Kiplakátolják a mozitörténetet

A múzeum plakátgyűjteményét válogatták át, így különleges ízelítőt adnak abból a hangulatból és képi kultúrából, amely egykor egy-egy új film születését kísérte.

Jobb, mint a film címmel látható majd a Herman Ottó Múzeum plakátgyűjteményéből rendezett kiállítás szeptember 13-a és 22-e között, a miskolci nemzetközi filmfesztiválnak helyet adó Művészetek Háza oldalsó szárnyában, a földszinten és a galérián. A válogatás az 1940 és 1970 közötti korszakra tekint. A figyelmet kikövetelő cím arra is utal, hogy ebben az időben készültek erősen sematikus filmek is. És részben ezekkel állítja szembe azt a minőséget, amelyet a plakátok képviselnek.

A kiállítás anyagát három történész: dr. Spóner Péter, Kapusi Krisztián és Hazag Ádám mellett Dombovári Ágnes grafikus válogatta. Bujdos Attila Dombovári Ágnes grafikust kérdezte.

Miért most lett meg ez a kiállítás?

A véletlenek szerencsés összjátékának köszönhető. A Herman Ottó Múzeum több ezer darabos plakátgyűjteménnyel rendelkezik. Engem grafikusként kíváncsivá tesz ez a hatalmas kollekció, amelyet a történeti tár kezel. Kollégaként közel vagyunk egymáshoz, de a munkánk csak olykor-olykor kapcsolódik össze. Spontán beszélgetés kezdődött közöttünk: itt ez a – csak részben feldolgozott – gyűjtemény, nézzük át, egyáltalán mi van benne. Elsőként az látszik, hogy sokrétű, de ha használtuk eddig valamire, akkor főleg kordokumentumként kezeltük. Például, hogy milyen falragaszok jelentek meg 1956-ban az utcákon. Fél éve született meg a gondolat, hogy ha nem sürget egyetlen múzeumi feladat sem, szeretnénk alaposabban rátekinteni erre az anyagra. Közben eljutott hozzánk a híre, hogy a CineFest szervezői, mint minden évben, most is keresik: mire használják a fesztivál idején a galériát. Nem kellett különösebb ösztönzés, hogy összekössük ezeket a szálakat: a filmfesztiválhoz filmes tematikát ajánljunk. Szóba kerülhettek volna a mozi világát jellemző tárgyak, amelyeket a múzeum őriz. Mégis a leglátványosabbnak és a legizgalmasabbnak a plakátok bemutatása tetszett. Számunkra ez nemcsak szép feladat, de praktikus is: valamennyit bepótolhatunk a lemaradásunkból azáltal, hogy a válogatással részben feldolgozzuk a gyűjteményt.

Sokrétű gyűjteményt említ – hogyan képzeljük ezt el?

Mindenféle kulturális eseményt – színházit, múzeumit, képtárit – hirdető poszterekről, szöveges információt tartalmazó, történelmi kordokumentum értékű falragaszokról van szó. A válogatás alapját képező moziplakát-gyűjteményünk körülbelül négyszáz darabos.

Alkalmas-e ez az anyag arra, hogy általános érvényű megállapításokat tehessünk annak a kornak a köztéri-vizuális kultúrájáról, amelyben a plakátok készültek?

Nem. A legtöbb plakátról az sem deríthető ki egyértelműen, hogy pontosan mikor készült. Ritka ezeken a dátum, ami segítené azonosítani a kort. A filmplakátoknál valamivel könnyebb a helyzetünk, mert az általuk hirdetett film gyártásának időpontja nagyjából eligazít. Ez a része a gyűjteménynek két, a vizualitás szempontjából látványosan elkülönülő korból származik: az 1940 és 1945 közötti, illetve az 1945-től a 80-as évekig terjedő időszakból. Az akkor forgatott és forgalmazott filmek mennyiségével összevetve a gyűjteményünk nem teszi lehetővé egy átfogó plakáttörténeti ív bemutatását, ezért a vizuálisan legérdekesebb, legizgalmasabb vagy más szempontból különleges darabok pop-up jellegű kiállítása volt a válogatásunk célja.

