„A száz százalékra törekszem, de sokszor nem létezik a száz százalék”

Lélegzetelállító szabadtéri kiállítás nyílt október 12-én Miskolcon, a Szent István téren. Máté Bence, a világ egyik legjobb természetfotósa hozta el képeit hét magyarországi város után hozzánk is, nem a megszokott formában. A vándortárlaton 15 tablópáron színviláguk és tematikájuk alapján csoportosítva láthatók a hátulról megvilágított, lenyűgöző felvételek. Máté Bence így szeretné felhívni a figyelmet a természetvédelem és a még védhető értékek fontosságára. Lapunknak azt mondta, a Föld globálisan rendkívül rossz állapotban van, épp ezért a természet megóvásáért harcolni kell. A tárlat november 3-áig tekinthető meg. Máté Bencével a kiállítás megnyitóján beszélgettünk.

Az emberek csak ámulnak és gyönyörködnek ezen a szabadtéri kiállításon. Hogyan jött az ötlet, hogy kiállításturnét szervezzen természetfotóiból hazánk nyolc nagy városában?

A válasz érdekes lesz, mert ez a kiállítás valójában mellékterméke egy másik projektünknek, amit a fajbook.hu néven lehet megtalálni az interneten. Ennek az a lényege, hogy a telefonjukat ne csak a megszokott aktivitásokra használják a fiatalok, hanem a Magyarországon élő állatok fotózásával versenyezzenek. Itt nem a fotók minősége számít, csak az, hogy felismerhető legyen rajta az állat, és hogy minél több állatfajt gyűjtsenek össze. Ez tulajdonképpen egy internetes játék, és a megadott felületen a 21. század Lutra albumát készíthetik el a versenyzők, akik komoly nyereményeket is nyerhetnek. Az oldal készítésekor fogalmazódott meg bennem a kiállítás ötlete, ami persze korábban is felmerült már, csak nem volt a tarsolyunkban olyan megoldás, ami technikailag elég érdekes lett volna, épp ezért a motiváció is hiányzott. Ezt a kiállítást ugyanazok a barátaim, kollégáim rakták össze a két kezükkel, akik a fotózásban is segítenek nekem. Meg kellett gyürkőznünk azzal a feladattal is, hogy hogyan szerzünk rá pénzt, hogyan lesznek meg az engedélyek, hogy egy város főterén felállíthassuk a tablóinkat. Épp emiatt a fotózás az elmúlt két évben szünetelt, de egyáltalán nem bánom, mert a természetfotózásnak a fotók bemutatása épp ugyanolyan fontos része, mint a fotó kitalálása, az utánajárás, az utazás, végül maga a fényképezés. Nagyon élvezem a vándorkiállítást, és szerintem a csapatom többi tagja is így van ezzel. Persze a természetfotózás áll a központban, de mivel a munkának nagyon sok ága van, nem fásulunk bele a hobbinkba.

Különlegesek ezek a téren felállított tablók. Hogyan készültek?

Kísérletezgetni kezdtünk, hogy miként tudnánk olyan élményt nyújtani egy-egy város közterén, hogy az több legyen, mint amikor egy képet kiakasztunk és szépen megvilágítunk. Felmerült a gondolat, hogy ha hátulról világítanánk meg a fotókat, akkor sokkal életszerűbbek lennének a felvételek, éjszaka pedig nagyszerű élményt nyújtanának, hiszen a szabad téren olyankor már sötét van. Persze rengeteg technikai probléma adódott, amíg megszületett a végleges megoldás. Nekünk kellett kikísérleteznünk azt a nyomdatechnikai megoldást, ami kontrasztjában, élességében és minden részletében vissza tudja adni a természetben készült felvételek élményét ekkora méretben.

Felsorolni is nehéz, mennyi díjat nyert már, közöttük rangos nemzetközi díjakat is. 2002-ben Az év ifjú természetfotósa világcím birtokosa lett, 2010-ben pedig elnyerte Az év természetfotósa világcímet. Milyennek kell lennie annak a fotónak, amire a zsűri azt mondja, ez a legjobb?

Nemcsak a fotózásra, hanem szerintem minden szakmára igaz, hogy az újszerűségre törekvés és a maximalizmus egészséges állapota meghozza az eredményt. Nehéz megmondani, hogy hol a határ. Természetesen mindig a száz százalékra törekszem, de sokszor nem is létezik ilyen, hogy száz százalék.

Nagyon szeretek egy-egy ötletet tökéletesíteni, és sokkal tovább foglalkozni vele, mint amennyire az ésszerűnek tűnik. Ellenben az, amit létre lehet hozni ezzel az idézőjeles áldozattal, annak az eredménye megfizethetetlen. Természetesen nem anyagi haszonra gondolok, hanem arra, amit el lehet érni vele.

Például mi most vettük a fáradtságot, kitaláltuk ezt az installációt, és mivel nem mindennapi, a látogatók emlékezetében sokáig megmarad. Ezáltal sokkal közelebb kerülnek a természethez, mintha valamilyen megszokott formában tekintenék meg a képeket. Látom a gyerekeket, a fiatalokat és az idősebbeket is, amint rácsodálkoznak a fotókra, és a látottak által jönnek rá arra, hogy Magyarországon mennyi csoda létezik. Ha ezután egy kicsit nagyobb hangsúlyt fektetnek a környezetük és a természet megóvására, akkor ezzel a tárlattal abszolút elértük a célunkat.

Nemcsak Magyarország csodáit kapja lencsevégre, hanem a világ sok-sok országában járt már. Mit tapasztalt, milyen állapotban van a természet a Földön?

