Szeretni nehéz

Az egyszer biztos, hogy az operára meg kell érni, ahogyan a száraz vörösborra is. Mindemellett kemény munka is igazán bensőséges viszonyba kerülni ezzel a műfajjal.

Az egyetemen Gáspár Csaba, a vallásfilozófia-­tanárunk tartott egy kurzust, ahol színházi felvételeket és operafilmeket vetített. Először hevesen elzárkóztam, mondván, engem ki lehet kergetni a világból ezzel a kornyikálással, annak ellenére, hogy a komolyzenét szeretem. Végül egy barátnőm unszolására felvettem a tárgyat.

Bevallom, az első néhány alkalommal szenvedtem, fizikai fájdalmat éreztem, húszpercenként szöktem ki a mosdóba. De valamiért mégis vonzott, meg akartam érteni, meg akartam szeretni, meg is kredit járt érte. Aztán egy hétfő este Donizetti Szerelmi bájitala került terítékre, a főszerepben Luciano Pavarottival. Egészen más volt, mint az addigiak. Egyszerűen a bűvöletébe kerültem, a zene is sokkal „emészthetőbb” volt. Aztán felcsendült az Una furtiva lagrima című ária, és megfordult velem a világ. Képtelen voltam levenni a szemem a képernyőről. Csak néztem, hogy ez a nagy ember hirtelen egy két lábon járó, óriási dobogó szívvé változik, ahogy kiereszti a hangját, s bár a feliratot nem is olvastam, mégis tudtam, hogy miről szól az ária. Nyelveken, szavakon túl, a zene és a személyisége erejével átadta a lényeget. Pavarotti játéka, átélése, mimikája és lénye magával ragadott, ahogyan láttam a szemében a fájdalmas szerelmes minden rezdülését. Libabőrös lettem. Az ária csúcspontjánál pedig eltört a mécses. Aztán vége lett. A felvételen az emberek percekig állva tapsoltak, mi ültünk a sötétben, én pedig percekig némán, felzaklatva és szavakat nem találva csak hagytam, hogy a könnyek patakokban folyjanak az arcomon. Életem során nagyon kevés dolog volt képes belőlem ilyen intenzív érzelmi hatást kiváltani, és azóta is az egyik legnagyobb hatású pillanatnak vélem azt, amikor meghallottam ezt az áriát és megismerhettem egy zseniális ember lenyűgöző művészetét. Aztán hallottam ugyanezt az áriát más énekesektől is, de fakók voltak és szürkék hozzá képest. A maguk nemében csodálatosak, de nem érhettek Pavarotti nyomába. Akkor és ott megszerettem az operát.

Szerintem minden embernek kellene legalább egy ilyen pillanat az életében, mert talán ez a művészet és a létezés lényege.