonya. Szeretik a festők képeit nézegetni, kiállításokra járni. Izgalmas számukra a művészi lét és ahogyan – megértve a látott világ jelenségeit, ezeket interpretálva – másokra hatni lehet a művészet által.

Interjú: Orosz Csaba képzőművésszel

képzőművész, egyetemi docens, megbízott tanszékvezető (Eszterházy Károly Egyetem – Vizuális Művészeti Intézet – Vizuális Nevelés és Művészetelmélet Tanszék)