Mit jelent az, hogy vizuálisan érdekes?

Ezek a plakátok nemcsak kordokumentumok, nemcsak a puszta kommunikáció kényszere szülte őket, de egyfajta művészeti-esztétikai értéket is képviselnek. A megformáltságuk tudatos, átgondolt, bizonyos helyeken az aktuális magas művészeti trendeket tükröző. Mindenképpen igényességgel, vizuális hozzáértéssel készült művekről beszélhetünk.

Ezt minek tulajdonítja? Korábban egységesebb volt a vizualitásról való gondolkodás? Nem lógott ki a sorból az utca művészete? Vagy „csak” megvoltak ennek is a produkcióval kapcsolatos elvárást tartalmazó szabályai?

Szerintem nem voltak általános érvényű szabályok: a mi gyűjteményünk darabjai is sokféle stílusban készültek, tetten érhető a grafikusok saját megközelítési módja. Megfigyelhetőek bizonyos tendenciák is, például 1945 után a szocialista realizmusé, érződik a művészeti irányzatok, a pop-art, az op-art hatása. Amire én gondolok, az, hogy nem voltak még ismertek a ma általánosan elterjedt és használt technikák. Ha valaki plakátot készített, szüksége volt a két kezére: rajzolnia kellett, betűt-képet kivágnia, kollázst készítenie. Látható a kézművesség, felfedezhetőek az ecsetnyomok.

Ez csak a technika adta sajátosság?

Keveset tudunk erről. Az például ismert, hogy 1963-tól működött a Képző- és Iparművészeti Lektorátus, ami az állampárti cenzúra részeként is tevékenykedett, de egyfajta szakmai-színvonalbeli elvárást is jelentett. Hogy ez a megrendelésekre épülő időszak milyen és mekkora alkotói szabadságot hagyott a művészeknek, ennek megítélése nem tárgya a kiállításunknak. Azt látjuk viszont, és ez iszonyú érdekes, számomra meglepő, hogy mennyire fontos volt a plakátkészítőknek a kép. Ezek a munkák a képek által hatnak. Ezért is gondoltuk, hogy talán ez a vizuális szempontú megközelítés lehet érdekes a közönség számára is. Az 1945 utáni plakátoknál rendkívül intenzív színeket fogunk látni. Szinte leesnek ezek a képek a falról, annyira élnek: gyönyörű, tiszta felületek.

Összevethető-e a múlt és a jelen abból a szempontból, hogy mekkora a szerepük a plakátoknak?

A plakát lényege: a kommunikáció. Ahogyan Lópici Gáspár mondja a Keménykalap és krumpliorr című emlékezetes filmben: „Úgy is mondhatnám, hogy én vagyok az utca hírmondója”. Ma viszont az újdonságokról nem elsősorban az utcáról tájékozódunk. A kulturális tér javarészt átkerült az internetre, a digitális világba. A praktikussága miatt és mert olcsóbb: a köztéri megjelenést a plakátok előállításának költségén kívül a plakáthelyek tetemes bérleti díja is befolyásolja.

Az önök kiállítása is használja a digitális teret – milyen szerepet szánnak a nemrég indult tematikus Facebook-csoportjuknak, ha már bezár a tárlatuk?

A kiállítás egyben teszt is, hogy egyáltalán felmérjük, ez az egyébként mellőzött téma mennyire érdekli az embereket. A közösségi média most a marketingben segít, hogy egyáltalán tudjanak a tárlatunkról. És arra is jó, hogy folyamatos betekintést adjunk a gyűjteménybe, komolyabban foglalkozhasson vele az intézmény. Kinőheti magát egy olyan fórummá, ami – lehet, egy idő után – már nem csak a plakáttal tud foglalkozni, hanem a plakátok apropóján beszélhetünk a kultúráról, a társadalomról – szertefutó lehetőségek vannak.