Nagyon-nagyon rossz állapotban van a Föld globálisan, de Magyarországon még mindig szerencsés helyzetben vagyunk, mert itt egyelőre viszonylag jó a harmónia a természet és az ember között. Hazánkban még megfelelő az adott területen élő emberek száma. Mi 106-an vagyunk egy négyzetkilométerre, Svédországban valamivel több mint 20-an, de Hollandiában például több mint 400-an élnek ugyanennyi helyen. Tehát ott ugyanannyi földterületnek sokkal több embert kellene eltartania. Élelmiszert importálni is lehet, viszont az sokkal jobban megterheli a Földet. Ez a téma egyébként bővebb beszélgetést igényelne. Egyszóval nagyon rossz a helyzet, és nemsokára eljutunk odáig, hogy visszafordíthatatlanná válik a folyamat. Kérdés, hogy azok az aktivisták, akik a Föld és a természet megóvásának szentelik az életüket, el tudják-e juttatni üzenetüket a vezetőkhöz, a döntéshozókhoz. És kérdés, hogy a döntéshozók időben észreveszik-e, hogy ez földrészektől, országoktól, pártoktól függetlenül mindannyiunk közös érdeke. A környezetünk megóvásáért harcolni kell, alulról és felülről is. Alulról akkor nézhet magával szembe minden ember, ha mindent megtesz a környezet megóvásáért; abbahagyja a pazarlást és előtérbe helyezi a mértéktartást. A vezetőknek pedig olyan törvényeket és szabályokat kell hozniuk, olyan példát kell mutatniuk, ami fenntarthatóvá teszi a környezetünket. Olyan energiafelhasználásra van szükség, ami hosszú távon működhet, és lehetővé teszi, hogy a Földünk megmaradjon.

Emlékszik még arra az időszakra, amikor elhatározta, hogy csak a természetfotózással akar foglalkozni?

Tizenhét éves voltam, amikor megnyertem Az év ifjú természetfotósa világcímet. Az egy olyan visszaigazolás volt számomra, hogy ki mertem mondani: én természetfotós szeretnék lenni. Ezt korábban is így éreztem, csak nem mertem szembe szállni azokkal, akik nem értettek velem egyet ebben. 2002-t írtunk akkor, a középiskola harmadik osztályába jártam, és abban az időben nem volt rá példa, hogy valaki csak természetfotózással foglalkozzon. De én a világcím elnyerése után nem tágí­tottam az elhatározásomtól. Azt persze nem tudtam, hogyan válhat az ember hobbija munkává. Egyrészt, hogyan lehet anyagi forrást te­remteni a természetfotó­zásból, de az is foglalkoztatott, hogy hogyan maradhat meg a hobbi hobbinak, amikor az munkává lesz. Hál’ istennek, nekem mindkettő sikerült.

Mit jelent önnek a természet, a természetfotózás?

A természet számomra hihetetlen rácsodálkozást és megnyugvást jelent. Kimeríthetetlenül változatos és káprázatos, bármerre járok, akár a Miskolc környéki erdőkben, akár a hortobágyi pusztaságon vagy távoli, egzotikus tájakon. Olyan változatos a bennünket körülvevő élővilág, hogy pusztán a megfigyelése megunhatatlan. Olyan megfigyelésre gondolok, amikor az ember nyitott arra, hogy észrevegye, mi és miért történik, esetleg utánaolvasson, és azután újra kimenjen, hogy újabb és újabb csodákat fedezzen fel. A vándorkiállítás sikerét látva arra következtetek, hogy a legtöbb embert érdekli a természet, a természetről készült fotók, mert most is itt vagyunk a város közepén, ahová behoztuk a természetet képek formájában, és ezek sokkal több embert állítanak meg, mint amennyit nem. Ebből is látom, hogy igény van arra, hogy az emberek a szépségeket észrevegyék, de még nem lett trendi, nincsenek meg hozzá a megfelelő infrastruktúrák. A kiállításturné végeztével következő kihívásként azt tervezem, hogy ezeket a képeket nemcsak kimerevített formában ajánljuk föl nagyközönségnek, hanem szeretnénk az embereket elvinni azokra a helyekre, ahol a felvételek készültek. Nem konkréten abba a lesbe, ahol én vártam a megfelelő pillanatot a fotózásra, hanem létrehozunk olyan bemutatóközpontokat a nemzeti parkok területén, ahol a nagyközönség meg tudja nézni és figyelni azokat az állatokat, amelyek itt élnek körülöttünk. Csak azért nem látjuk őket, mert félénkek, rejtőzködőek, nem kerülnek az utunkba. Pedig néhány kilométerre vagy sokszor csak néhány száz méterre vannak tőlünk, ott élnek a kertünkben, a parkokban. A magyar élővilágról azonban meglehetősen korlátozott az átlagemberek ismerete.

Említette Miskolc környékét, itt is fotózott?

Ezen a vidéken még nem fotóztam. Van néhány aktív természetfotós barátom, akik miskolciak, Dombovári Tibor és Nehézy Laci, de én magam még nem fotóztam ezen a vidéken. Legközelebb a Hortobágyon kaptam lencsevégre a csodálatos természetet, odakötnek a sasos élményeim és más madárfotózások is. De miután bejártam a világ egzotikus tájait is, teljes meggyőződéssel tudom mondani, hogy a kertem élővilága a kedvencem, mert fotográfiai szempontból épp ugyanaz, mint az afrikai szavanna. Számomra az is nagyon furcsa, hogy a magyar gyerekek jobban ismerik az afrikai élővilágot, mint mondjuk a Hortobágyi Nemzeti Park élővilágát. Pedig ezt is meg lehet velük ismertetni és szerettetni, csak a megfelelő tálaláson múlik.

Van kedvenc állata?

Nincs. Mindegyik az.